Isaac Asimov: Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Ez mind egyetlen épület, tudod, Daneel — mondta —, minden, amit látsz, az egész City. Húszmillió ember él benne. Az expresszjárat éjjel-nappal közlekedik, óránként hatvan mérföld sebességgel. Teljes hosszúsága kétszázötven mérföldet tesz ki, a helyi járatoké meg sok-sok százat.

Mindjárt azt fogom számolgatni neki, gondolta Baley, napi hány tonna New York élesztőtermék fogyasztása, hány köbméter vizet iszunk meg és az atommáglyák óránként hány megawatt áramot szolgáltatnak.

— Eligazításom alkalmával — jegyezte meg Daneel — többek között ezeket az adatokat is közölték velem.

Akkor bizonyára az evés-ivás meg az áram kérdéséről is szóltak, gondolta magában Baley. És különben is, mi a csudának akarok felvágni egy robot előtt?!

A keleti 182. utcához értek, alig kétszáz méterre attól a liftsortól, amely az acélból és betonrétegekből épült lakásokhoz — köztük az övéhez — vezetett.

Már a nyelve hegyén volt, hogy „erre megyünk”, mikor egy kisebb csődületbe botlottak, amely a szorosan egymás mellett sorakozó földszinti áruházak egyikének ragyogóan kivilágított elektromos rácsa előtt verődött össze:

Baley színtelen hatósági hangon odaszólt a legközelebb álló emberhez:

— Mi van itt?

— A fene tudja — felelte a megszólított, aki lábujjhegyen ágaskodott. — E percben értem ide.

— Azokkal a rohadt R-ekkel dolgoztatnak odabent — szólalt meg egy másik izgatottan. — Talán kihajigálják őket ide. Tyűh, de szeretnék egy párat ízekre szedni!

Baley ideges pillantást vetett Daneelre, de az, ha egyáltalán hallotta a szavakat és megértette jelentésüket, akkor se mutatta ennek semmi külső jelét. Baley a tömeg közé furakodott.

— Félre az útból! Félre az útból! Rendőrség!

Utat nyitottak neki. Baley elkapott néhány szót maga mögött.

— ...szedjük szét őket! Szögenként! Darabokra kéne vágni valamennyit, de csak szép lassan, a varratoknál! — Mire valaki felröhögött.

Baley kissé megborzongott. A City ugyan a gazdaságosság netovábbja, de a lakossággal szemben nagy igényeket támaszt. Azt kívánja az emberektől, hogy ne mozduljanak ki a megszokottság szűk kerékvágásából, és hogy vessék alá életüket a szigorú, tudományos ellenőrzésnek. Ám a rájuk kényszerített tilalmak néha robbanáshoz vezettek.

Baley agyában földerengett a sorompó-zavargások emléke.

A robotellenes zavargásoknak kétségtelenül megvolt a maguk oka. Mert azok, akiknek egy fél emberélet vesződségei után szembe kellett nézniük az alacsonyabb besorolásból eredő nélkülözések komor kilátásaival, sehogy se bírták nyugodt lélekkel tudomásul venni, hogy mindez nem egyes robotokon múlik. Az egyes robotokon legalább kitölthették a bosszújukat. Hisz arra, amit „kormánypolitikának” hívnak, vagy az olyan jelszavakra, mint mondjuk „Robotmunkával a többtermelésért!”, hiába fenekednének.

A kormány mindezt gyermekbetegségnek nevezte. Csak bánatosan csóválta kollektív fejét, és váltig bizonygatta, hogy a hozzáidomulás megfelelő időtartama után mindenkinek új és jobb élet jut majd osztályrészül.

De a „lekategorizálás” folyamatával párhuzamosan egyre terebélyesedett a konzervatívok mozgalma. Az emberek immár mindenre el voltak szánva, és a keserű csalódás és az esztelen pusztítás közti mezsgye néha igen keskenynek bizonyult.

Ebben a pillanatban például feltehetőleg csak percek választották el a tömeg lefojtott ellenséges hangulatát a vér és rombolás lángoló orgiájától.

Baley kétségbeesetten igyekezett az elektromos rácshoz furakodni.

Az áruház belsejében kisebb volt a csődület, mint kint az utcán. A boltvezető bölcs előrelátással idejében bevetette a játszmába az elektromos rácsot, és ezzel megakadályozta az esetleges bajkeverők beszivárgását. Igaz, egyben a vita főszereplőinek távozását is, de ez most a kisebbik baj volt.

