Isaac Asimov: Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Baleynél a történelemnek, különösen pedig a népszokások történetének tanulmányozásában.

Például a Cityének. New Yorkénak, ahol él és dolgozik. Amely területre nagyobb minden más városnál, kivéve Los Angelest. És mindegyiknél népesebb, kivéve Sanghajt. Holott csak három évszázada áll fenn.

Persze korábban is volt ezen a földrajzi helyen valami, amit New York Citynek neveztek. És a lakosságnak ez a primitív tömörülése háromezer esztendeig állt fenn, nem háromszázig, de mégse volt igazi city.

Akkoriban nem is voltak cityk. Csak kisebb-nagyobb zsúfolt települések a szabad ég alatt. Egy kicsit hasonlítottak az űrlakók épületeihez, csak persze egészen más jellegűek voltak. Ezek a zsúfolt települések (pedig a legnagyobban is alig lakott tízmillió ember, a legtöbbjükben pedig még egymillió se) ezrével voltak szétszórva az egész Földön. Modern mércével mérve semmiképpen se voltak gazdaságosak.

A gazdaságos megoldást a népszaporulat kényszerítette rá a Földre. Az életszínvonal fokozatos csökkenése árán a bolygó két —, három —, sőt még ötmilliárd embert is el tudott tartani. De amikor a népesség elérte a nyolcmilliárdot, az éhínség nagyon is kézzelfogható valósággá vált. Ez azután az emberi életformák gyökeres megváltoztatását követelte, főleg amikor kiderült, hogy az Ű rországok (amelyek egy évezreddel korábban még a Föld puszta gyarmatai voltak) rendkívül szigorúan veszik a bevándorlási korlátozásokat.

A gyökeres változás a Föld történetének egy évezrede alatt játszódott le, és a cityk fokozatos kialakulásában testesedett meg. A gazdaságosság nagy méreteket jelent. Erre már a középkorban is ráeszméltek, talán ösztönösen. A háziipar helyébe a gyárak, a gyárakéba a földrészek ipari centrumai léptek.

Gondoljuk meg, mennyivel gazdaságosabb — egy százezres körzeti egység, mint százezer különálló családi ház, a körzeti filmcentrum, mint a házankénti könyvfilmek, vagy a videócsőrendszer, mint a családonkénti önálló videók.

Vagy például milyen nyilvánvaló dőreség a konyhák és fürdőszobák végtelen halmozása a city-kultúra által megteremtett, tökéletesen működő étkező- és zuhanyozótermekhez képest.

A Földön tehát mind több és több falu, község, város szűnt meg: elnyelték őket a cityk. Még az atomháború kezdetben felbukkanó réme is csak alig-alig lassította le ezt a folyamatot. Az elektropajzs feltalálásakor pedig egyenesen rohamos fejlődés következett be.

A city-kultúra a lehető legtökéletesebb élelemelosztást, az élesztő és a hidropónikus növénytermesztés [vegyszeres oldatban végzett, talaj nélküli növénytermesztés] egyre fokozódó alkalmazását jelentette. New York City kétezer négyzetmérföldnyi területet ölel fel, lakossága a legutóbbi népszámlálási adatok szerint jóval meghaladja a húszmilliót. A Földön mintegy nyolcszáz city jött létre, átlagosan tízmillió lakossal.

Mindegyik city félautonóm egységgé vált, gazdaságilag szinte teljesen önellátó lett. Tetővel boríthatta, körülövezhette, lesüllyeszthette magát. Acélakna lett, acélból és betonból épült, önmagában zárt, óriási akna.

Tervezése tudományos alapokon történt. Közepében foglalt helyet a hatalmas kormányzati irodakomplexum. Gondos elrendezésben helyezkedtek el a nagy lakókörzetek, amelyeket expressz- és helyi járatok kötöttek össze. A külterületeken épültek fel a gyárak, a hidropónikus üzemek, az élesztőkultúra-medencék és az erőművek. És e sokféleséget át- meg átszőtték a vízvezetékek, szennycsatornák, iskolák, börtönök, boltok, áramvezetékek meg a távközlő berendezések.

