Stanisław Lem - Visszatérés

— De hát én realista vagyok!

Az orvos elmosolyodott.

— Ez a szó ma egészen mást jelent. A reálban játszó színészt nevezik így. Volt már reálban?

— Még nem.

— Nézzen meg néhány melodrámát, akkor majd megérti, mik a párválasztás szempontjai mostanában. Legfontosabb a fiatalság. Ezért mindenki foggal-körömmel harcol érte. A ráncos bőr, az ősz haj, különösen, ha még nem is öreg az illető, majdnem olyan irtózatot kelt, mint hajdan a lepra.

— Miért?!

— Bajosan tudnám megmagyarázni. De az észérvek mit sem érnek, ha egyszer ez a szokás. Maga még mindig nem látja világosan, hogy a szerelmi élet milyen sok régi tényezője eltűnt. A természet nem tűri az űrt, így a régiek helyébe új tényezők léptek. Itt vari például az a jelenség, amely magának annyira megszokott, hogy már nem is látja, milyen rendkívüli: a kockázat. Ilyen többé nincs, Bregg. A férfi már nem imponálhat a nőnek azzal, ha bátor, vakmerő, pedig hát évszázadokig ebből élt az irodalom, a művészet, az egész kultúra: szerelem a halál árnyékában. Orfeusz leszállt az alvilágba Eurüdikéért. Otellót gyilkossá tette a szerelem. Rómeó és Júlia tragikus története. Ma már nincsen tragédia. Még lehetőség sincs rá. Felszámoltuk a szenvedélyek poklát, aztán azon vettük észre magunkat, hogy a mennyország is megszűnt. Most minden langyos.

— Langyos.?

— Az ám! Tudja, milyenek még a legboldogabb szerelmesek is? Józanok. Semmi lángolás, vetélkedés.

— Szóval. úgy érti, mindez. nincs többé?! — fakadtam ki. Először éreztem babonás félelmet ettől a világtól. Az öreg orvos hallgatott. — Doktor úr, az nem lehet. Hát igazán.

— Ez az igazság. És el kell fogadnia, Bregg, mint a levegőt, mint a vizet. Mondom, egyetlen asz-szonyt találni nehéz. Egész életre szóló társat szinte lehetetlen. A kapcsolatok átlagos időtartama hét év körül ingadozik. Már ez is haladás. Fél évszázaddal ezelőtt alig négy volt.

— Most már igazán nem rabolom tovább az idejét. Mit tanácsol?

— Azt, amit már említettem: festesse be a haját. Tudom, bután hangzik. De fontos. Restellem is, hogy ilyen tanácsot adok. Nekem se tetszik. De hát én.

— Köszönöm. Igazán. Még egy utolsó kérdés. Árulja el. milyennek látnak engem. az utcán? A járókelők? Mi olyan furcsa rajtam?

— Maga más, Bregg. Először is, a termete. Mintha az Iliászból lépett volna ki. Letűnt idők arányai. Ez néha előnyös is lehet, ámbár tudja, ugye, mi vár azokra, akik túlságosan kimagaslóak.

— Tudom.

— Maga kicsit túlságosan nagy darab. Még fiatal koromból sem emlékszem ilyenekre. Pillanatnyilag magát úgy látják, hogy ijesztően magas, drabális fickó, aki pocsékul öltözik. De nem a ruhája rossz szabású, hanem sokkal izmosabb, mint mások. Az utazása előtt is így volt?

— Nem, doktor úr. A két g miatt van, tudja.

— Lehetséges.

— Hét év. Hét évi dupla terhelés. Az izmaimnak gyarapodniuk kellett. A mellkasom, a hasizmaim, a nyakam. Máskülönben megfulladtam volna, mint egy patkány. Az izmaim akkor is dolgoztak, amikor aludtam. A hibernálás alatt is. Mindennek kétszeres volt a súlya. Ettől van.

— És a többiek is.? Elnézést a kérdésért, csak az orvosi kíváncsiságom. Tudja, ilyen hosszú űrutazás csak egy volt.

— Tudom. A többiek? Olaf körülbelül ugyanolyan, mint én. Biztos a csontozaton is múlik, én mindig vállas voltam. Arder magasabb volt nálam. Két méternél magasabb. Volt. Arder, igen. De miről is beszéltünk? A többiek. nos, én voltam a legfiatalabb, ezért jobban alkalmazkodott a szervezetem. Legalább is Venturi ezt állította. Janssen munkáját ismeri?

— Hogy ismerem-e? A szakma klasszikusa.

