Stanisław Lem - Visszatérés

— Fáradjon le a realonunkba — mondta.

— Mit játszanak?

— Szép kedvesem. Aen Aenis legújabb reálja.

Lelifteztem az alagsorba. Már elkezdődött az előadás, de az ajtónálló robot megnyugtatott, hogy szinte semmit sem mulasztottam — alig néhány percet. Bevezetett a sötétbe, előbűvölt egy ovális fotelt, leültetett, és eltűnt.

Első benyomásom az volt, mintha színház első sorában, vagy még inkább magán a színpadon ülnék, annyira közel voltak a színészek. Mintha hozzájuk érhetnék, ha kinyújtom a kezem. Szerencsém volt, mert éppen az én időmről szóló történelmi drámát adtak. Pontosan nem derült ki, mikor játszódik, de bizonyos részletek arra mutattak, hogy tíz-tizenöt évvel az indulásom után.

A jelmezeken rögtön jókat mulattam — korhűnek szánták az előadást, de tele volt baklövéssel, anakronizmussal. Az igen jóképű, karcsú, barna hajú főhős kora reggel frakkban indult el otthonról, és autóba szállt, mert találkája volt a kedvesével; még cilindert is viselt, de szürkét, mintha angol volna, és a derbire igyekezne. Aztán romantikus kocsma következett, olyan fogadóssal, amilyet életemben nem láttam, inkább úgy festett, mint egy kalóz; a hős ráült frakkja szárnyaira, szalmaszállal itta a sört, és így tovább.

Kaján vigyorom egyszer csak lehervadt: Aen lépett be az ajtón. Képtelen jelmezt adtak rá, de ez most egyszerre csak lényegtelenné vált. A néző tudta, hogy mást szeret, megcsalja ezt a fiút: tipikus melodrámai szerep, a csalfa, álnok asszony, émelyítő, ócska giccs. Aen azonban egészen más volt. Ösztöneit követő, érzékeny, végtelenül naiv, kegyetlen és mégis ártatlan lány, aki mindenkit boldogtalanná tesz, mert senkit sem akar boldogtalanná tenni. Amikor egyik férfi karjából a másikéba szédül, az elsőt elfelejti, és olyan meggyőző, hogy hinni kell — pillanatnyi — őszinteségében.

Bármilyen silány volt a bárgyú, zavaros történet, annyi kiderült, hogy Aen nagy színésznő.

A reál több, mint színház, mert amikor a színpad valamelyik részletére nézek, az megnő, kiterjed, így a néző mindig maga döntheti el, közelképet vagy totált akar-e látni. A közelképen kívül eső részek arányai sem torzulnak el. Ördögien ügyes optikai trükk — különlegesen éles, felfokozott álomkép hatását kelti.

Aztán visszamentem a szobámba összecsomagolni, mert közeledett az indulás. Kiderült, hogy több holmim van, mint képzeltem. Még el sem készültem, amikor megszólalt a telefon: a röpöm előállt.

— Mindjárt lemegyek — mondtam. A hordárrobot elvitte bőröndjeimét, és már éppen kifelé indultam, amikor a telefon újból megszólalt. Tétováztam. Egyre csak szólt a halk, dallamos jelzés. Még azt hinné, szökni akarok — gondoltam, és fölvettem a kagylót, bár nem nagyon tudtam, valójában miért.

— Te vagy?

— Én vagyok. Felébredtél?

— Már régen. Mit csinálsz?

— Megnéztelek. A reálban.

— Igen? — Csak ennyit mondott, de hangjából elégtétel csendült ki. Azt jelentette: az enyém vagy.

— Nem — közöltem.

— Mit nem?

— Angyalom, te nagy színésznő vagy. De én egyáltalán nem az vagyok, akinek te képzelsz.

— Képzelődtem az éjjel? — vágott közbe vidáman, mintha mulatna rajtam. Megint belém nyilallott, hogy tehetek én bármit, nevetséges fickó maradok: csillagokból szalajtott erénycsősz, aki ráadásul el is bukott, mogorva, kétségbeesett, szerencsétlen flótás.

— Nem — mondtam, fékezve magam —, nem képzelődtél. De én most elutazom.

— Örökre?

Jól szórakozott a beszélgetésünkön.

— Nézd, angyalom. — kezdtem, és nem tudtam, mit mondjak. Egy darabig csak a lélegzetét hallottam.

— És mi lesz azután? — kérdezte.

— Nem tudom. — Gyorsan kijavítottam magam: — Semmi se lesz. Elutazom. Ennek nincs értelme.

— Hát persze, hogy nincs — helyeselt. — Éppen azért lehet pompás. Mit láttál? Az Igazakat?

