Stanisław Lem - Visszatérés

— Segítsen fel — suttogta.

Elkísértem az utcáig, a suhanóhoz. Borzasztó lassan csoszogtunk. A lámpafényes sétányon utánunk néztek az emberek. Mielőtt beszállt a suhanóba, visszafordult, hogy elbúcsúzzunk. Egyikünk sem tudta, mit mondjon. Bizonytalan mozdulatot tett a kezével, amelyből tőrként meredt elő a botja, biccentett, beült, és a fekete jármű nesztelenül elsuhant mellőlem. Karom lehanyatlott, csak néztem utána, míg el nem tűnt a sűrű forgalomban. Akkor zsebre vágtam a kezem, és elindultam, hiába töprengve, melyikünk választott jobban.

Szerencsém, hogy a régi városból kő kövön nem maradt. Mintha akkor egy másik Földön éltem volna, más emberek között; ami akkor volt, elkezdődött és bevégződött, egyszer s mindenkorra. Most új életet kezdtem. Sehol egy maradvány, sehol egy rom, amely biológiai koromat kétségessé tenné, így megfeledkezhettem a földi órák szerint mért, oly nagyon természetellenes koromról — míg a rendkívüli véletlen össze nem hozott valakivel, akit hajdan gyerekkorában láttam; s egész idő alatt, míg mellette ülve száraz múmiakezét, aszott arcát néztem, bűnösnek éreztem magam, és tudtam, hogy ezt ő is tudja. Micsoda valószínűtlen eset, mekkora véletlen — hajtogattam szórakozottan, míg rá nem döbbentem, hogy talán ugyanaz vonzotta oda, ami engem: az a mindkettőnknél vénebb gesztenyefa. Nem tudtam még, mennyire sikerült megnövelniük az emberek élettartamát, de azt tudtam, hogy Roemer életkora bizonyára kivételes; nemzedékének egyetlen vagy egyik utolsó képviselője lehet. Ha el nem repülök, már rég nem élnék — gondoltam, és utazásunk először mutatta meg nekem másik, váratlan oldalát: az egérutat, a kegyetlen csalást, amellyel másokénál előnyösebb helyzetbe jutottam. Mentem, alig tudva, merre, körülöttem zsibongott a tömeg, a járókelők áradata magával sodort, előre taszigált — aztán hirtelen felocsúdva megálltam.

Leírhatatlan volt a zsivaj, kiabálás vegyült zeneszóval, tűzijáték színes csokrai szökkentek magasra az égen, a kilőtt petárdák izzó gömböcskéi visszahullottak a fák koronájára, szabályos időközökben az egész lármát túlharsogta a felcsapó kacagás és sikongatás, mintha hullámvasút lenne a közelben, de állványzatot sehol sem láttam. Bent a park mélyén egy bástyákkal és tornyocskákkal díszített, középkori várhoz hasonló épületen a tetőt nyaldosó, hideg neonlángok percenként felirattá álltak össze: MERLIN PALOTÁJA. A tömeg, amely idesodort, oldalra tartott, a pavilon emberi arcot formázó, bíborvörös falához: az ablakok égő szemek, az óriási, sokfogú, görbe száj ki-kinyílt, hogy elnyelje a tolongok újabb adagját, vidám sikongás közepette; mindig ugyanannyi személyt nyelt el — hatot. Előbb ki akartam csörtetni a sokaságból, hogy továbbmehessek, csakhogy nem engedtek utat, és mivel úgysem volt hová mennem, beláttam, hogy a ma rám váró lehetőségek közül ez az ismeretlen mulatság talán nem is a legrosszabb. A tömegben egyedül én árválkodtam magányosan — a legtöbben párosával jöttek, fiú és lány, férfi és nő, kettesével igyekeztek a bejárathoz, és amikor rám került a sor, amit a hatalmas fogak fehér felvillanása és a rejtélyes torok kitáruló, bíbor sötétsége jelzett, zavarba jöttem, mert nem tudtam, követhetem-e a hatos csoportot. Végül az utolsó párban álló lány döntött helyettem: kézen fogott, és egyszerűen maga után húzott. Kísérője fekete hajú fiatalember volt, még a többiekénél is extravagánsabb öltözékben.

Odabent majdnem teljes sötétség borult ránk; éreztem az ismeretlen lány erős, meleg kezét. A mozgójárdával tágas, világos barlangba jutottunk. Aztán felfelé kellett gyalogolnunk tíz-húsz lépést, enyhén emelkedő, törmelékes talajon, töredezett kőoszlopok között. A lány elengedte a kezemet, és egyesével, meggörnyedve kibújtunk a barlang szűk torkolatán.

Számítottam rá, hogy meglepetés fogad, mégis leesett az állam. Óriási folyam hömpölygött előttünk, tűző trópusi napsütésben álltunk a homokos parton. Messze, a túlsó parton őserdő sötétlett. A homokzátonyok védte öböl mozdulatlan vízében fatörzsből kivájt, primitív csónakok várakoztak, mögöttük lustán hullámzott a barnászöld folyó. A csónakoknál hatalmas termetű négerek álltak ünnepélyes, ősi pózba merevedve, olajtól csillogó meztelen testüket mészfehér tetoválás díszítette, evezőlapátjukat a csónakoknak támasztották.

Éppen most indult egy teli csónak. A fekete bőrű legénység evezőcsapásokkal és éles kiáltásokkal riasztotta szét az iszapban félig elmerülve sütkérező, pikkelyes krokodilokat, a fatörzsekhez hasonló szörnyek vissza-visszafordulva dühösen csattogtatták fűrészfogas állkapcsukat, aztán elkotródtak a mélyebb vízbe. Mi heten most leereszkedtünk a meredek parton, négyen mindjárt be is szálltak a következő csónakba. A négerek láthatóan erőlködve nekifeszítették evezőiket a zátonynak, és eltaszították a parttól az imbolygó ladikot, míg meg nem fordult. Én kicsit hátramaradtam, előttem már csak a fiatal pár állt, amelynek a hirtelen döntést és az előttem álló utazást köszönhettem — már jött is következő, vagy tíz méter hosszú csónak. Az ébenfekete evezősök ránk kiáltottak, és ár ellen manőverezve, ügyesen kikötöttek. Beugrottunk a ladikba, csak úgy porzottak a korhadt deszkák, olyan volt a szaguk, mint a félig elszenesedett fáé. A különc divatfi, akinek tigrisbőrt ábrázoló öltözékén hátul még tigrisfej is csüngött kapucni módra, segített leülni a lánynak. Mire én is leültem, velük szemben, már indult a csónak. Alig tudtam elhinni, hogy néhány perce még a parkban jártam, és sötét éjszaka volt. A csónak hegyes orrában álló tagbaszakadt néger ütemes, vad rik-kantásainak ritmusára kétoldalt csillogó hátak hajladoztak, evezőlapátok csapódtak gyorsan, erősen a vízbe, ladikunk a homokot súrolta, befelé araszolt, aztán máris a fősodorban voltunk.

Éreztem a víz, az iszap, a körülöttünk sodródó, rothadó növények nehéz, fülledt szagát. A csónak pereme alig tenyérnyire emelkedett a víz fölé. A partok távolodtak, bozótjuk jellegzetesen szürkészöld, szinte hamuszínű volt. A hőségben izzó homokzátonyokról időnként krokodilok csobbantak a vízbe, az egyik elég sokáig követett bennünket. Előbb a felszínen tartotta hosszú fejét, aztán dülledt szeme is a víz alá merült, csak fekete orra szántotta sebesen a barnás vizet, mint valami úszó kavics. Itt-ott, ahol zugokhoz közeledtünk, hullámtarajok tűntek fel a fekete evezősök ütemesen ringó háta mögött — a csónak orrában álló néger ilyenkor másféle, rekedt kiáltásokat hallatott, az evezőlapátok az egyik oldalon erősebben csapódtak a vízbe, és a ladik elkanyarodott. Nem is tudom, mikor ment át a lapátnak feszülő evezősök tompa nyögése valami elmondhatatlanul komor, folyton ismétlődő énekbe, dühös és panaszos sirámba, amely a felkavart víz heves csobbanásaival ért véget. Így hajóztunk, mintha igazán Afrika szívében volnánk, a szürkészöld bozótot átszelő, hatalmas folyón. A dzsungel fala egyre távolodott, eltűnt a reszketeg forró levegőben. A fekete kormányos ütemesen kiáltozott, messze a síkságon antilopok legelésztek, zsiráfcsorda verte fel a port nehézkes, lassú ügetéssel; egyszer csak megéreztem a szemben ülő lány pillantását, és ránéztem.

Meghökkentett a varázsa. Már előbb is észrevettem, hogy szép, de az csak futó benyomás volt. Most, ilyen közelről, meg kellett állapítanom: nem csak szép, hanem gyönyörű. Rézvörösbe játszó, barna haja volt, végtelenül nyugodt arca, fehér bőre, rezzenetlen, sötét szája. Megbabonázott. Nem is mint nő — inkább úgy, mint ez a verőfényes, néma, végtelen táj. Az ilyen tökéletes szépségtől mindig kicsit féltem. Talán azért, mert túlságosan kevés élményem volt itt a Földön, és túl sokat elmélkedtem róluk. Mindig úgy érzem, az ilyen nőket más anyagból gyúrták, mint a közönséges halandókat, pedig hát ez a pompás szemfényvesztés csak az arcvonások bizonyos rendjén múlik, merőben felszínes jelenség, de ki gondol erre, amikor nézi? Elmosolyodott, de csak a szemével, ajka ugyanolyan megvetően közönyös maradt. Nem nekem szólt ez a kifejezés, talán inkább a saját gondolatainak. Kísérője a fatörzs-csónakba ékelt padon ülve, bal kezét szórakozottan a vízbe lógatta, de nem nézett sem a vízre, sem az előttünk elvonuló, vad afrikai tájra; úgy ült ott, mint a fogorvosi várószobában, végtelenül unottan és közönyösen.