Stanisław Lem - Visszatérés

Vettem néhány negyven évvel ezelőtti mesekönyvet (fizetni csak a régi könyvekért kell), hogy megtudjam, mit tartanak most mesének, majd elmentem egy sportüzletbe. Itt még nagyobb csalódás ért. Atlétika létezik még, bár elkorcsosult formában. Van futás, dobás, ugrás, úszás, de a küzdősportok csaknem teljesen kihaltak. Az ökölvívás megszűnt, és amit birkózásnak neveznek, az kész nevetség: becsületes küzdelem helyett csak taszigálják egymást. Megnéztem egy világbajnoki mérkőzést az üzlet vetítőtermében, és hol dúltam-fúltam a méregtől, hol harsányan kacagtam. Érdeklődtem, van-e még szabadfogású birkózás, dzsúdó, karate, de azt se tudták, mi az. Persze, érthető, ha egyszer még a foci is nyomtalanul eltűnt, mint minden olyan sportág, amelyben heves összecsapások, sérülések fordulhatnak elő. Jégkorong, az van még, de milyen formában! A játékosok szinte gömbölyűre felfújt kezeslábasban ugrándoznak, akár a labdák. Mulatságos látvány, amint a két csapat tagjai rugalmasan visszapattannak egymásról, de hát ez bohóctréfa, nem mérkőzés! Toronyugrás is van, de csak négy méterről. Rögtön eszembe jutott az én (az én!) úszómedencém, és vettem egy összerakható ugródeszkát, hogy a klavestrait majd megtoldjam. Ezt az egész hanyatlást a betrizálás okozta. Nem bántam, hogy nincs már bikaviadal, kakasviadal meg más efféle véres látványosság, a profi ökölvívásért sem rajongtam annak idején. De ez a langyos tejbekása, ami maradt, ettől felfordult a gyomrom. Csak az nem zavart, hogy a túrázás, de főleg a vízi sport számos technikai eszközzel gazdagodott.

Sokáig nézegettem a különféle búvárkészülékeket, a kis villanytorpedókat, amelyekkel a tavak fenekén lehet haladni, a siklóhajókat, hidrotokat, légpárnás vízi mikrosuhanókat; mindegyiket felszerelték balesetelhárító berendezéssel.

Gyorsasági versenyek most is vannak, sőt igen népszerűek, de sportnak nem nevezném őket. Persze nem lovak vagy autók versenyeznek, hanem automata vezérlésű gépek, azokra lehet fogadásokat kötni. A hagyományos teljesítménysport teljesen háttérbe szorult. Azt magyarázták nekem, hogy az emberi teljesítőképesség határát már úgyis elérték, rekordot javítani csak abnormális személy lehetne képes, holmi szörnyeteg izomkolosszus vagy száguldó csodalény. Józan eszem azt súgta, hogy ebben van némi Igazság, no és javukra kell írnom, hogy azt a néhány megmaradt sportágat most tömegesen űzik — de azért leverten jöttem ki a boltból a háromórás szemlélődés után.

A kiválasztott tornaszereket elküldettem Klavestrába. A siklócsónakról némi habozás után lemondtam, vitorlást akartam venni, de rendes, karcsú hajót nem árultak, csak olyan túlbiztosított, otromba bárkákat, hogy nem értettem, mi örömöt lelhet bennük bárki.

Esteledett, mikor visszasétáltam a szállodába. Nyugaton vöröses felhők gomolyogtak az ég alján. A nap már lement, feljött az újhold, a zeniten pedig másik hold ragyogott — egy jókora műhold. A házak fölött csak úgy rajzottak a repülő gépezetek. A gyalogosforgalom csökkent, megnőtt viszont a suhanóké, s megint láttam azokat a résnyi fénycsíkokat az úttesten, de még most sem tudtam, mit jelentenek. Visszafelé más útvonalat választottam, így jutottam egy nagy parkba. Először azt hittem, a Terminál park, de a pályaudvar üveghegye valahol messze derengett, a város északi, magasabb részében. Nem mindennapi látvány volt egyébként, mert míg ezen a környéken már csak az utcai fények csíkozták a sötétséget, a Terminál felső szintjei még havas alpesi csúcsokként ragyogtak.

