Stanisław Lem: Visszatérés

Elmentünk néhány üres vendéglő vagy üzlet előtt, a kirakatokban a bábuk újra meg újra eljátszották ugyanazt a jelenetet. Szívesen megálltam volna, hogy megnézzem, de a lány szaporán lépkedett kopogós kis szandáljában, aztán meglátott egy ki-kipiruló, viccesen száját nyalogató neonarcot, és felkiáltott:

— Nézd, bonzi! Nem akarsz egy bonzit?

— Te akarsz? — kérdeztem.

— Hát, én szúrnám!

Bementünk a csillogó kis terembe. Mennyezet helyett lángocskák hosszú sorai, mintha gázlángok lennének. Meleg áradt felülről, talán csakugyan gázlángok. A falakban kis fülkék, asztalkával. Mikor odaléptünk az egyikhez, kétoldalt ülések bújtak ki a falból; előbb csak fejletlen rügyecskék, aztán szétlapultak, homorúvá merevedtek. Leültünk egymással szemben, a lány két ujjal megkoccintotta az asztal fémlapját. A falból nikkelmancs ugrott elő, egy-egy tányérkát tett elénk, és két villámgyors mozdulattal fehéres masszát adagolt rájuk, amely felhabzott, megbarnult és megszilárdult, közben maga a tányér is sötétebb lett. A lány ekkor összetekerte, mint a palacsintát — szóval, nem is tányér —, és beleharapott.

— Nahát — mondta teli szájjal —, nem is tudtam, milyen éhes vagyok!

Követtem a példáját. Ízben a bonzi semmire sem hasonlított, amit valaha ettem. Ropogott a fogam alatt, mint a frissen sült zsemle, de rögtön omlósán szétolvadt a nyelvemen; barna töltelékét jó csípősre fűszerezték. Szeretni fogom a bonzit, gondoltam magamban.

— Még egyet? — kérdeztem, mikor a lány megette. Mosolyogva rázta a fejét. Kimenet egy pillanatra megállt, két kezét a csempézett falmélyedésbe dugta — felzümmögött valami. Utánoztam. Csiklandó szélvész áramlott az ujjaimra; mikor kihúztam a kezem, száraz és tiszta volt. Aztán felfelé vitt bennünket egy széles mozgólépcső. Nem tudtam, még mindig a pályaudvaron vagyunk-e, de inkább nem kérdezősködtem. Kis fülkébe léptünk — bent félhomály volt, úgy rémlett, felettünk vonatok robognak, mert remegett a padló. Egy pillanatra sötét lett, mélyen alattunk nehéz sóhaj, mintha valami fémszörnyeteg fújná ki tüdejéből a levegőt, világos lett, a lány meglökte az ajtót. Ez talán már igazán az utca. Sehol senki. Alacsony, nyírott bokrok szegélyezték a járdát; kicsit messzebb a lapos, fekete gépek sűrű sora, a sötétségből előbukkant egy ember, az egyik gép mögé hajolt — nem láttam, hogy kinyitná, egyszerűen eltűnt, a gép pedig olyan lendülettel vágódott ki a helyéről, hogy utasának össze kellett volna lapulnia. Házakat nem láttam, csak a matt fémcsíkokkal burkolt, tükör sima úttestet. A kereszteződéseknél a burkolat fölött narancssárga és vörös fénykévék mozogtak, kicsit olyanok, mint a katonai fényszórók sugara.

— Hova zúgjunk? — kérdezte a lány. Most is belém karolt. Lassabban lépkedett. Vörös fénykéve suhant át az arcán.

— Ahová akarod.

— Akkor menjünk hozzám. Nem érdemes suhanózni. Közel van.

Elindultunk. Házak sehol, és a bokrok sötétje mögül süvítő szél mintha mezőkről jönne. Itt, a pályaudvarnál, a város kellős közepén? Furcsa. Enyhe virágillatot hozott, mohón szívtam be. Madármeggy? Nem, valami más.

Aztán mozgójárdára léptünk; álltunk rajta, különös pár, fények pásztáztak, néha jármű suhant el, fekete fémtömb, se ablaka, se kereke, se lámpája, csak száguld vakon, hihetetlen sebességgel. Azok a mozgó fénykévék a föld fölött lebegő, keskeny, vízszintes résekből csaptak ki. Nem tudtam rájönni, van-e közük a forgalomhoz, a járművek irányításához.

