Francis Carsac: A sehollakók

— 25…

Hirtelen mintha könnyebbé vált volna a fémdarab. El tudtam fordítani, sőt be tudtam tólni a nyilásba. Már csak egyet kell fordítani rajta. De merre? Természetesen az ellenkező irányba. De vajon merre fordítottam az imént? Talán egy másodpercre szinte megbénult az agyműködésem, és mereven bámultam magam elé.

— 20…

— Sikerült!

Az alkatrész magától elfordult. Béranthon gépiesen törölgette a homlokán patakzó verítéket.

— 10… — nyögte ki keservesen.

— Hét — hallatszott Souilik hangja. — Vigyázat, leereszkedem. Beszállni!

A ksill kupolája ránk borult. Még egy utolsó pillantást vetettem a merev fémtömb elmosódott körvonalaira, majd tőlünk telhető gyorsasággal felkapaszkodtunk a körbefutó peremre. A gép felemelkedett, s a talajon hagyta a korongot, amelyen egyre kisebbé vált, majd végképp eltűnt a kilsim bizonytalan tömbje. A szelepajtók felé kúsztunk, és bejutottunk a ksill belsejébe. A nehézségi erő még mindig igen erősen hatott, ezért várakoznunk kellett a létrák tövében. Amikor csökkeni kezdett a gravitáció, lassan, fáradtságtól összetörten kapaszkodni kezdtünk felfelé. Félúton lehettem, amikor hirtelen olyan könnyűvé váltam, akár egy tollpihe: átmentünk az ahunba.

Egymás után tértünk vissza posztjainkra. Én a séallba mentem.

— Hol vagyunk? — kérdeztem Souiliktól.

— Valahol a Térben. Azt hiszem, eléggé messze, hogy ne kelljen félnünk semmitől. Megvárjuk a robbanást.

— Egy bousik múlva, nemde?

— Nem, több idő kell hozzá. Igaz, hogy egy bousik múlva következik be a robbanás, de mi csak később, négy vagy öt bousik múlva fogjuk látni, attól függően, hogy milyen távolságra leszünk a csillagtól, de ezt a távolságot nem ismerem pontosan. Megfeledkezel arról, hogy a fény terjedéséhez idő kell. Ami pedig a tízszer olyan gyorsan haladó sness-hullámokat illeti, nem hinném, hogy a robbanás sok ilyen hullámot hozna létre. De megpróbálhatjuk felfogni őket.

Béranthon és Séfer előkészítette a regisztráló készülékeket. Várakoztunk. A ksillben minden csendes volt. Csak a segédmotorok gyenge zümmögése és a légtisztító halk sziszegése hallatszott. A kényelmes karosszékek egyikében elaludtam a kimerültségtől.

Vad üvöltözésre riadtam. Kinyitottam a szemem. Minden lámpát eloltottak, de a képernyőről sugárzó, vakító fényben kemény árnyékként rajzolódott ki a Hr'benek, a Sinzuk és Souilik alakja. Káprázó szemmel fordítottam el a fejem. Souilik, karjával védve az arcát, egy kereket forgatott. Az éles fény csökkent, szűrtebbé vált. Székem karfájába kapaszkodva bámultam a fantasztikus látványt, amely részben az én művem volt: egy Nap újraszületését!

A sötét égbolt legmélyén egy pillanatonként növekvő, és a szűrő ellenére is vakító fényfolt ragyogott. Aztán mint hatalmas ujjak, lilás tűznyelvek nyúltak ki belőle három irányban. A látvány annál is inkább lenyűgözött, mert egyetlen más csillag sem szikrázott az égen. A távoli galaktikák halvány derengése beleveszett a kisugárzásba.

— Souilik, miért nem ébresztettél fel? — kiáltottam.

— Bennünket is váratlanul ért a robbanás. Korábban következett be, ami azt jelenti, hogy a tervezettnél közelebb vagyunk hozzá, őszintén szólva, túlságosan is közel. Figyeld csak a sugárzásdetektort!

A mutató elmozdult, és lassan közeledett a veszélyt jelző zöld vonalhoz. Béranthon és Séfer mozdulatlan arccal figyelte a regisztráló készülékeket.

— Vigyázat, indulunk!

Éreztem az ahunba való átkelést jelző imbolygást. A képernyő elsötétült. Közvetlenül ezután ismét bekövetkezett a jellemző imbolygás, de a képernyő sötét maradt.