Semmi kétség: az embernek a környezet feletti uralma a citykben érte el a csúcspontját. Nem az űrhajózásban, nem az ötven gyarmatosított világban, amelyek most oly fennhéjázóan függetlenek, hanem a cityben.

A Föld lakóiból gyakorlatilag már senki se él a cityken kívül. Odakint vadon fenyeget meg a puszta égbolt, amelynek láttára csak kevesen tudják megőrizni lelki nyugalmukat. A szabad térségre persze azért szükség van. Ez őrzi az emberiség számára elengedhetetlenül fontos vizet, szenet és fát, vagyis a műanyagok és a vég nélkül fokozódó élesztőtermelés nyersanyagait. (Az olajlelőhelyek már rég kimerültek, de az olajban gazdag élesztőfajták e veszteségért kielégítő kárpótlást nyújtottak.) A cityk közötti területeken még mindig folyik bányászat, sőt növénytermesztés meg állattenyésztés is, nagyobb mértékben, mint ahogy az emberek általában képzelik. Ez ugyan nem gazdaságos, de a marha- és disznóhús meg a gabona a fényűzési cikkek piacán állandó keresletnek örvend, amellett ezeket kiviteli célokra is fel lehet használni.

De a bányászat, az állattenyésztés, a földművelés, a vízszivattyúzás csak kevés embert igényel, és ez a kevés is távirányítással ellenőrzi a munkát. A robotok szakszerűbben dolgoznak és az embernél kevésbé igényesek.

Robotok! Ez a történelem nagy iróniája. A pozitronagyat a Földön találták fel és robotokat is itt alkalmaztak először a termelőmunkában.

Nem az űrországokban! Jóllehet az űrországok mindig is úgy tesznek, mintha a robotok az ő kulturális vívmányaik volnának.

Igaz, a robotgazdálkodás az űrországokban érte el teljes kifejlődését. A robotok tevékenységét itt a Földön mindig csak a bányászatra és a földművelésre korlátozták. Csupán az utolsó negyedévszázadban szállingóztak be lassan a robotok — az űrlakók nógatására — a citykbe.

A cityknél tökéletesebbet nem lehet elképzelni. Még a konzervatívoknak is be kell ismerniük, hogy nincs más megoldás, legalábbis ésszerű megoldás. A baj csak az, hogy hamarosan a cityk se oldhatják meg az emberiség problémáját. A Föld népessége még mindig egyre növekszik. Egy szép napon, bárhogy igyekezzenek is a cityk, az egy személyre eső kalóriamennyiség egyszerűen a létfenntartáshoz szükséges szint alá fog süllyedni.

És mindezt még súlyosbítják az űrlakók: az első földi kivándorlók leszármazottai, akik ott kint az űrben, a maguk ritka népességű világában fényűző körülmények között élnek. Mert szilárdul elhatározták, hogy megőrzik a maguk világának csekély népsűrűségéből fakadó kényelmet, és ezért alacsonyan tartják a születési arányszámot és nem engedik meg a bevándorlást az emberektől hemzsegő Földről. Ez pedig...

Az Űrváros következik!

Baley ösztönösen is megérezte, hogy Newark körzetéhez közelednek. Ha még sokáig itt mélázik, arra ébred majd, hogy délnyugatnak száguld, Trenton felé, és elkanyarodik az élesztőváros meleg, dohos szagú szívébe.

Időzítés kérdése az egész. Ennyibe és ennyibe telik, amíg lekorcsolyázik a szerpentinen, ennyibe és ennyibe, amíg átfurakodik a morgó állóhelyesek között, végigfut a korlát mellett, eljut egy kijárathoz és végül átugrál a lassító szalagok során.

Mikor minden művelet végére ért, pontosan a kívánt álló útpálya kanyarjánál kötött ki. Az egész idő alatt egyetlen lépést se tett tudatosan. Ha csak egyet is tudatosan lép, valószínűleg rossz helyen kötött volna ki.

Baley szokatlan egyedüllétben találta magát. Az álló útpályán rajta kívül csak egy rendőr lézengett, és körös-körül szinte kellemetlen csendesség uralkodott, csupán az expresszjárat surrogását lehetett hallani.

A rendőr Baley felé lépett, mire az türelmetlenül kivillantotta jelvényét. A rendőr felemelt kézzel jelezte, hogy tovább mehet.