Isaac Asimov: Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Az út összeszűkült, és háromszor-négyszer is éles kanyart vett. Ez nyilvánvalóan szándékos volt. A földiek csőcseléknépe így csak nehezen gyülekezhet, nem indulhat frontális rohamra.

Baley örült, hogy a megbeszélés szerint az Űrváros innenső oldalán van találkája a kollégájával. Mert az orvosi vizsgálat gondolatától a híres udvariasság ellenére is viszolygott.

Azon a helyen, ahol egy sereg ajtó mutatta a kijárást a szabadba és az űrvárosi épületekhez, egy űrlakó állt. Földi divat szerinti öltözéket viselt, derékban szűk, bokánál bő nadrágot, mindkét varrásán színes paszomány futott végig. Közönséges textroninget hordott, nyitott gallérral, cipzárral, csuklóján összehúzva. És mégis űrlakó volt. Ahogy ott állt, a fejtartása, széles, csontos arcának nyugodt, szenvtelen vonásai, választék nélkül gondosan hátrafésült, rövid, bronzszínű haja élesen megkülönböztette a bennszülött földlakóktól.

Baley merev mozdulatokkal mellé lépett.

— Elijah Baley detektív vagyok — mondta színtelen hangon —, New York City rendőrfőnökségének tagja, C-5-ös kategória. — Felmutatta igazolványát, majd így folytatta — Utasításom szerint itt az Űrváros kapujánál kell találkoznom R. Daneel Olivaw-val. — Órájára pillantott. — Kicsit korán érkeztem. Kérem, jelentse, hogy megjöttem.

Testében szokatlan hidegséget érzett. A földi robottípusokhoz, úgy ahogy, már hozzászokott. De az űrlakók típusai biztosan egészen mások. Ilyent még sose látott, ám a Földön a legmindennapibb dolgok közé tartoztak a suttogva elmondott, hátborzongató történetek: roppant nagy, félelmetes robotokról, amelyek a távoli, csillogó űrországokban emberfeletti teljesítményeket hajtanak végre. Baley fogai összekoccantak.

— Erre nincs szükség — felelte az űrlakó, miután udvariasan végighallgatta Baleyt. — Már vártam önre.

Baley önkéntelenül felemelte kezét, de aztán leejtette. Ugyanígy tett hegyes állával is, amely így még hegyesebbnek látszott. Egyetlen mondatot se tudott kinyögni. Belefagyott a szó.

— Hadd mutatkozzam be — mondta az űrlakó. — R. Daneel Olivaw vagyok.

— Igen? Akkor én, úgy látszik, tévedésben voltam. Azt hittem, hogy az első betű...

— Úgy is van. Robot vagyok. Nem mondták önnek?

— De igen. — Baley izzadt kezét a hajához emelte és feleslegesen hátrasimította. Aztán a robot felé nyújtotta. — Bocsánatot kérek, Mr. Olivaw. Nem tudom, mi járt a fejemben. Jó napot kívánok! Elijah Baley vagyok, a kollégája.

— Kitűnő. — A robot kezet rázott vele, enyhén növekvő erővel, amely kellemes baráti szorításban tetőzött, aztán alábbhagyott. — Mégis valami zavart látok önben. Szabad kérnem, hogy legyen őszinte hozzám? Egy ilyen kapcsolatban, mint a miénk, a legcélszerűbb, ha minden számottevő ténynek tudatában vagyunk. Egyébként pedig nálunk az a szokás, hogy a kollégák tegezik egymást. Remélem, ez nincs ellentétben az önök szokásaival.

— Csak az... — küszködött a szavakkal Baley —, hogy... te nem látszol robotnak.

— És ez zavar téged?

— Gondolom, nem szabadna, hogy zavarjon, Da... Daneel. Nálatok minden robot olyan, mint te vagy?

— Egyéni különbségek vannak köztünk, Elijah, ugyanúgy, mint az emberek között.

— A mi robotjaink... Azoknál tudni lehet, hogy robotok, érted? Te viszont olyan vagy, mint egy űrlakó.

— Ó, értem. Te bizonyára valamilyen kezdetleges típust vártál, és most meg vagy lepve. Viszont logikus, hogy a mieink egy ilyen feladathoz a kellemetlenségek elkerülése végett kifejezetten emberszabású robotot küldjenek ki. Nem így van?

Kétségtelenül így volt. Ha egy felismerhető robot mászkálna a Cityben, egykettőre bajba kerülne.