— Tényleg? Mókás. Olyan inci-finci doktorka volt. Nála egyszer hetvenkilenc g-t bírtam ki másfél másodpercig.

— Mennyit?

Elnevettem magam.

— Papírom van róla. De annak százharminc éve. Most a negyven is sok nekem.

— De Bregg, ma húszat sem bír ki senki!

— Miért? Talán a betrizálás miatt?

Nem válaszolt. Úgy éreztem, tud valamit, amit nem akar elmondani. Felálltam.

— Bregg — mondta —, ha már erről beszélünk: vigyázzon!

— Mire?

— Önmagára és másokra. A haladást nem adják ingyen. Megszabadultunk ezer veszélytől, konfliktustól, de ennek megvan az ára. A társadalom elpuhult, maga meg. kemény fickó. Ért engem?

— Értem — mondtam, és eszembe jutott az a férfi a vendéglőben, akinek torkára forrt a nevetés, mikor odaléptem.

— Igaz is, doktor úr — böktem ki váratlanul —, az éjszaka találkoztam egy oroszlánnal. Illetve kettővel. Miért nem bántottak?

— Ragadozók már nincsenek, Bregg. Tudja, a betrizálás. Éjszaka találkozott velük? És mit csinált?

— Vakargattam a torkukat — vallottam be, és mutattam is, hogyan. — De hogy Iliász, az túlzás. Megijedtem tőlük, mint annak a rendje. Mennyivel tartozom?

— Szó se lehet róla. És ha bármikor kedve volna.

— Köszönöm.

— De ne halogassa túl sokáig — dünnyögte szinte magában, míg kifelé mentem. Csak a lépcsőn értettem meg, mire gondolt: majdnem kilencvenéves.

Visszamentem a szállodába. A hallban fodrász is volt. Természetesen robot. Megnyiratkoztam. Alaposan megnőtt a hajam, főleg kétoldalt. És ott is őszült a leginkább. Amikor a robot végzett, úgy találtam, már kevésbé látszom vadembernek. Dallamos hangján megkérdezte, óhajtok-e hajfestést.

— Nem — mondtam.

— Aprexet?

— Az mi?

— A ráncok ellen.

Haboztam. Kínosan éreztem magam, de talán igaza van az orvosnak.

— Nem bánom — hagytam rá…

Erős illatú zselét kent az arcomra. Az anyag álarccá dermedt, akkor lehúzta rólam. Aztán borogatások alatt feküdtem, örülve, hogy legalább nem látszik az arcom.

Fellifteztem a szobámba. Ott vártak már a csomagok a cseppfolyós fehérneművel. Levetkőztem, és bementem a fürdőszobába. Egyenesen a tükör elé.

Hát igen. Nem is csoda, hogy megrémülnek tőlem. Nem tudtam, hogy úgy festek, mint egy vásári erőművész. Mellkasomon, törzsemen csak úgy dagadoznak az izmok. Amikor fölemeltem a karom, a mellizom fölött látszott a tenyérnyi sebhely. Forgolódtam, hogy a másikat is lássam, ott a lapockámnál — amiatt neveztek szerencsésnek, mert ha a szilánk három centivel balra talál el, összezúzza a gerincemet. Ököllel rácsaptam kemény hasamra.

Te barom! — közöltem a tükörképemmel. Szerettem volna megfürödni, rendes vízben, nem ózonviharban, és örültem, hogy a villában úszómedencém is lesz. Nézegettem új holmimat, de a nadrágomtól végül nem tudtam megválni. Fölvettem hát hozzá az új fehér pulóvert, bár a könyökénél foszladozó, régi fekete sokkal jobban tetszett, és leballagtam az étterembe.

Az asztalok felénél vendégek ültek. Három termen át kisétáltam a teraszra, innen a nagykörútra láttam, a suhanok végtelen áradatával; a felhők alatt távoli hegységként kéklett a Terminál pályaudvar.

Ebédet rendeltem.

— Mit hozhatok? — kérdezte a robot. Étlapot akart adni.

— Mindegy — mondtam. — Csak ebéd legyen.

Már evéshez láttam, mikor észrevettem, hogy csupa üres asztal van körülöttem. Ösztönösen kerestem a magányt, nem is tudtam róla. Azt sem tudtam, egyáltalán mit eszem. Már nem voltam olyan biztos benne, hogy jó lesz, amit elterveztem. Az üdülés, amivel saját magamat jutalmazom meg, ha már senki másnak nem jutott eszébe. Nesztelenül megjelent a pincér.