Baley rendőrségi semlegesítőbotja segítségével átvágta magát az elektromos rácson. Meglepetésére R. Daneelt bent is maga mögött látta: a robot épp zsebre dugta a maga semlegesítőjét, amely kisebb és formásabb volt, mint a szokványos rendőrségi típus.

A boltvezető azonnal hozzájuk rohant.

— Biztos urak — kiabálta —, az elárusítókat a város utalta be hozzám! Teljesen jogszerűen járok el!

Az áruház végében három robot állt mereven, mint a cövek. Az elektromos rács közelében pedig hat ember, mind a hat asszony.

— Nocsak — szólította meg őket Baley éles hangon. — Mi történik itt? Miért ez a nagy hűhó?

— Cipőt akarok venni! — rikácsolta az egyik asszony. — Miért nem szolgál ki tisztességes elárusító? Tán nem vagyok úrinő? — Az öltözéke, különösen pedig a kalapja éppen eléggé feltűnő volt ahhoz, hogy feleslegessé tegye a választ. És arcán a harag pírja alig rejthette el a rikítóan sok festéket.

— Ha kell, magam szolgálok ki — mondta a boltvezető —, de valamennyiüket nem tudom kiszolgálni, biztos úr. Az embereimmel nincs semmi baj, mindannyian lajstromozott elárusítók. Megkaptam a szakmai igazolványukat és a garancialevelüket...

— Szakmai igazolvány! — visította a nő, és a többiekhez fordult: — Hallották? Embereknek nevezi őket! Meg van maga bolondulva?! Ezek nem emberek, hanem ro-bo-tok! — szótagolta hisztérikusan. — És azt is megmondom, hogy mit csinálnak itt, ha maga esetleg nem tudná. Ellopják az emberek elől a munkát! Ezért ajnározza őket a kormány. Ingyen dolgoznak, aztán egy csomó család barakkokban élhet, és zabálhatja az élesztőkását. Becsületes, dolgos családok. Ha én volnék itt a góré, az összes robotot ripityára törném. Bizony!

A többiek is összevissza beszéltek, ráadásul odakintről behallatszott az elektromos rács túlsó oldalánál összeverődött tömeg egyre hangosabb zsivaja.

Baleyt rettenetesen feszélyezte, hogy R. Daneel Olivaw ott áll az oldalánál. Az elárusítókra pillantott. Földi gyártmányok voltak, de még ezek közül is az olcsóbbik típus, amelyet épp csak néhány egyszerű dolog ismeretével ruháztak fel. Bizonyára ismerik az összes cipőfajták számozását, az árakat és valamennyi raktáron levő méretet. Követni tudják a készletváltozásokat, talán még jobban, mint az emberek, hiszen semmi egyéb nem. köti le a figyelmüket. Fel tudják becsülni a következő héten feladandó rendelést, és meg tudják mérni a vevő lábát.

Önmagukban ártalmatlanok. De mint társadalmi réteg hihetetlenül veszélyesek.

Baley sokkal jobban együtt érzett az asszonyokkal, mint ahogy erre egy nappal — sőt, akár csak két órával! — ezelőtt képesnek tartotta volna magát. Érezte R. Daneel közelségét, és azon töprengett, vajon az ő robotja nem tudná-e ellátni egy egyszerű, C-5-ös besorolású detektív feladatkörét. E gondolatra felrémlett előtte a barakkok képe, szinte szájában érezte az élesztőkása ízét. És eszébe jutott az apja.

Baley apja atomfizikus volt, olyan besorolással, amely a City legnagyobb jövedelmű rétegébe emelte. De az üzemében valamilyen baleset történt, és következményeit Baley apjának kellett viselnie. Alacsonyabb kategóriába sorolták. Baley nem ismerte a részleteket, hiszen a szerencsétlenség idején csak egyéves volt.

De még emlékezett a gyerekkori barakkokra, a páriaélet éppen csak elviselhető nélkülözéseire. Anyját nem tudta emlékezetébe idézni, mert az csak kevéssel élte túl a tragédiát. Apját viszont tisztán látta maga előtt: egy kifejezéstelen arcú, mogorva és reményvesztett embert, aki időnként rekedt hangon, félbehagyott mondatokkal álmodozott a múltról.