A láthatatlan égen, fent a magasban néha gyászos süvítés csapott át. A lány egyszer csak lelépett a mozgójárdáról, de rögtön átszállt egy meredeken fölfelé tartó másikra. Hirtelen valahova magasra kerültem. Fél percig tarthatott a légi utazás, és illatos virágokkal benőtt kis balkonfélén végződött, mintha egy sötét ház teraszára vagy erkélyére hozott volna fel a falhoz állított emelőszalag. A lány bement a loggiába, és most, hogy szemem hozzászokott a sötétséghez, már kivehettem a környékbeli házak nagy, fekete, ablaktalan tömegeit. Kihaltnak tűntek, mert nemcsak sötétek, hanem némák voltak — semmi hang sem hallatszott az utcán átsuhanó gépek surrogásán kívül. Furcsállottam ezt a nyilván szándékos elsötétítést, a fényreklámok teljes hiányát a pályaudvar neonorgiája után, de tanakodásra nem sok időm maradt. — Gyere már, hol vagy? — suttogta a lány. Csak arca halvány foltját láttam. Megérintette az ajtót, kifelé nyílt, és lágyan elindult velünk a padló — itt egy lépést se lehet tenni, gondoltam, csoda, hogy még van lábuk; gyatra kis irónia volt, csak nem bírtam már, hogy órák óta egymást követik a meglepetések, és valószerűtlennek érzek mindent, ami történik velem.

Nagy előtér vagy folyosó következett, széles, majdnem sötét — csak a sarkokat jelezte halványan derengő festékcsík. A legsötétebb helyen a lány megint az ajtó fémlapjára tette a kezét, aztán bement. Hunyorogva nézelődtem; a fényárban úszó hall majdnem üres volt, a lány a következő ajtóhoz lépett — mikor véletlenül megérintettem a falat, hirtelen szétnyílt, mögötte fémpalackok sorakoztak. Hátrahőköltem meglepetésemben.

— Ne ijesztgesd a szekrényeimet — szólt vissza a lány a másik szobából.

Utánamentem.

A bútorok üvegöntvénynek látszottak, kis fotelok, alacsony kanapé, apró székek — az áttetsző anyagban szentjánosbogarak rajai keringtek lassan, hol szétszóródtak, hol patakokba sűrűsödtek, mintha rózsásan villogó, halványzöld vér keringene a bútorokban.

— Miért nem ülsz le?

A lány a szoba másik végében állt. A fotel szétnyílt, hogy befogadjon. Ezt utáltam. Az üveg persze nem üveg — olyan érzés, mintha légpárnákon ülnék, és ha lenézek, a hajlott, vastag bútorlapon át homályosan látszik a padló.

Bejövet először azt hittem, szemben üvegfal van, mögötte másik szobában emberek nyüzsögnek, talán vendégsereg, csak az emberek valahogy túlságosan nagyok — hirtelen rájöttem, hogy televíziós képernyő az egész fal. A hangot levették; most ültömből hatalmas női arcot láttam, mintha egy sötét bőrű óriásnő lesne be az ablakon át a szobába. A szája mozgott, beszélt, fülét takaró, pajzs nagyságú ékszerei csillogtak-villogtak.

Kényelmesebben elhelyezkedtem a fotelban. A lány végigsimított a csípőjén — karcsú teste azúrkék fémszobor —, és figyelmesen méregetett. Nem tűnt már részegnek. Talán akkor is csak képzeltem.

— Hogy hívnak? — kérdezte.

— Bregg. Hal Bregg. És téged?

— Nais. Hány éves vagy?

Érdekesen kezdi, gondoltam. De nyilván ez most a szokás.

— Negyven. Miért?

— Csak úgy. Azt hittem, száz.

Elvigyorodtam.

— Lehetek száz is, ha óhajtod.

Csak az a vicc, hogy pontosan így van, gondoltam.

— Mit adhatok? — kérdezte.

— Italt? Köszönöm, nem kérek.

— Ahogy akarod.

A falhoz lépett, kis bárszekrény nyílt ki, de nem láttam, mi van benne. Tálcát hozott poharakkal és két palackkal. Kissé megnyomva a palackot, tejnek látszó italt töltött a poharamba.

— Köszönöm, de én nem kérek. — tiltakoztam.

— Hiszen semmit sem adok — csodálkozott Nais.

Látván, hogy megint bakot lőttem, bár nem tudtam, miért, csak dünnyögtem valamit, és a pohárért nyúltam. Magának a másik palackból töltött. Színtelen, olajos itala felül enyhén pezsgett, közben sötétebb lett, talán a levegő hatására. Nais leült, és poharát ajkához emelve, lazán megkérdezte: