Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Alighogy Lije Baley az íróasztalához ért, észrevette, hogy R. Sammy várakozásteljesen figyeli. Hosszúkás arcának mogorva vonásai megmerevedtek:

— Mit akarsz? — kérdezte.

— A főnök hívatott, Lije. Azt mondta, mihelyt bejössz, azonnal menj be hozzá.

— Rendben van.

R. Sammy csak állt tovább, kifejezéstelen arccal.

— Azt mondtam, rendben van — szólt rá Baley. — Leléphetsz!

R. Sammy sarkon fordult, és ment a dolgára. Baley ingerülten kérdezte magától: vajon miért ne végezhetné R. Sammy munkáját egy ember? Aztán figyelmét dohányzacskója tartalmára fordította: gyors fejszámolást végzett. Ha naponta beéri két pipára valóval, kihúzhatja a legközelebbi dohányosztásig.

Kilépett a korlát mögül (két év óta besorolása alapján korláttal elkerített munkahely járt neki), és végigment a közös termen.

Mikor elhaladt Simpson mellett, az fölpillantott a higanyos adattárolóból.

— A főnök hívatott, Lije — szólt oda.

— Tudom. R. Sammy már mondta.

A higanyos tároló belsejéből jelekkel sűrűn teleírt szalag tekergeti elő, ahogy a kis készülék végigkutatta és elemezte „emlékezetét” a kívánt adatokért, amelyek a csillogó higanyfelület apró rezgő mintázatában voltak elraktározva.

— Ha nem félnék, hogy eltörik a lábam, jól fenéken billenteném ezt az R. Sammyt — mondta Simpson. — A napokban találkoztam Vince Barrett-tel.

— Igen?

— Szeretne visszakerülni hozzánk. Vagy bármilyen más munkát kapni a rendőrségen. Szegény srác nagyon el van kámpicsorodva, de hát én mit mondhattam volna neki? Most R. Sammy van itt helyette és kész. Ő meg jobb híján egy szállítószalagnál dolgozik az élesztőgazdaságban. Pedig jóeszű fiú. Mindenki szerette.

Baley a vállát vonogatta, és hűvösebb modorban válaszolt, mint ahogy akarta, vagy ahogy megfelelt érzelmeinek:

— Hát ezzel most mindannyiunknak szembe kell nézni.

A rendőrfőnöknek külön szoba járt. Neve — JULIUS ENDERBY — ott díszelgett gondosan metszett, formás betűkkel a homályos üvegen. Alatta pedig ez állt: NEW YORK CITY RENDŐRFŐNÖKE.

— Hallom, hogy hívattál, főnök — mondta Baley, belépve a szobába.

Enderby fölpillantott. Szemüveget hordott, mert érzékeny szeme nem bírta az általában használatos kontaktüveget. Csak amikor az ember már megszokta a szemüveg látványát, szentelhette figyelmét az egyébként teljesen jellegtelen arcnak. Baley erősen gyanította, hogy a rendőrfőnök szeme nem is olyan nagyon érzékeny, és csak azért hord szemüveget, mert az „egyéniséget” kölcsönöz neki.

A rendőrfőnök most feltűnő idegesen nézett maga elé. Megigazította kézelőjét, majd hátradőlve székében, túlzott szívélyességgel mondta:

— Ülj le, Lije. Ülj le.

Baley kimért mozdulatokkal leült és várt.

— Jessie hogy van? — kérdezte Enderby. — És a fiad?

— Köszönöm, jól — felelte Baley tompa hangon. — Pompásan. És a tieid?

— Pompásan — visszhangozta Enderby. — Pompásan.

Nem jól indul ez a beszélgetés.

Valami nincs rendben az arcával, gondolta magában Baley. Majd fennhangon így szólt:

— Főnök, szeretném, ha nem R. Sammyvel üzennél értem.

— Ismered az érzéseimet. De hát iderakták, és valamire csak fel kell használnom.

— Csuda kényelmetlen, főnök. Odajön, mondja, hogy beszélni akarsz velem, aztán csak áll ott mellettem. Tudod, mit akarok ezzel mondani. Ha nem szólok rá, hogy menjen a dolgára, ítéletnapig ott állna.

— Ez az én hibám. Mikor elküldtem az üzenettel, elfelejtettem külön megmondani neki, hogy utána folytassa a munkáját.

Baley felsóhajtott. Mélybarna szeme körül a vékony ráncok elmélyültek.

— Szóval beszélni akartál velem.

— Igen, Lije — mondta a rendőrfőnök —, és ráadásul nem is valami egyszerű dologról.

Felállt, megfordult és az íróasztala mögötti falhoz lépett. Megnyomott egy alig látható gombot, mire a falfelület egy része átlátszóvá vált.

Baley a váratlanul beáramló szürkés fénytől hunyorogni kezdett.

— Ezt a múlt évben csináltattam magamnak — mondta mosolyogva a rendőrfőnök. — Ugye, eddig még nem mutattam neked? Gyere csak ide, és nézz. ki. A régi időkben valamennyi szobában volt ilyen. „Ablaknak” hívták. Tudtad?

Baley nagyon jól tudta, hisz épp elég történelmi regényt olvasott.

— Hallottam róluk — felelte.

— Gyere ide.

Baley kissé feszengve engedelmeskedett. Valami szemérmetlenséget érzett abban, hogy a szobák titkait így feltárják a külvilágnak. A rendőrfőnök néha bolondosan túlzásba viszi konzervatív hajlamait. Példa rá a szemüvege.

Aha! Ettől olyan szokatlan az arckifejezése.

— Bocsáss meg, főnök — mondta Baley —, de ugye, új szemüveged van?

A rendőrfőnök kissé meglepetten nézett rá, levette a szemüvegét, rápillantott, majd újból Baleyre nézett. Kerek arca szemüveg nélkül még kerekebbnek látszott, álla pedig kissé hegyesebbnek. És a pillantása is némileg bizonytalan lett, mert tekintetét nem tudta kellőképpen összpontosítani.

— Igen — felelte, visszatéve a szemüveget az orrára. — A régit három nappal ezelőtt eltörtem — tette hozzá bosszúsan. — És annyi minden dolgom akadt, hogy csak ma reggel tudtam másikat szerezni. Ez a három nap, Lije, valóságos pokol volt.

— A szemüveg miatt? — Volt még más egyéb is. Mindjárt rátérek.

Az ablak felé fordult, és Baley követte példáját. Kissé meglepetten vette észre, hogy esik az eső. Egy pillanatig lenyűgözve bámulta az égből hulló vízcseppek látványát. Mellette a rendőrfőnök úgy sugárzott a büszkeségtől, mintha ez a természeti tünemény az ő keze műve lett volna.

— Ebben a hónapban harmadszor látok esőt. Érdekes, mi?

Baley akarva, nem akarva kénytelen volt bevallani magának, hogy a látvány valóban lenyűgöző. Életének negyven éve alatt csak ritkán látott esőt vagy bármilyen más természeti jelenséget.

— Ha esőt látok, mindig arra kell gondolnom, mennyi haszontalan víz zúdul le a városra. Sokkal jobb volna, ha csak a tárolókba hullana.

— Lije — jegyezte meg a rendőrfőnök —, te túl modern vagy. Ez a te bajod. Régen az emberek a szabadban éltek. Nemcsak a farmokon, hanem a városokban is. Még New Yorkban is. És ők nem tartották haszontalannak az esőt. Sőt! Együtt éltek a természettel. Ami sokkal egészségesebb és jobb. A modern élet bajai épp abból erednek, hogy elszakadtunk a természettől. Egyszer-másszor olvashatnál valamit a szén századáról.

Baley olvasott róla. Nemegyszer hallotta, hogy az emberek keseregnek, miért kellett feltalálni az atommáglyát. Sőt, ő maga is kesergett miatta, ha rosszul mentek a dolgok, vagy ha fáradt volt. De az effajta kesergés az emberi természet vele született jellegzetessége. A szén századában az emberek a gőzgép feltalálásán keseregtek. Az egyik Shakespeare-darabban valamelyik szereplő a puskapor feltalálásán siránkozik. Egy ezredévvel ezután pedig a pozitronagy feltalálása miatt nyavalyogtak.

A pokolba vele.

— Ide figyelj, Julius — mondta komoran. (Egyébként hivatalos időben nem szokta használni ezt a bizalmas megszólítást, akárhányszor „Lije-ozta” is őt a rendőrfőnök, de most, úgy érezte, oka van rá.) — Ide figyelj, Julius, mindenről beszélsz, csak arról nem, amiért hívattál, és engem ez idegesít. Miről van szó?