Stanisław Lem - Visszatérés

— Itt a porta. Bregg úr, az Omnilox megküldte a kalterét. Felküldöm.

— Köszönöm. halló!

— Tessék?

— A szobáért fizetni kell?

— Nem, uram.

— Semennyit?

— Semennyit, uram.

— És. étterem van a hotelban?

— Van, uram, négy. Felküldessem a reggelijét?

— Igen. És. az ételért kell fizetni?

— Nem, uram. A kalterét már felküldtem. A reggelije rögtön ott lesz.

A robot bontotta a vonalat, mielőtt megkérdezhettem volna, hol az a kalter. Halvány fogalmam sem volt, milyen. Felálltam, mire az íróasztal tüstént összezsugorodott, és eltűnt. Az ajtónál viszont polcocska bújt ki a falból, rajta átlátszó műanyag burkolatban lapos tárgy, olyan, mint egy kis cigarettatárca. Egyik oldalán ablakocskák, számjegyekkel: 1100 1000. Alattuk két gomb, rajtuk egyes és nulla. Meglepődve néztem, aztán hirtelen rájöttem, hogy az ötezret tüntették fel kettes számrendszerben. Megnyomtam az egyest, mire kezembe pottyant egy apró műanyag háromszög, belesajtolt egyes számmal. Tehát afféle kis pénzverdém van, az ablakocskák mutatják, mennyit nyomtathat még — a felső szám most egy egységgel csökkent.

Már felöltöztem, és indulni készültem, amikor eszembe jutott az Adapt. Felhívtam őket, és elmagyaráztam, hogy nem sikerült megtalálnom az emberüket a Terminálon.

— Már aggódtunk magáért — mondta egy női hang —, de reggel megtudtuk, hogy az Alcaronban szállt meg.

Tudják, hol vagyok. Akkor miért nem találtak meg a pályaudvaron? Nyilván szándékosan: csak bolyongjak, hadd jöjjek rá, mennyire korai volt „lázadásom” a Lunán.

— Kitűnő a hírszolgálatuk — feleltem udvariasan. — Egyelőre megnézem a várost. Később majd jelentkezem.

Kiléptem a szobámból. Az ezüstös folyosók mindenestül mozogtak, a falakkal együtt — ez újdonság volt. Lementem a mozgólépcsőn, az emeleteken bárokat láttam, az egyik zöld volt, mintha vízbe merülne. Minden szintnek megvolt az uralkodó színe, ezüst, arany, kicsit már bántotta a szememet. Egyetlen nap után! Érdekes, mennyire tetszik nekik. Fura ízlésük van. De eszembe jutott a Terminál éjszakai látványa.

Be kell egy kicsit rendezkednem, határoztam el, kilépve az utcára. Felhős volt az ég, de néha azért átsütött a nap a magas, fehér felhők között. Most láttam először a város panorámáját, innen a körútról, amelynek közepén kettős fasor vonult végig: hatalmas pálmafák rózsaszínű levelekkel, mintha a nyelvüket nyújtogatnák. Az épületek különálló szigeteket alkottak, csak itt-ott meredtek az égnek hihetetlenül magas felhőkarcolók tűi, mintha a folyékony építőanyag így dermedt volna meg. Több kilométer magasak lehettek. Tudtam — mondták nekem még a Lunán —, hogy ilyenek már nem épülnek, a felhőkarcolók divatja éppen a megépítésük után múlt ki természetes halállal. Műemlékek immár, egy építészeti korszak emlékei, amúgy nem valami szépek, csak a méretük megdöbbentő, és mivel olyan karcsúak, nem is ormótlanok. Barna-arany, fehér-fekete keresztcsíkos vagy ezüstszínű oszlopok, mintha a felhők megtámasztása vagy elfogása lenne a céljuk, oldalt kinyúló, csővázas leszállóhelyeik meg akár a könyvespolcok.

Sokkal, de sokkal szebbek az új házak. Ablaktalan falaikat véges-végig kidíszíthették. Olyan az egész város, mint egy gigászi képzőművészeti kiállítás, a színek és formák mestereinek remeklése. Nem mondanám, hogy minden tetszett, ami ezeket a húsz-harminc emeletes tömböket díszítette, de százötven éves létemre túlságosan maradi se voltam. Legjobban tetszettek a kertekkel — vagy talán pálmaházakkal — átszelt épületek: felső részük mintha légpárnán nyugodna (mert a magaslati kertek fala üvegből van), ettől valahogy könnyed az egész, és a kócos, zöld növényzet szabálytalan csíkjai kellemesen tagolják a falat.

