Stanisław Lem - Visszatérés

Hallgattunk egy nagyot.

— Ez a társadalom, ahová maga visszatért, stabil. Nyugodtan él. Érti? Az űrhajózás korai szakaszának romantikája elszállt. Olyan ez, mint Kolumbusz históriája. Az ő felfedezőútja rendkívüli esemény volt, de kit érdekeltek kétszáz évvel később a vitorlás hajókon járó kapitányok? A maga visszatéréséről kétsoros hír volt a reálban.

— De doktor úr, mit számít ez? — mondtam. Részvéte kezdett bosszantani, még az általános közönynél is jobban. Ezt azonban nem árulhattam el.

— Számít bizony, Bregg, akkor is, ha maga nem akarja tudomásul venni. Ha nem magáról volna szó, hallgatnék, de magát megilleti az igazság. Maga egyedül van. Nem élhet az ember egyedül. A maga érdeklődési köre, az, amivel ide visszatért, kis sziget a tudatlanság tengerében. Nem hiszem, hogy sokan akadnának, akik kíváncsiak a mondanivalójára. Én közéjük tartozom, de én nyolcvankilenc éves vagyok.

— Nincs nekem semmilyen mondanivalóm — vágtam közbe bosszúsan. — Legalábbis semmi szenzációs. Nem fedeztünk föl semmiféle galaktikus civilizációt, és különben is csak pilóta voltam. Vezettem az űrhajót. Valakinek azt is meg kellett csinálnia.

— Igazán? — suttogta, felvonva fehér szemöldökét.

Uralkodtam magamon, de kezdett elhagyni a béketűrés.

— Igazán! De még mennyire! És ez az itteni közöny. ha már tudni akarja. csak azok miatt bánt, akik ott maradtak.

— Ki maradt ott? — kérdezte nyugodtan.

— Sokan. Arder, Venturi, Ennesson. Doktor úr, miért.

— Nem puszta kíváncsiságból kérdezem. Tudja, ez. higgye el, én sem szeretem a nagy szavakat. ez volt az én fiatalságom. Maguk miatt választottam ezt a szakmát. Most egyformán haszontalanok vagyunk. Természetesen joga van hozzá, hogy másképp lássa. Én nem erőltetem. Csak tudni szeretném. Mi történt Arderral?

— Pontosan nem tudjuk — feleltem. Hirtelen elfásultam. Végül is, miért ne mondanám el? Az íróasztal karcos, fekete lapjára meredtem. Sohasem hittem volna, hogy ez a perc ilyen lesz.

— Két szondát vezettünk az Arcturus fölött. Elvesztettem vele a kapcsolatot. Nem tudtam rátalálni. Az ő rádiója némult el, nem az enyém. Amikor elfogyott az oxigénem, visszafordultam.

— Várt rá?

— Vártam. Vagyis. keringtem az Arcturus körül. Hat napig. Pontosabban százötvenhat óráig.

— Egyedül?

— Egyedül. Pechem volt, mert az Arcturuson új napfoltok keletkeztek, és teljesen megszakadt a kapcsolatom a Prométheusszal. Az űrhajómmal. Mindenféle zavarok voltak. Egyedül nem térhetett vissza, rádió nélkül. Mármint Arder. Mert a szondákon a telerános vezérléshez rádió kell. Nélkülem nem juthatott vissza, és nem is jutott. Gimma visszarendelt. Igaza volt, mert később, csak úgy időtöltésből, kiszámoltam, mennyi volt rá az esélyem, hogy megtaláljam Ardert a keresőn, radarral. Már nem emlékszem pontosan, de nagyjából egy a trillióhoz. Remélem, azt csinálta, amit Arne Ennesson.

— Arne Ennesson mit csinált?

— Elvesztette a nyaláb fókuszálását. Gyengülni kezdett a hajtóműve. Pályán maradhatott volna még, tudom is én, egy napig, spirálisan keringve, míg le nem zuhan az Arcturusra, hát inkább rögtön egy napfáklyába rohant. A szemem előtt égett el.

— Hányan voltak pilóták?

— A Prométheuszon öten.

— És hányan tértek vissza?

— Olaf Staave meg én. Tudom, mit gondol, doktor úr. hősiesség. Én is azt hittem valaha, mikor könyveket olvastam ilyen emberekről. De nem igaz. Érti? Ha lehetett volna, otthagyom Ardert, és rögtön visszafordulok, de nem lehetett. O se fordult volna vissza. Egyikük sem. Gimma sem.

— Miért hangsúlyozza úgy ezt? — kérdezte halkan.

