Isaac Asimov: Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Mindjárt rátérek, Lije — felelte a rendőrfőnök. — De hadd mondjam el a magam módján. Baj van.

— Hát persze. Mikor nincs ezen a bolygón? Megint az R-ekkel van valami?

— Úgy is lehetne mondani. Itt állok és csak töprengek, mennyi bajt bír ki még ez az öreg világ. Nemcsak azért rakattam ide ezt az ablakot, hogy egyszer-másszor beengedjem az eget. Az egész várost beengedem. Elnézem, és azon töprengek, mi lesz belőle egy évszázad múlva.

Baley viszolygott az efféle szentimentalizmustól, de akaratlanul is lenyűgözve bámult kifelé az ablakon. A város még az időjárás okozta homályos körvonalaival is szédületes látványt nyújtott. A főkapitányság a városháza legfelső szintjén volt, a városháza pedig jó magasra ágaskodott. A rendőrfőnök ablakából nézve a szomszédos tornyok eltörpültek, tetejüket mutogatták. Mint megannyi ujj nyújtóztak fel a magasba puszta, jellegtelen falaikkal, az emberi méhkasok külső burkolataival.

— Egy kicsit talán sajnálom is — jegyezte meg a rendőrfőnök —, hogy esik. Nem láthatjuk az Űrvárost.

Baley nyugat felé pillantott, de úgy volt, ahogy a rendőrfőnök mondta: a zárt szemhatáron New York tornyai ködbe vesztek, elnyelte őket a puszta fehérség.

— Láttam már az Űrvárost — szólt Baley.

— Szeretem elnézni innét — mondta a rendőrfőnök. — Épp hogy ki lehet venni a két brunswicki negyed között. Szétszórt, alacsony épületek. Ez a különbség köztünk és az űrlakók között. Mi magasra ágaskodunk és összezsúfolódunk. Náluk meg minden családnak külön háza van. Egy család, egy ház. És a házak között mindenütt szabad térség. Beszéltél már valaha űrlakóval, Lije?

— Egyszer-másszor. Vagy egy hónappal ezelőtt épp itt a te telefonodon beszéltem eggyel — felelte türelmesen Baley.

— Igen, emlékszem. Úgy látszik, ma amolyan bölcselkedő hangulatban vagyok. Mi és ők. Két különböző életforma.

Baley gyomra az idegességtől kissé remegni kezdett. Minél inkább kerülgeti a rendőrfőnök a tárgyat, annál nagyobb veszélyt rejtegethet a mondanivalója.

— Úgy is van — válaszolta. — De mi ebben a meglepő? A Föld nyolcmilliárd lakosát nem szórhatod szét ilyen kis épületekben. Nekik a maguk világában bőven van helyük, hát éljenek kedvük szerint.

A rendőrfőnök a székéhez lépett és leült. Mereven nézett Baleyre, szeme a homorú lencsétől kissé összezsugorodott.

— Nem mindenki ilyen elnéző a kulturális különbségekkel szemben — jegyezte meg. — Sem nálunk, sem az űrlakóknál.

— Ez igaz. De miért mondod ezt?

— Mert három nappal ezelőtt meghalt egy űrlakó. Na végre, közeledünk a tárgyhoz. Baley kissé felhúzta keskeny ajka szögletét, de hosszú, bánatos arcán ez nem okozott látható változást.

— Szomorú. Remélem, valami fertőző betegség vitte el. Valami vírusos dolog. Mondjuk, egy nátha.

— Mit beszélsz? — kérdezte a rendőrfőnök láthatóan meghökkenve.

Baley nem mutatott hajlandóságot, hogy megmagyarázza a szavait. Közismert dolog volt, milyen alapossággal űzték ki az űrlakók társadalmukból a betegségeket. És még ennél is közismertebb volt, hogy a lehető legnagyobb gonddal kerültek minden érintkezést a betegségektől üldözött földlakókkal. De hát Baley gúnyolódása ezúttal süket fülekre talált.

— Csak úgy, a levegőbe beszéltem — mondta. — Szóval miben halt meg? — És újból az ablak felé fordult.

— Odalett a melle — mondta a rendőrfőnök. — Valaki szétlőtte. Robbantópisztollyal. Baley háta megmerevedett.

— Most én kérdem: mit beszélsz? — kérdezte anélkül, hogy megfordult volna.

— Gyilkosságról beszélek — válaszolta a rendőrfőnök. — Detektív vagy. Tudod, mi az, hogy gyilkosság.

Baley végre megfordult.

— De egy űrlakót gyilkoltak meg? Három nappal ezelőtt?