— Hol vagyunk? Senki nem felelt.

— Souilik, hol vagyunk?

— Hát hol lennénk? A Térben. — És a Nap? Újra kialudt?

Három társamból kitört a nevetés.

— Ugyan, te együgyű Tserien! Egyszerűen túljutottunk azon az övezeten, ameddig elér a fénye. Jól figyelj, mindjárt látni fogod a robbanás kezdetét.

Két bousikon keresztül hiába figyeltünk. Aztán a távolban, a feneketlenül sötét Tér mélyén, közvetlenül egy fénylő galaktika előtt hirtelen felvillant egy zöld szikra.

— A kilsim robbanása — jegyezte meg Béranthon.

Egy-két másodpercig semmi mást nem láttunk, csak ezt az éjszakában világító, zöld szikrát. Aztán fellobbant a vakító kék fény. Mivel most sokkal távolabb voltunk tőle, átmérője szinte nevetségesen kicsinek tűnt. Újra kinyúltak a hosszú lángujjak, az iszonyú hőmérsékletre valló, gigászi gázkitörések. A tűznyelvek egyre szélesebbek, terjedelmesebbek lettek, majd egymásba olvadva koszorút alkottak, amelyben egy ideig a spektrum valamennyi színe vonaglott. Most már egymást követték a kilövellések, kétszer, háromszor, tízszer és százszor, egyre gyorsabb ütemben, egyre távolabbra terjedve. A fényfolt most már ilyen messziről nézve is elérte a mi Napunk látszólagos átmérőjének kétszeresét, és pillanatról pillanatra duzzadt.

— A Mislixeknek most már bizonyára nyomuk sem maradt — szólalt meg nyugodtan Béranthon. — A bolygóiknak sem.

Souilik százszoros nagyításra állította be a képernyőt, és egy újabb szűrőt helyezett eléje. A vetítőkészülék egész felületét fortyogó tűztenger árasztotta el, amelyből több bolygó nagyságát felülmúló, szüntelenül gomolygó füstfellegek emelkedtek ki és omlottak össze. A csillag átmérője már meghaladta saját korábbi naprendszeréét, és valamennyi világ, amelyet egykor megvilágított, most visszatért méhébe, hegyeivel, megfagyott óceánjaival, esetleges emberi eredetű romjaival… és Mislixeivel együtt!

— Nem, Égi Fény, ez már túlzás! Túl sok a hatalom teremtményeid kezében! — szólalt meg egy ifjú Hiss, aki az imént lépett a séallba.

Souilik úgy fordult vissza, mintha kígyó marta volna meg.

— Mi az, hogy túl sok? Tán jobban szeretnéd, ha a Mislixek kioltanák az Ialthart?

Az ifjú Hiss nem válaszolt. Ekkor hallottam először és utoljára, hogy egy Hiss kétségbe vonta a Nagy Ígéretet. És a sors iróniája, hogy éppen Souilik, az Ellán oly kis számban élő agnosztikusok egyike hallgattatta el.

A névtelen csillag nagysága állandósult. Felszínéről időnként még lángoló kupolák emelkedtek fel, de tovább már nem növekedett. Átmentünk az ahunba, és elindultunk hazafelé.

Amint megpillantottuk az Ellát, Souilik hullámok útján máris közölte a nagy újságot. Így, mielőtt még élértük volna az atmoszférát, száz meg száz ksill diadalmenete és a Tsalan fogadott bennünket, s kísért az égbolton. Amikor a rakpart végén leereszkedtünk a tengerre, a Bölcsek Tanácsa várt ránk, teljes létszámban. És a kőgát legvégén három karcsú árnyék: Ulna, Éssine és Beichit integetett felénk. A tengerpartot, az alsó teraszt és a hegyek lejtőit Hissek tömege lepte el, az egyetlen tömeg, amelyet valaha is láttam ezen a szerencsés bolygón. Amikor kiléptünk a Sswinss páncéljára, mint mennydörgés harsant fel az a himnusz, amelyet a Réssan bolygón, a Világok Tanácsának termében hallottam először. És ez alkalommal engem, a Tserient, a piros vérű és oly kevéssé misztikus embert, könnyekig megrendítő, szinte vallásos megindulás fogott el. Ez a himnusz a Nagy Éjszaka fenyegetésétől megszabadult száz meg száz emberiség hálaéneke volt. A világmindenség lakói előtt korlátlan lehetőségek távlatai nyíltak meg.