— Így van — válaszolta Baley.

— Akkor menjünk, Elijah.

Elindultak vissza az expressz járathoz. R. Daneel tüstént felismerte a gyorsító szalagok rendeltetését, és máris nagyon ügyesen mozgott rajtuk. Baley kezdetben mérsékelte tempóját, de most bosszankodva rákapcsolt. A robot azonban így is lépést tartott vele, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy nehezére esnék. Sőt, talán szándékosan lassabban mozog, mint ahogy tudna, tűnődött Baley. Felért az expresszjárat végtelen kocsisorához, és vakmerőségnek beillő sietséggel felkapaszkodott rá. A robot könnyedén követte.

Baley elvörösödött. Kettőt nyelt, azután így szólt:

— Idelent maradok veled.

— Idelent? — A robot, úgy látszik, nem vett tudomást se a lármáról, se a peron ritmikus himbálódzásáról. — Úgy látszik, téves felvilágosítást kaptam. Nekem ugyanis azt mondták, hogy a C-5-ös kategória bizonyos feltételek mellett a felső szinten ülőhelyre jogosít.

— Így is van. Én felmehetek, csak te nem.

— Én miért ne mehetnék fel veled?

— Ehhez neked is C-5-ösnek kellene lenned, Daneel.

— Ezt tudom.

— De te nem vagy C-5-ös. — Nehezére esett a beszéd. A levágódó levegő sziszegése a kevésbé védett alsó szinten hangosabb volt, amellett Baley érthető módon igyekezett minél halkabban beszélni.

— Miért ne volnék C-5-ös? Kollégád vagyok, ennélfogva a rangom is ugyanaz, mint a tied. Ezt a papírt kaptam.

Inge belső zsebéből egy négyszögletes, teljesen szabályos igazolványt húzott elő. Daneel Olivaw névre szólt, a mindennél fontosabb első betű elhagyásával. A besorolás C-5-ös volt.

— Hát akkor gyere fel — szólt Baley színtelen hangon.

Baley leült, mereven nézett előre. Haragudott magára, és nagyon feszélyezte a mellette ülő robot. Kétszer is bakot lőtt. Először nem ismerte fel, hogy R. Daneel robot, másodszor pedig nem látta előre, hogy R. Daneelnek logikusan C-5-ös besorolásúnak kell lennie.

Mindez persze onnét ered, hogy ő nem felel meg a legendás detektívről alkotott népszerű elképzeléseknek. Adott esetben például meglepődik, lényéből hiányzik a rendíthetetlenség, a végtelen rugalmasság, a villámgyors felfogóképesség. Sohase képzelte, hogy birtokában van ezeknek a tulajdonságoknak, de a hiányukat eddig még nem is érezte.

Most azonban igen, mert R. Daneel Olivaw minden látszat szerint valósággal megtestesítette ezt a legendát.

És ez így is van rendjén, hiszen robot.

Baley igyekezett mentséget találni tévedéseire. Olyan robotokhoz volt szokva, mint a hivatalbeli R. Sammy. Nem csoda hát, hogy azt képzelte, itt is afféle teremtménnyel fog találkozni, akinek bőre kemény és sima műanyag. Akinek arcán valamilyen valószerűtlenül bamba vigyor dermedt kifejezése ül. Akinek mozdulatai kissé bizonytalanok, szaggatottak. R. Daneelen viszont mindennek nyoma se látszott.

Baley megkockáztatta, hogy egy gyors oldalpillantást vessen a robotra. Ugyanekkor R. Daneel is felé fordult, és midőn pillantásuk találkozott, komolyan bólintott. Ajka beszéd közben természetesen mozgott, és nemcsak egyszerűen nyitva maradt, mint a földi robotoké. Néha még a beszédet szabályozó nyelve is kivillant.

Hogy lehet, hogy ilyen közömbösen üldögél? — kérdezte magától Baley. Hiszen mindez csupa újdonság kell hogy legyen neki. A lárma, a fények, az embertömeg!

Baley fölállt, és elhaladva R. Daneel előtt, rászólt:

— Gyere utánam!

Leszálltak az expresszjáratról, és átvágtak a lassító szalagokon.

Úristen, futott át Baley agyán, mit mondok Jessienek?

A robottal való találkozása egy időre kiverte fejéből ezt a gondolatot, de most, amidőn lefelé haladtak az Alsó Bronx körzetnek egyenesen a torkába vezető helyi járaton, a kérdés idegesítőn, sürgetőn újból felbukkant.