— Igen.

— Ki? És hogyan?

— Az űrlakók azt állítják, hogy közülünk valaki.

— Az lehetetlen.

— Miért? Te se szereted az űrlakókat. Meg én se. Ki szereti őket itt a Földön? Valaki kissé túlzásba vitte ezt a nemszeretem dolgot, és kész.

— Igen, de...

— Ott volt az a tűzeset a Los Angeles-i gyárakban. Meg a berlini R-rombolás. Meg a sanghaji zavargások.

— Jó, jó...

— Mindez növekvő elégedetlenségre mutat. Sőt, talán valamilyen szervezkedésre.

— Főnök — mondta Baley —, ezt nem értem. Te valamiért próbára akarsz engem tenni?

— Tessék? — A rendőrfőnök őszinte zavarban bámult rá.

Baley feszülten figyelte.

— Három nappal ezelőtt egy űrlakót megöltek, és azt hiszik, hogy a gyilkos közülünk való. De mindmáig — mondta és ujjával az íróasztalra koppantott — semmi következménye nem lett az ügynek. Igaz? Főnök, ez lehetetlen. Az áldóját, hiszen ha tényleg megtörtént volna, egész New Yorkot elsepernék a Föld színéről!

A rendőrfőnök megrázta a fejét.

— Nem ilyen egyszerű az ügy. Ide figyelj, Lije, én három napig távol voltam. Tárgyaltam a polgármesterrel. Kint voltam az Űrvárosban. Leutaztam Washingtonba, beszéltem a Terresztrikus Nyomozóirodával.

— Igen? És mit mondtak a terrik?

— Azt, hogy ezt a békát nekünk kell lenyelnünk. A gyilkosság New York közigazgatási területén történt. Az Űrváros a mi joghatóságunk alá tartozik.

— De területenkívüliséget élveznek.

— Tudom. Mindjárt erre is rátérek. — Baley merev pillantására a rendőrfőnök lesütötte szemét. Olyanformán, mintha hirtelen lefokozták volna, és most Baley alantasának tekintené magát. Baley pedig úgy viselkedett, mint aki ezt tudomásul veszi.

— Az űrlakók azt tehetnek, amit akarnak.

— Várj egy kicsit, Lije — kérlelte a rendőrfőnök. — Ne sürgess. Úgy akarom veled megbeszélni ezt az ügyet, mint a barátommal. Szeretném, ha megértenéd a helyzetemet. Épp ott voltam, amikor a gyilkosság hírét hozták. Vele volt találkám... Roy Nemennuh Sartonnal.

— Az áldozattal?

— Az áldozattal. — A rendőrfőnök felnyögött. — Ha öt perccel később történik, én fedeztem volna fel a hullát. Micsoda megrázkódtatás lett volna! Még így is szörnyű volt, szörnyű. Ezzel a hírrel fogadtak. És ekkor kezdetét vette a három napos lidércnyomás, Lije. És mindennek tetejébe alig láttam, és nem volt időm pótolni az eltört szemüvegemet. De legalább ez nem fog még egyszer megtörténni velem. Egyszerre hármat rendeltem.

Baley maga elé idézte az eseményeket. Látta a magas, szőke űrlakókat, ahogy elébe mennek a rendőrfőnöknek, és a maguk kendőzetlenül szenvtelen módján elmondják neki, mi történt. Julius pedig leveszi a szemüvegét, megtörli és az események hatása alatt elejti, majd letekint az üvegdarabokra, és puha, húsos ajkai remegnek. Baley egészen biztos volt benne, hogy a rendőrfőnököt legalábbis jó öt percig sokkal jobban izgatta a szemüvegének hiánya, mint maga a gyilkosság.

— Pokoli helyzet — folytatta a rendőrfőnök. — Az űrlakók, mint mondtad, területenkívüliséget élveznek. Ragaszkodhatnak ahhoz, hogy ők nyomozzanak az ügyben, és olyan jelentést küldhetnek a maguk kormányának, amilyet akarnak. Az űrországoknak pedig ez ürügyül szolgálhatna arra, hogy borsos jóvátételt követeljenek tőlünk. És tudod, hogy a lakosság hogy fogadná ezt.

— Politikai öngyilkosság volna, ha a Fehér Ház belemenne a fizetésbe.

— De az is, ha megtagadná. Csak másféle öngyilkosság.

— Nem kell részletezned — mondta Baley. Kisfiú volt, amikor csillogó űrcirkálókon utoljára érkeztek katonák Washingtonba és New Yorkba, hogy behajtsák, ami véleményük szerint őket illette.