— Nem. A Szép kedvesemet. Ide hallgass.

— Ó, azt a szemetet? Látni se bírom. A legrosszabb szerepem. Nézd meg az Igazakat, vagy tudod, mit? Gyere el este! Megnézheted nálam. Nem, ma nem érek rá. Holnap.

— Aen, én nem megyek el hozzád. Tényleg mindjárt elutazom.

— Ne mondd, hogy Aen. Mondd inkább, hogy „angyalom” — kuncogott.

— Angyalom, vigyen el az ördög!! — vágtam le a kagylót. Szörnyen elszégyelltem magam, fölvettem, újra letettem, és ész nélkül kirohantam a szobából. Lelifteztem, de kiderült, hogy a röp a tetőn vár. Visszafordultam.

A tetőn kertvendéglő és repülőtér volt. Igazából vendéglő-repülőtér, összekeveredő szintek, lebegő peronok, láthatatlan aknák — soha meg nem találom a röpömet, ha szinte kézen fogva oda nem vezetnek. Kisebb volt, mint vártam. Megkérdeztem, meddig tart a repülőút, mert olvasni akartam.

— Körülbelül tizenkét percig.

Így hát nem volt érdemes olvasásba fogni. A röp belső tere kicsit hasonlított a Termofax kísérleti rakétára, amit valaha vezettem, csak kényelmesebb volt. De miután a robot udvariasan szerencsés utat kívánt, és az ajtó becsukódott, a röp falai hirtelen átlátszóak lettek, és mivel a négy fotel közül az elsőn ültem (egyetlen utasként), úgy éreztem, mintha egy nagy pohárba állított széken repülnék.

Nagyon mókás élmény, de semmi köze rakétához vagy repülőgéphez, inkább repülő szőnyeghez. A különös jármű előbb függőlegesen felröppent, minden rezgés nélkül, aztán hosszú füttyöt hallatva vízszintesen kilőtt. Megint úgy, ahogyan már tapasztaltam: a gyorsulás nem jár együtt a tehetetlenség növekedésével. Akkor, a pályaudvaron, azt hittem, ez csak érzékcsalódás, de most biztos voltam a dolgomban. Nehéz megfogalmazni, mit éreztem — hiszen ha csakugyan függetleníteni tudták a gyorsulást a tehetetlenségtől, akkor minden hibernálás, edzés, válogatás, utazásunk minden kínja és viszontagsága teljesen fölösleges volt. A Himalája megmászója érezhetné így magát, ha hosszú, gyötrelmes kapaszkodás után a csúcsra érve, odafent víg kirándulók seregét találja, mert amíg ő magányosan viaskodott a heggyel, a túloldalon szálloda, libegő és vidámpark épült. Csöppet sem vigasztalt, hogy ha a Földön maradok, nyilván úgysem érem meg ezt a titokzatos felfedezést — inkább abban reménykedtem, hogy az űrhajózásban talán nem alkalmazható. Jól tudtam persze, milyen kicsinyes, önző észjárás ez, de annyira megrázott az újdonság, hogy képtelen voltam lelkesedni érte.

Közben a röp már hangtalanul repült; lepillantottam. Éppen elhagytuk a Terminált — lassan távolodó, jégből épült erődítmény. A városból nem látható felső szintjein a rakétakilövők nagy tölcsérei sötétlettek. Aztán elrepültünk az ezüst-fekete csíkos toronyház mellett, elég közel hozzá — jócskán fölénk magasodott. A Földről nem is lehetett érzékelni, milyen magas — a várost az éggel összekötő csőhíd, kiálló „polcain” nyüzsögtek a röpök és más, nagyobb gépek, az emberek meg úgy festettek, mint mákszemek ezüsttálon. Fehér és kék házcsoportok, kertek fölött repültünk, az utcák szélesedtek, színes burkolatuk többnyire halvány rózsaszín vagy okkersárga. Az épületek tengere elnyúlt a láthatárig, aggódni kezdtem, hogy egészen Klavestráig így lesz. De most felgyorsult a gép, ritkultak a házak, nőttek a kertek, feltűntek viszont a távolsági utak óriási egyenesei és hurokformái; több szinten nyúltak a távolba, keresztezték egymást, föld alá bújtak, csillagalakban összefutottak, suha-nóktól feketéllő, széles sávokat hasítottak a napsütötte, szürkészöld, sík tájba. Aztán fásított négyszögek közepén álló, hatalmas épületeket láttam, tetejük mint a homorú tükör, közepén valami vöröses izzással. Még távolabb az utak szétváltak, az erdős vidék zöldjét helyenként másfajta — piros, kék — növényzet négyszögei tarkították, de azok a növények nem lehetnek virágok: túlságosan élénk a színük.