Stanisław Lem - Visszatérés

— Mennyit fizetek? — kérdeztem.

— Köszönöm, semmit — mondta. Inkább gépezethez, mint bábuhoz hasonlított. Egyetlen kerek kristályszeme volt. Belsejében mozgott valami, de nem tudtam rászánni magam, hogy a hasába nézzek. Még borravalót sem volt kinek adnom. Nem tudtam, megérti-e, ha újságot kérek. Talán már nincs is újság. Elindultam hát bevásárolni. De elsőnek egy utazási irodára bukkantam — ez kell nekem! Rögtön bementem.

A smaragdzöld oszlopos, tágas ezüst terem (kezdtem már torkig lenni ezekkel a színekkel) majdnem üres volt. Matt üvegfalak, óriási színes fényképek: a Colorado kanyonja, az Archimedes-kráter, a Deimos szakadékai, Palm Beach, Florida — mind térhatású, még a tenger is hullámzott, mintha nem is fényképeket látnék, hanem valódi tájra nyíló ablakokat. Odamentem a FÖLD feliratú ablakhoz.

Természetesen robot ült mögötte. Ezúttal aranyszínű. Vagy aranyporral beszórt.

— Mivel szolgálhatunk? — kérdezte. Mély hangja volt. Behunyt szemmel megesküdtem volna, hogy sötét hajú, zömök férfi beszél hozzám.

— Valami primitívet szeretnék — mondtam. — Most jöttem meg egy hosszú, nagyon hosszú utazásról. Nem akarok túl nagy kényelmet. Csak nyugalom legyen, víz, fák, esetleg hegyek. Egyszerű és régimódi hely legyen. Olyan, mint száz évvel ezelőtt. Akad ilyesmi?

— Ha kívánja, egész biztosan. A Sziklás-hegység, Fort Plum. Mallorca. Az Antillák.

— Közelebb — mondtam. — Úgy. ezer kilométeren belül. Mi volna?

— Klavestra.

— Az hol van?

Rájöttem már, hogy a robotokkal remekül tudok beszélgetni, mert egyáltalán semmin sem csodálkoznak. Arra képtelenek. Nagyon okos dolog.

— Régi hegyvidéki település a Csendes-óceán közelében. Csaknem négyszáz éve felhagyott bányák. Érdekes kirándulások a föld alatti vágatokban. Jó összeköttetés röppel vagy suhanóval. Üdülők orvosi ellátással, bérelhető kertes villák úszómedencével, légkondicionálással, irodánk helyi kirendeltsége különféle szórakozásokat szervez, kirándulások, játékok, társas összejövetelek. A helyszínen reál, mut és sztereon.

— Igen, ez jónak látszik — mondtam. — Egy kertes villa. És legyen hol úszni. Tehát úszómedencével, rendben?

— Természetesen, uram. Úszómedence ugródeszkákkal, vannak ott mesterséges tavak is, víz alatti barlangokkal, kitűnően felszerelt könnyűbúvár központ, víz alatti műsorok.

— A műsorokat mellőzhetjük. És mennyibe kerül?

— Százhúsz it egy hónapra. De ha közösen veszik ki a villát, másik bérlővel, akkor csak negyven.

— Közösen?

— A villák nagyon tágasak, uram. Legalább tizenkét szoba, de akár tizennyolc is. Automatikus kiszolgálás, étkezés helyben, helyi vagy egzotikus konyha, tetszés szerint.

— Értem. Hát, talán csakugyan. jó lesz. A nevem Bregg. Kibérelem a villát. Hogy is hívják a helyet? Klavestra? Most fizetek?

— Ahogy kívánja. Odaadtam neki a kaltert.

Kiderült, hogy csak én kezelhetem — ezt nem tudtam, de a robot természetesen most sem lepődött meg. Kezdtem mindinkább megkedvelni a robotokat. Megmutatta, hogyan csináljam, hogy csak egyetlen zseton hulljon ki a belenyomott számmal. Ugyanennyivel csökken az egyenleget mutató szám a felső ablakokban.

— Mikor utazhatok oda?

— Amikor óhajt. Bármikor.

— Jól van. De. kik lesznek még abban a villában?

— Marger úr és a felesége.

— Mondhatna róluk valamit?

— Csak annyit, hogy fiatal házaspár.

— Hm. És nem fogom zavarni őket?

— Nem, hiszen ők a földszintet vették ki. Az emelet kizárólag az öné lesz.

— Jó. És hogyan jutok oda?

— Röppel a legjobb.

— Akkor mi a teendőm?

— Elküldöm önért a röpöt, ha közli, melyik napon és hány órára küldjem.

— Telefonálok majd a szállodámból, jó lesz?

— Természetesen. A bérleti díj a beköltözéstől számít.

Mihelyt kiléptem, máris terveket kovácsoltam. Vásárolok könyveket és egy-két sportszert. Legfontosabbak azonban a könyvek. Néhány szakfolyóiratra is elő kell fizetnem. Szociológia, fizika. Rengeteget haladhattak több mint száz év alatt. Ja, igaz, ruhákat is kell vennem.

Csakhogy megint másképp alakult. A sarkon túl, alig hittem a szememnek, megláttam egy autót. Igazi autót. Talán nem egészen olyat, amilyenekre emlékeztem — szögletesebb volt a karosszériája. De mégiscsak igazi autó, kerekekkel, ajtókkal, volánnal — és mögötte még egypár hasonló. Kirakatban álltak, rajta nagybetűs felirat: RÉGISÉGEK. Bementem. A tulajdonos — vagy eladó — ember volt. Kár, gondoltam.

— Lehet itt autót vásárolni?

— Természetesen. Milyet óhajt?

— Sokba kerülnek?

— Négyszáz és nyolcszáz it között vannak az áraink.

Jó drágák, gondoltam. De hát a régiségek sohasem olcsók.

— És használhatom is az autót? — kérdeztem.

— Hogyne. Igaz, nem mindenütt, vannak helyi tilalmak, de általában igen.

— És az üzemanyag? — firtattam óvatosan, mert fogalmam sem volt, mi lehet a motorházban.

— Azzal semmi gond. Egyetlen töltés elég a kocsi egész élettartamára. Beleértve természetesen a parasztátokat.

— Rendben van — mondtam. — Erős, teherbíró kocsit szeretnék. Nem kell nagynak lennie, csak gyors legyen.

Beljebb tessékelt a hatalmas terembe, az autók közé. Mind úgy csillogott, mintha vadonatúj volna.

— Persze a suhanókkal nem versenyezhet — magyarázta az eladó —, de hát az autó ma már nem közlekedési eszköz.

Hanem, mi? — tűnődtem, de inkább lenyeltem a kérdést.

— Jól van. — mondtam. — Ez itt mennyibe kerül? Halványkék limuzin volt, süllyesztett, ezüstös reflektorokkal.

— Négyszáznyolcvan it.

— De Klavestrába kellene szállítani — mondtam. — Ott béreltem villát. A pontos címet megadhatják itt a szomszéd utazási irodában.

— Semmi akadálya, uram. Majd elküldöm röppel. A szállítás semmibe sem kerül.

— Tényleg? Én is röppel utazom oda.

— Akkor csak közölje az időpontot, odaszállítjuk a röpjéhez, így a legegyszerűbb. Persze, ha másképp kívánja.

— Nem, dehogy is. Úgy éppen jó lesz.

Kifizettem a kocsit — már egész ügyesen bántam a kalterral —, és élvezettel szívva be a lakk és az autóabroncsok szagát, kisétáltam a régiségboltból.

A ruhavásárlás ellenben pocsékul ment. Szinte egyetlen ismerős ruhadarabot sem találtam. Rájöttem viszont, mi a titkuk a rejtélyes palackoknak a „Fürdőköpenyek” feliratú szállodai szekrénykében. Nemcsak a fürdőköpeny, hanem minden ruhadarab, a harisnya, pulóver, fehérnemű is úgy készül most, hogy palackból fröcskölik ki az anyagát. Értettem én, hogy a nőknek tetszik a dolog, hiszen így minden alkalomra új öltözéket remekelhetnek maguknak néhány vagy akár tucatnyi palackkal: a permet azonmód különféle sima vagy bolyhos kelmékké dermed, lehet belőle selyem, bársony, szőrme vagy rugalmas fém is. Persze, nem minden nő alkotja maga a ruhakölteményeit, erre valók a divatformázó művészek és a difószalonok (tehát ezzel foglalkozik Nais!), de az így készülő, testhez simuló holmikhoz nem sok kedvet éreztem. Fölösleges fáradságnak találtam, hogy minden felöltözésnél palackokkal bíbelődjek.

Akadt néhány kész ruhadarab, de azok meg nem fértek rám, még a legnagyobb is jó négy számmal kisebb az én méretemnél. Végül rászántam magam a palackos holmira, mert láttam, hogy az ingem már nagyon a végét járja. Elhozhatnám persze a motyómat a Prométheuszról, de hát ott nem volt öltönyöm, se fehér ingem, nem ilyesmit viseltünk a Fomalhaut csillagrendszerben. Vásároltam néhány kertésznadrágot, csak azoknak van elég bő, lehajtható száruk. Mindezért összesen egy itet fizettem, ennyibe kerültek a nadrágok. A palackokat ingyen adták. A szállodába küldettem a holmit, és engedve a rábeszélésnek, merő kíváncsiságból elmentem egy difószalonba. Festőművész képű fickó fogadott, előbb alaposan végigmért, majd megállapodtunk, hogy inkább laza holmikat kell viselnem; láthatólag nem volt elragadtatva tőlem. Én se tőle. Néhány pulóvert végül is ott helyben elkészített. Fölemelt karral kellett állnom, míg ő egyszerre négy palackkal sürgölődött körülöttem. A habfehér permet rögtön megdermedt a levegőben. Különböző színű pulóverek lettek belőle, az egyik fekete, elöl piros csíkkal. Úgy láttam, legnehezebb a gallér és az ujjak eldolgozása. Nyilván jókora gyakorlat kell hozzá.