Sokan sétáltak a parkban. Volt itt számos újfajta fa, különösen pálmák, tövis nélküli, virágzó kaktuszok, és egy távoli zugban, messze a fő sétányoktól, rábukkantam egy legalább kétszáz éves gesztenyefára. Három magamfajta ember sem érné körül a törzsét. Leültem egy kis padra, és jó ideig bámultam az eget. Milyen ártalmatlannak, milyen jámbornak látszanak a csillagok, milyen békésen hunyorognak, remegnek a Földet védelmező légkör láthatatlan áramlataiban. „Csillagocskák”, gondoltam róluk — sok éve most először. Ott senki sem merte volna így mondani, őrültnek is néztük volna. Csillagocskák, az ám, falánk csillagocskák! Messze, a sötét fák fölött tűzijáték szikrázott fel, és egyszerre csak magam előtt láttam döbbenetes élességgel az Arcturust, a tűzhegyeket, amelyek fölött a hidegtől vacogva repültem, míg a hűtőkészülék olvadó zúzmarája rozsdától vörösen végigfolyt a kezeslábasomon. Mintákat vettem a koronaszívóval, a kompresszorok sivítását figyelve, nem csökken-e a fordulatszám, mert ha egy másodpercre lefulladnak, röpke párafelhő marad a páncélból, a gépekből meg belőlem. Izzó vaslemezről nem tűnik el olyan gyorsan a vízcsepp, mint ahogyan akkor elpárolog az ember.

A gesztenyefa már majdnem elvirágzott. Nem rajongtam a gesztenyevirág illatáért, de most eszembe juttatta a régi időket. A sövények fölött görögtűz fénye hullámzott, zsivaj támadt, zenekarok muzsikája keveredett; kétpercenként idáig hozta a szél a vidám sikítozást, amint valami mulatság részvevői, talán a hullámvasút utasai kórusban fel-felujjongtak. Csak az én kis zugomba nem tévedt senki.

Egyszer csak magas, fekete alak tűnt fel az ösvényen. A lombok már sötétbe borultak, a furcsamód lassan csoszogó jövevény arcát csak akkor láttam meg, amikor néhány lépésnyire tőlem megállt. Két keze tölcsérforma fogantyúkba mélyedt, így támaszkodott tompa fekete végű, vékony botjaira. De nem bénának látszott, hanem végtelenül gyengének. Nem nézett rám, sehova sem nézett — mintha nem is hallaná a nevetést, a sikongató kórust, a zenét, a petárdák robbanását. Zihálva álldogált egy percig, s a tűzijáték fel-felvillanó fényében vénséges vénnek láttam, arcáról minden kifejezést lemostak az évek, csak csont és bőr volt. Indulni akart, előrelendítette furcsa mankóit; az egyik megcsúszott, felugrottam a padról, hogy segítsek, de már visszanyerte egyensúlyát. Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, de a mostani férfiakhoz képest így is magas; csillogó szemével rám pillantott.

— Bocsánat — mormoltam. El akartam menni, de parancsoló tekintete ott marasztalt.

— Én már láttam magát valahol. De hol? — mondta váratlanul erőteljes hangon.

— Nem hinném — ráztam meg a fejem. — Csak tegnap érkeztem vissza. nagyon messziről.

— Honnan?

— A Fomalhautról. Felragyogott a szeme.

— Arder! Tom Arder!!

— Nem — mondtam. — De vele voltam.

— És ő?

— Meghalt.

Levegő után kapkodott.

— Segítsen. leülni.

Karon fogtam. Csontot tapintottam a fekete, síkos kelme alatt. Lassan lesegítettem a padra. Állva maradtam.

— Üljön le. kérem.

Leültem. Még mindig zihált, lehunyt szemmel.

— Semmi baj. csak váratlanul ért. — suttogta. Kisvártatva kinyitotta a szemét. — Roemer vagyok — mondta egyszerűen.

Elakadt a lélegzetem.

— Hogyhogy. ön. ön? De hát. hány.

— Százharmincnégy — mondta szárazon. — Akkor. hét voltam. Emlékeztem rá. Az apja hozta el egyszer, aki tanársegéd volt a nagyszerű matematikus, Geonides mellett. Geonides dolgozta ki a mi űrutazásunk elméleti alapjait. Arder akkor megmutatta a kisfiúnak a tágas próbacsarnokot, a centrifugákat — jól emlékeztem rá: eleven, virgonc kiskölyök, bogárszemű, mint az apja. Arder fölemelte, hadd lássa a gyerek belülről is a gravitációs kamrát, amelyben ültem.

Hallgattunk mind a ketten. Hátborzongató volt ez a találkozás. Valami sóvár, fájdalmas mohósággal lestem a sötétségen keresztül a rettenetesen öreg arcot, és elszorult a torkom. Cigarettáért kotorásztam a zsebemben, de nem találtam, annyira remegett a kezem.