A körúton, a húsos levelű pálmák mentén — ezeket nagyon utáltam — a fekete autók két folyama hömpölygött. Már tudtam, hogy suhanó a nevük. A házak fölött másféle gépek röpködtek, nem helikopterek, nem is repülőgépek — úgy festettek, mint két végükön kihegyezett ceruzák.

A járdákon sétált néhány járókelő, de nem annyi, mint a száz évvel ezelőtti városban. A forgalmat erősen szétterelték, főleg a gyalogosokét, talán azzal, hogy ilyen sok szintre oszlik, hiszen a szemem elé táruló város alatt további, föld alatti szintek terülnek el, utcákkal, terekkel, üzletekkel — a sarki infor éppen közölte velem, hogy vásárolni a Serean szinten lehet a legjobban. Remek infor volt, vagy talán én beszéltem már világosabban, mindenesetre a kezembe nyomott egy műanyag könyvecskét, négy kihajtható oldalán a városi közlekedés térképével. Ha el akarok jutni valahová, csak megérintem az utca, szint vagy tér ezüstbetűs nevét, és a térképen kigyullad a megfelelő útvonal, a szükséges átszállásokkal együtt. De utazhatok suhanóval is. Vagy raszttal. Vagy mehetek gyalog — ezért a négy térkép. De már rájöttem, hogy a gyaloglás — akár mozgójárdákkal és mozgólépcsőkkel együtt is — hosszú órákat vehet igénybe.

A Serean talán a harmadik szint volt. És a város látványa újból megdöbbentett: amint kiléptem az alagútból, föld alatti világ helyett a szabad ég alá, verőfényes utcára kerültem. A tér közepén olasz fenyők zöldelltek, távolabb csíkos felhőkarcolók meredtek az égnek, a tér túloldalán, a tavacska mögött, amelyben gyerekek fröcskölték egymást tarka vízi biciklikről, pálmaház sávjával átszelt, fehér toronyház állt különös formájú, csillogó üvegkupolával. Sajnáltam, hogy nincs kitől megtudakolnom a rejtély nyitját, de hirtelen eszembe jutott — pontosabban a gyomrom figyelmeztetett rá —, hogy ma még nem ettem, teljesen kiment ugyanis a fejemből, hogy a reggelit a szobámba hozzák, és eljöttem, anélkül hogy megvártam volna. De az is lehet, hogy a portásrobot eltévesztett valamit.

Sebaj, itt egy infor; most már semmit sem csinálok előzetes érdeklődés nélkül. Egyébként az infor suhanót is tud rendelni, de attól egyelőre óvakodtam, mert nem tudtam, hogyan kell beszállni, és mit kell azután tenni. No de ezzel még ráérek.

A vendéglőben csak rá kellett pillantanom az étlapra, hogy megállapítsam: egy kukkot sem értek belőle. Határozottan közöltem hát, hogy reggelizni kívánok. Semmi különöset, csak egy normális reggelit.

— Ozot, kresz vagy herma?

Ha a pincér ember volna, megmondanám neki, hogy azt hozza, amit ő szeret, de hát persze robot. Neki mindegy.

— Kávé nincs.? — kezdtem aggódni.

— Van. Kresz, ozot vagy herma?

— Kávé és. hát, ami a legjobban megy a kávéhoz, az izé.

— Ozot — mondta, és elment.

Sikerült.

Készen lehetett minden, mert azonnal vissza is jött, olyan dúsan megrakott tálcával, hogy már valami rossz tréfára kezdtem gyanakodni. De az étel látványától mindjárt eszembe jutott, hogy a tegnap esti bonzin meg a nevezetes beriten kívül érkezésem óta még egy falatot sem ettem.

Az egyetlen dolog, ami valamihez is hasonlít, a kávé: éppen olyan, mint a jó sűrűre főzött szurok. A tejszín apró, kék cseppekből áll, tehénhez biztosan semmi köze. Szívesen meglestem volna valakit, aki tudja, hogyan kell mindezt megenni, de a reggelizés ideje nyilván elmúlt, egymagam ültem a vendéglőben. A sarló alakú tányérkán füstölgő pépből mintha gyufafejek állnának ki, közepébe talán sült almát raktak; természetesen nem volt az se alma, se gyufa, amit meg zabpehelynek néztem, kanalam érintésére növekedni kezdett. De azért derekasan bekebeleztem mindent, nyilván farkaséhes voltam, így csak később kezdtem péksüteményről nosztalgiázni (annak semmi nyoma). Közben feltűnt a robot, és kissé távolabb várakozott.