Stanisław Lem - Visszatérés

A siető tömeg feje fölött, messziről, megláttam egy ablakot. Az elsőt, amióta ideértem. Óriási panorámaablak volt.

Mintha elém tárulna minden éjszakai égbolt, egymásra vetítve. A láthatár izzó ködéig terek színes galaktikái, spirális fények csokrai, reszkető fények a felhőkarcolók fölött, utcák: fénylő rózsafüzérek kúsznak, akár a bogarak, fölöttük, a falakon neonkavargás, tollcsokréták és villámok, tűzkari-kák, villogó repülőgépek és palackok, toronycsúcsok jelzőfényének vörös virágai, reklámok gépiesen erőszakos, felizzó napjai és vérpatakjai. Csak álltam ott és bámultam, bár hallottam magam mögött a sok száz láb egyenletes dobogását. Egyszer csak eltűnt a város, és megjelent egy hatalmas, háromméteres arc.

— Összeállítást láttak a hetvenes évek híradóiból Régi fővárosok című sorozatunkban. A transztel most a kozmolita stúdióba kapcsol.

Szinte menekültem. Nem ablak volt. Valami televízió. Gyorsabban lépkedtem. Kicsit megizzadtam.

Lefelé. Gyorsabban. Fények arany négyzetei. Bent egész tömeg, habzó poharak, majdnem fekete ital, nem sör, mert méregzölden csillog, és fiatalok, fiúk-lányok, összeölelkezve, hatan, nyolcan, elállják az egész folyosót, szembejönnek, el kell engedniük egymás kezét, hogy átjussak. Elránt valami. Nem is tudom, mikor léptem a mozgójárdára. Csodálkozó szempár suhan el mellettem, egészen közelről — szép, sötét hajú lány, foszforos fémként csillogó valamiben. A kelme rásimul: mintha meztelen volna. Fehér, sárga arcok, néhány magas fekete férfi, de nálam senki sem magasabb. Félreállnak előlem. Fent, domború üvegek mögött, elmosódott árnyak suhannak, láthatatlan zenekarok muzsikálnak, itt meg ez a furcsa promenád, sötét sikátorokban — fej nélküli nők, a vállukon világító pehelyhab, csak hajlékony nyakuk fehérlik ki belőle, mint virág különös szára, hajukon fény porzik — világító púder? A szűk sikátor groteszk, mozgó, hullámzó szobrok közé vezet; a kétoldalt emelkedő, széles utcaféle zeng a nevetéstől, jól mulatnak, mi lehet ilyen mulatságos — a szobrok?

Óriási figurák a reflektorok fénykévéjében; rubinvörös és aranyló, méznél sűrűbb fény ömlik róluk, színe szokatlanul élénk. Kábán, hunyorogva gyalogoltam tovább, meg-meglöktek. Meredek, zöld sétaút, groteszk pavilonok, a pagodákhoz kis hidak vezetnek, sok kis vendéglő, sült húsok erős, tolakodó szaga, gázlángocskák sorai az ablakok mögött, üvegcsörömpölés, ismétlődő, fémes, érthetetlen hangok. A tömeg, amely idesodort, összeütközött a szembejövőkkel, aztán megritkult, mindenki beszállt egy teljesen nyitott, nagy kocsiba, nem is nyitott, hanem átlátszó, mintha üvegből öntötték volna, még az üléseket is, de azért puhák. Valahogy én is besodródtam — és elindultunk. Robogott a kocsi, az emberek igyekeztek túlkiabálni a hangszórót, amely egyre hajtogatta: „Meridionál szint, Meridionál szint, át Spiro, Blekk, Frosom felé”, az egész kocsi szinte felolvadt, úgy átjárták a fénykévék, falain áttörtek a lángoló színek, parabolaívek, fehér peronok, „Forteran, Forteran, át a Galeára, át a külső rasztokra, Makra” — mormolta a hangszóró, a kocsi megállt, aztán továbbszáguldott, és izgalmas dolgot fedeztem föl: nem érzem a fékezést, se a gyorsulást, mintha a tehetetlenség megszűnt volna. Hogy lehet az? Ellenőriztem, kissé behajtott térddel, három további állomáson. A kanyarokban sem éreztem semmit. Az utasok kiszálltak, beszálltak, az elülső peronon egy nő állt a kutyájával, még sohasem láttam ilyen kutyát, óriási, gömbfejű, nagyon csúnya állat. Nyugodt, dióbarna szemében visszatükröződtek a hátrafelé suhanó fényfüzérek, kicsinyítve. RAMBRENT RAMBRENT. Fehér és kékes fénycsövek sűrű villogása, kristályos fényű lépcsők, fekete oromzatok, a villogás lassan elcsitult, a kocsi megállt. Kiszálltam, és földbe gyökerezett a lábam. A megálló amfiteátrum formájú, mélyített korongja fölött a már jól ismert, sokszintes szerkezet magaslott: még mindig a pályaudvaron vagyok, ugyanabban a gigászi csarnokban, a lendületes, fehér síkok között, csak egy másik helyen. A tökéletes mértani formájú amfiteátrum széle felé indultam — a kocsi már továbbsuhant —, és újabb meglepetés ért: nem lent vagyok, ahogyan hittem, hanem éppen, hogy fent. Jó negyven méterrel alattam siklanak a mozgójárdák, vitorláznak a peronok ezüsttányérjai. Közöttük hosszú testek úsznak nesztelenül, emberek bújnak ki belőlük csapóajtók sorain át, mintha ezek a szörnyek, ezek a krómozott halak rendszeres távolságokban fekete és tarka ikracsomókat raknának le. Fent pedig, valahol messze, a távolságtól homályosan, arany szöveg siklik lassan, mintha láthatatlan kötél húzná:

GLENA ROON MA MIMORF REÁLFELVÉTELRŐL TISZTELEG KERX POLITER RAPPER EMLÉKÉNEK AZ ORATÓRIUMBAN. A TERMINÁL HÍRLAP JELENTI: MA AMMONLEEBEN PETIFARGUE SIKERREL SZISZTOLIZÁLTA AZ ELSŐ ENZOMOT. A JELES GRAVISTA HANGJÁT HUSZONHÉT ÓRAKOR KÖZVETÍTJÜK. ARRAKER FÖLÉNYE. ARRAKER MEGISMÉTELTE SIKERÉT MINT AZ IDÉNY ELSŐ OBLIVÁTJA A TRANSVAAL STADIONBAN.

Továbbmentem. Szóval, még az időszámítás is megváltozott. A hatalmas betűk úgy siklottak a fejek tengere fölött, mintha lángoló kötéltáncosok futkosnának, fényükben fel-felszikrázott a ruhák fémes kelméje. Gépiesen lépkedtem, és valami tovább mondogatta bennem: hát még az időt sem hagyták békén. Ez szíven ütött. Nem is láttam, merre járok. Csak egyet akartam: kijutni innen, kikeveredni ebből a pokoli pályaudvarból, szabad ég alá kerülni, ki a szabadba, hogy lássam a csillagokat, érezzem a szelet.

Megnyúlt fények sugárútja vonzott magához; a kőboltozatra itt alabástromba zárt, éles lángocska rajzolta a TELETRANS TELEPORT TELETHON feliratot, a csúcsíves ajtón át (de valahogy lehetetlen, kiforgatott ív volt, mint egy rakétaorr negatívja) dermedt aranyparázs falú terembe jutottam. A falmélyedésekben sok száz fülke. Az emberek beszaladtak, kirohantak, letépett szalagokat dobáltak a földre, de nem távírószalagot, hanem valami más papírt, belepréselt pontocskákkal, a többiek pedig nyugodtan letaposták a foszlányokat. Ki akartam menni innen, egy sötét fülkébe tévedtem, és mire kihátráltam volna, zümmögés, villanás, talán vaku, s a fémkeretes résből, akár egy postaládából, kettéhajtott, fényes papírlap csusszant ki. Fölvettem, szétnyitottam. Emberi fej bukkant elő, nyitva felejtett, kissé legörbülő szájjal, s hunyorítva nézett rám: én vagyok az! Összehajtottam a papírt, és a plasztikus látomás eltűnt. Lassan felhajtottam az ív szélét, semmi, szétnyitottam, megint előbukkant, mintha kiugrana valahonnét az a bamba képű, lebegő, levágott fej. Nézegettem egy darabig az arcomat — mi ez, háromdimenziós fénykép? Zsebre tettem a papírt, és kimentem. Arany pokol záporozott az emberek fejére, tüzes magmából volt a mennyezet, nem valódiból, bár igazi lángokat okádott, de föl se pillantott senki, csak rohangáltak az ügyeik után egyik fülkéből a másikba. Zöld betűk ugráltak a háttérben, számoszlopok siklottak lefelé keskeny képernyőkön, más fülkéken ajtó helyett redőny, amely villámgyorsan felgördül, ha odalép valaki. És végre megtaláltam a kijáratot.

Görbe folyosó, lejtős padlóval, mint a színházakban, stilizált kagylók a falon, fent INFOR INFOR INFOR felirat fut körbe vég nélkül.

A Lunán láttam először infort, és művirágnak néztem.

Odaléptem a halványzöld kehelyhez. Még meg sem szólaltam, máris várakozóan hajolt felém.