— Mert más a hősiesség, és más a muszáj. Én csak azt tettem, amit mindegyikünk tett volna. Doktor úr, ezt csak az érti, aki ott volt. Cseppfolyós kis buborék az ember. Ha kihagy a fókuszálás vagy a mágnesség, a vibrációtól egy pillanat alatt megalvad a vére. Nem a külső okokról beszélek, érti, nem meteorokról, hanem műszaki hibákról. Elég a legapróbb zavar, egy kiégett drótocska a rádióban. és kész. Ha ilyen körülmények között még az emberek is csődöt mondanának, az űrutazás öngyilkosság lenne, hát nem? — Egy pillanatra lehunytam a szemem. — Doktor úr. most nem is repülnek? Hogy lehet az?

— Maga repülne?

— Én nem.

— Miért?

— Megmondom. Egyikünk sem repülne, ha tudná, mi van ott. Azt nem tudja senki. Csak aki ott járt. Olyanok voltunk, mint a kétségbeesett, halálra rémült állatok.

— Hogyan illik ez össze azzal, amit az előbb mondott?

— Sehogyan. Így volt. Féltünk. Tudja, mialatt én ott Arderra vártam, egy idegen nap körül keringve, mindenféle személyeket találtam ki, és azokkal beszélgettem, mondtam nekik ezt-azt, válaszoltam rá, és a végén már elhittem, hogy ott vannak velem. Mindenki úgy segített magán, ahogy tudott. Gondoljon bele, doktor úr: itt üldögélek magánál, kibéreltem egy villát, vettem egy régi autót, elhatároztam, hogy majd tanulok, olvasok, úszom, de közben mindaz itt van bennem. Az a tér, az a csend, és ahogyan Venturi segítségért kiáltott, és én mentés helyett teljesbe kapcsoltam, visszafelé!

— Miért?

— A Prométheuszt vezettem. Neki meg tönkrement az atommáglyája. Mindnyájunkat felrobbanthatott volna. Egyben maradt; nem robbantunk volna fel miatta. Talán még őt is kimenthettük volna, de nem volt jogom kockáztatni. Arderral, akkor, fordítva volt. Én menteni akartam, de Gimma visz-szahívott, mert attól félt, odaveszünk mind a ketten.

— Mondja, Bregg. és mit vártak mitőlünk? A Földtől?

— Fogalmam sincs. Ezen sohasem gondolkodtam. Olyan volt, mint ahogyan a túlvilági életről vagy a paradicsomról beszéltek: lesz majd egyszer, de senki sem tudja elképzelni. De hát elég ebből, doktor úr! Beszéljünk másról! Volna egy kérdésem. Mi a helyzet azzal a. betrizálással?

— Mit tud róla?

Elmondtam. Kihagyva persze, hogy mindezt kitől hallottam, és milyen körülmények között.

— Hát igen — mondta. — Nagyjából. Általában így képzelik.

— És én.?

— Magukkal kivételt tesz a törvény, mert a felnőttek betrizálása egészségi okokból nem biztonságos, sőt talán veszélyes. Azonkívül úgy vélik, szerintem joggal, hogy maguk már kiállták. az erkölcsi próbát. Meg hát úgyis. kevesen vannak.

— Még valamit, doktor úr. A nőket említette. Miért? De nem rabolom az idejét?

— Nem, nem. Hogy miért említettem a nőket? Ki állhat közel az emberhez, Bregg? Szülők. Gyermekek. Barátok. Nők. Magának nincsenek szülei, se gyermekei. Barátai nem lehetnek.

— Miért?

— Nem a társaira gondolok, bár nem tudom, kívánna-e folyton velük lenni, emlékezni.

— Isten őrizz!

— Hát akkor? Maga két korszakot ismer. Az egyikben az ifjúságát töltötte, a másikat hamarosan megismeri. Ha hozzáadjuk azt a tíz évet, a maga élettapasztalata egészen más, mint akármelyik kortársáé. Tehát nem lehetnek a maga egyenrangú barátai. Akkor mi legyen, öregek között töltse az életét? Maradnak a nők, Bregg. Csakis a nők.

— Talán inkább csak egy — dörmögtem.

— Egyet ma nehéz találni.

— Hogy érti ezt?

— Tudja, ez a jólét kora. De ami a szerelmi életet illeti, kíméletlen korszak. Szerelmet, nőt nem lehet már pénzért vásárolni. Anyagi gondok már nem léteznek…

— Akkor miért mondja rá, hogy kíméletlen korszak?

— Mert az. Ami a pénzért vásárolt szerelmet illeti, maga biztosan a nyílt vagy titkos prostitúcióra gondol. Ó, nem! Ilyesmi rég nem létezik. Hajdanában a nőket vonzotta a siker. Imponált nekik a férfi magas keresete, képzettsége, társadalmi rangja. Mindez ma már lehetetlen, mivel teljes a társadalmi egyenlőség. Néhány kivétellel. Teszem azt, ha maga realista volna.