Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Ezzel elindult az ajtó felé.

A tömeg némán bámult rá. Baley behunyta a szemét. Nem az én bűnöm, gondolta kétségbeesetten. Itt mindjárt gyilkosságra kerül sor, a legszörnyűbb katasztrófára, de ők kényszerítettek rám munkatársul egy robotot. Ők adtak neki velem egyenlő rangot.

Csakhogy ez nem kifogás. Baley sem hitt magának. Rögtön az elején meg kellett volna állítania R. Daneelt. Bármely pillanatban kihívhatta volna a riadóosztagot. Ehelyett áthárította a felelősséget R. Daneelre, ő maga pedig gyáván fellélegzett. És amikor azzal próbálta áltatni magát, hogy R. Daneel egyéniségével egyszerűen úrrá lett a helyzeten, hirtelen undort érzett önmaga iránt. Egy robot lett úrrá a helyzeten...

Nem hallott semmiféle szokatlan zajt, kiabálást, szitkozódást, se nyögést, se üvöltést. Kinyitotta a szemét.

A tömeg már szétszéledőben volt.

A boltvezető lassacskán lehiggadt, megigazította félrecsúszott kabátját, lesimította a haját és haragos fenyegetéseket mormolt a távozó tömeg felé.

Egy riadóautó folyamatos, váltakozó magasságú sípolása pontosan az áruház előtt hallgatott el. Persze, amikor már mindenen túl vagyunk, mérgelődött Baley.

A boltvezető megrángatta Baley kabátujját.

— Kérem, biztos úr, ne engedjen itt több ramazúrit.

— Nem lesz semmi ramazúri — nyugtatta meg Baley.

A riadóosztagtól könnyen megszabadultak. Olyan jelentések alapján jöttek ide, hogy az utcán tömeg verődött össze. A részleteket nem ismerték, de azt maguk is látták, hogy az utca csendes. R. Daneel félrehúzódott, és semmiféle érdeklődést se mutatott, amíg Baley elmagyarázta a riadósoknak, mi történt. Az esetet semmiségnek mondta, R. Daneel közreműködését pedig teljesen elhallgatta.

Utána félrehúzta R. Daneelt.

— Ide figyelj — mondta neki —, nem az volt a szándékom, hogy idegen tollakkal ékeskedjem.

— Idegen tollakkal ékeskedj? Ez valamilyen, nálatok szokásos kifejezés?

— Nem jelentettem, hogy te milyen szerepet játszottál az ügyben.

— Nem ismerem az összes szokásaitokat. Mi a magunk országában teljes jelentést szoktunk leadni, de hát lehet, hogy nálatok nem így szokás. Akárhogy is áll a dolog, polgári forrongást hárítottunk el. Ez a lényeg, ugye?

— Igen? Na, figyelj csak ide. — Baley igyekezett minél határozottabb hangon beszélni, bár a körülmények folytán csak haragosan suttoghatott. — Ilyet még egyszer ne tegyél.

— Hogyhogy? Ne tartassam be a törvényt? Hát akkor miért vagyok?

— Még egyszer ne fenyegess emberi lényt robbantópisztollyal.

— Semmiképp se tüzeltem volna, Elijah, ezt te is tudhatod. Képtelen lennék emberi lénynek kárt okozni. De mint látod, nem is kellett. Egy percig se gondoltam, hogy erre sor kerülhet.

— Tiszta szerencse volt, hogy nem kellett tüzelned. Ilyen kockázatot máskor nem szabad vállalnod. Én is megpróbálkozhattam volna ezzel a vadnyugati stiklivel.

— Vadnyugati stikli? Hát az meg mi?

— Nem fontos. Majd megérted abból, amit mondok. Én is megpróbálkozhattam volna, hogy robbantópisztolyt rántsak a tömegre, hiszen velem is van, de ez olyan kockázat, amelyet se nekem, se neked nincs jogod vállalni. Biztonságosabb lett volna kihívni a riadóautókat, mint ilyen önálló hőstettel kísérletezni.

R. Daneel elgondolkozott, majd megrázta a fejét:

— Azt hiszem, nincs igazad, Elijah kollégám. Eligazításom során a földi emberek jellegzetességeire vonatkozóan többek között olyan felvilágosítást kaptam, hogy az ittenieket, az űrországok lakóitól eltérően, születésüktől fogva a hatóság fensőbbségének elismerésére nevelik. Ez nyilvánvalóan a ti életformátokból fakad. És az iménti esetben is, ahogy bebizonyítottam, teljesen elegendő volt egyetlen olyan ember, aki kellő határozottsággal képviseli a hatóságot. A riadóosztagra vonatkozó kívánságod valójában nem volt egyéb, mint annak a szinte ösztönös óhajodnak a kifejezése, hogy egy magasabb hatóság levegye a válladról a felelősséget. Viszont bevallom, hogy amit tettem, nálunk teljesen indokolatlan lett volna.

Baley hosszú arca kipirult a méregtől:

— Ha rájöttek volna, hogy robot vagy...

— Biztos voltam benne, hogy nem jönnek rá.

— De akkor se felejtsd el, hogy valójában robot vagy. Csak robot, semmi több. Mint azok az elárusítók ott a boltban.

— De hisz ez magától értetődik.

— Te nem vagy ember. — Baley úgy érezte, hogy valami akarata ellenére durvaságra kényszeríti. R. Daneel elgondolkozott.

— Az ember és a robot különbségének — mondta — talán nincs akkora jelentősége, mint az értelem és az értelmetlenség közti ellentétnek.

— Talán nálatok — jegyezte meg Baley —, de nem itt a Földön.

Órájára pillantott, és látta, hogy egy és negyed óra késésben van. A torka kiszáradt, elszorult a gondolatra, hogy az első menetet R. Daneel nyerte meg, könnyedén győzött, mialatt ő maga gyámoltalanul álldogált.

Vince Barrettre gondolt, az ifjú legénykére, akinek munkáját R. Sammy vette át. Meg saját magára, Elijah Baleyre, akit R. Daneel bármikor leválthatna. Az áldóját, az apját legalább egy baleset miatt dobták ki, amely kárt, emberhalált okozott. Talán tényleg az ő hibája volt; ezt Baley nem tudta. De mi lett volna, ha történetesen azért eresztik szélnek, hogy helyet csináljanak egy automata fizikusnak? Pusztán azért. Semmi másért. Akkor se tudott volna semmit se tenni.

— Menjünk — vetette oda kurtán. — Haza kell hogy vigyelek.

— Nézd csak — szólt R. Daneel —, nem helyes kisebb jelentőségű különbséget tenni az értelem...

— Jól van — vágta rá Baley emelt hangon. — Zárjuk le ezt a témát. Jessie vár minket. — A legközelebbi körzetközi videofon felé indult. — Jobb, ha felhívom és megmondom, hogy mindjárt fent leszünk.

— Jessie? Az ki?

— A feleségem.

Az áldóját, morfondírozott Baley. Hogy fogok ilyen hangulatban szembenézni Jessie-vel?

Elijah Baley először a neve miatt figyelt fel Jessie-re. Még ..02-ben egy körzeti karácsonyi ünnepélyen találkoztak egymással a puncsostál mellett. Baley épp akkor fejezte be tanulmányait, lépett közhivatalnoki pályára és telepedett le a körzetben. A 122/A számú közös terem egyik legény-hálófülkéjében lakott. Nem is a legrosszabb hálófülkében.

A lány puncsot méregetett a poharakba.

— Jessie vagyok — mutatkozott be. — Jessie Navodny. Még nem találkoztunk egymással.

— Baley — felelte a fiú. — Lije Baley. Csak most költöztem ebbe a körzetbe.

A lány vidám, barátságos teremtésnek látszott, ezért Lije a közelében maradt. Még senkit se ismert, és bizony egy ilyen estélyen nagy magányosság fogja el az embert, ha elnézi a baráti csoportokba összeverődött vendégeket, ő maga pedig egyik csoporthoz se tartozik. Később, amikor már elég alkohol szaladt le a torkán, talán jobban fogja érezni magát.

Szóval ottmaradt a puncsostál mellett, és a poharából kortyolgatva figyelte a jövőmenő társaságot.

— Én is segítettem a puncsot elkészíteni — hallotta egyszerre a lány hangját. — Felelek érte. Nem akar még egy kicsit?

Baley ráeszmélt, hogy a pohárkája üres.

— Kérek — válaszolta mosolyogva.

A lány tojásdad arcát nem lehetett kifejezetten csinosnak mondani, főleg nagyocska orra miatt. Szerényen volt öltözve, és világosbarna haját a homlokába fésülte.