Isaac Asimov: Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Körös-körül minden fényben úszott: a sugárzó falak és boltozatok hűvösséget, szinte foszforeszkáló világosságot árasztottak, a felvillanó fényreklámok figyelmet követeltek, az állandó, éles fényű „szentjánosbogarak” pedig az utat mutatták: A JERSEY-I KÖRZETEKBE, AZ EAST RIVER INGAJÁRATHOZ, FELSŐ SZINT AZ ÖSSZES LONG ISLAND-I KÖRZETBE.

De mindezt túlharsogta az élettől elválaszthatatlan lárma, milliók és milliók hangja, nevetése, köhögése, kiáltozása, dünnyögése, lélegzése.

Az Űrvároshoz nincs sehol útjelzés, jegyezte meg magában Baley.

Egy emberélet során szerzett gyakorlattal könnyedén lépkedett szalagról szalagra. A gyerekek, alighogy járni tudtak, máris megtanulták a „szalagugrást”. Baley szinte nem is érezte a gyorsulás rángatását, ahogy sebessége minden egyes lépéssel fokozódott. Sőt, még az se hatolt el a tudatáig, hogy ez erő ellenében előre hajol. Harminc másodperc alatt már el is érte a végső, óránként hatvan mérföldes szalagot, ahonnét ráléphetett a korláttal körülvett, üvegezett mozgóperonra: az expressz járatra.

Az Űrvároshoz nincs irányjelzés, gondolta ismét. De nincs is szükség rá. Akinek dolga van ott, az tudja az utat. Aki pedig nem tudja, annak ott semmi dolga. Amikor mintegy huszonöt esztendővel ezelőtt az Űrvárost megalapították, határozottan az volt a szándék, hogy idegenforgalmi látványosságot csináljanak belőle. A városból akkoriban tömegesen áramlott oda a nép.

Az űrlakók azonban ennek véget vetettek. Udvariasan (mindig udvariasan viselkedtek), de anélkül, hogy tapintatosságból bármilyen engedményt tettek volna, elektromos sorompót létesítettek önmaguk és New York között. A Bevándorlási Központ és a Vámhivatal egyfajta kombinációját állították fel. Akinek dolga volt ott, annak igazolnia kellett magát, eltűrnie, hogy megmotozzák, orvosi vizsgálatnak és a szokásos fertőtlenítésnek vessék alá.

Ez azután természetesen felháborodást váltott ki. Méghozzá nagyobb felháborodást, mint amekkorát az ügy megérdemelt. És épp eleget ahhoz, hogy erőteljes kerékkötője legyen a modernizálási programnak. Baley jól emlékezett az úgynevezett sorompó-zavargásokra. Ő maga is ott volt a tömegben, amely fel-függeszkedett az expresszjáratok korlátjaira, semmibe véve a kategóriakiváltságokat, betört az ülőhelyekre, féktelenül futkározott a szalagokon végig és a szalagokon keresztül, kockáztatva, hogy a nyakát töri, és két napon át ott állt az űrvárosi sorompó előtt, jelszavakat kiabált és puszta tehetetlenségében törte-zúzta New York város tulajdonát.

Némi töprengés árán még fel is tudta volna idézni magában az akkori gúnydalokat. Például az „Itt született az ember, hallod-e?” kezdetűt, melyet egy régi népdal dallamára énekeltek:

És ez így ment száz és száz strófán át. Egyikük-másikuk szellemes volt, de a többségük ostoba és jó néhány trágár. Valamennyi a „Mars ki, koszos, hallod-e?” refrénnel végződött. Koszos, koszos. Ezzel akartak tehetetlenségükben megfizetni a maguk legfájóbb sérelméért: azért, hogy az űrlakók a Föld minden szülöttjére úgy tekintettek, mintha valami undorító betegségben szenvedne.

Az űrlakók persze nem szedték fel sátorfájukat. Még a támadó fegyvereiket sem kellett bevetniük. A Föld elavult légiflottája már réges-rég megtanulta, hogy kész öngyilkosság volna bármilyen űrországi hajó közelébe merészkednie. Azok a földi repülőgépek, amelyek az Űrváros megalapításának legelső napjaiban a területe fölé merészkedtek, egyszerűen eltűntek. Legfeljebb a szárnyvégük egy-egy foszlánya szállingózott vissza a Földre.

És semmiféle csőcseléket nem foghatott el olyan eszeveszett gyűlölet, hogy megfeledkezzék azokról a szubéterikus kézifegyverekről, amelyeket egy évszázaddal ezelőtt vetettek be a harcok során a földlakók ellen.

Így hát az űrlakók nyugodtan üldögéltek a sorompójuk mögött, amely már maga is felsőbbrendű technikájuk terméke volt, és amelyet semmiféle földi eszközzel nem lehetett volna áttörni. Szépen kivárták, amíg a City hatóságai altatóköddel és hánytatógázzal lecsillapítják a csőcseléket. Aztán a szint alatti börtönök megteltek a zavargás főkolomposaival, a zúgolódókkal meg azokkal, akik épp a rendőrök útjába kerültek. De nemsokára valamennyiüket szabadon eresztették.

Megfelelő idő elteltével az űrlakók enyhítettek a korlátozásokon. A sorompót eltávolították, és az Űrváros elszigeteltségének védelmét a New York-i rendőrségre bízták. És ami a legfontosabb volt, az orvosi vizsgálatot ettől kezdve sokkal tapintatosabban bonyolították le.

Most — gondolta Baley — mindez ismét visszájára fordulhat. Ha az űrlakók komolyan azt hiszik, hogy egy földi ember bement az Űrvárosba és ott gyilkosságot követett el, megeshet, hogy újból felállítják a sorompót. És ez bizony nagyon rossz volna.

Föllépett az expresszjárat peronjára, az álló utasok között átfurakodott ahhoz a keskeny szerpentinhez, amely a felső szintre vezetett, és odaérve leült. Kategóriaigazolványát mindaddig nem dugta be a kalapszalagja mögé, amíg az utolsó Hudson-állomást el nem hagyták. A C-5-ösöknek a Hudsontól keletre és Long Islandtől nyugatra nem járt ülőhely, és noha e pillanatban bőségesen volt szabad ülés, a járatellenőr mégis automatikusan kitessékelte volna. A kategóriakiváltságok miatt az emberek mindinkább berzenkedtek, és Baley — őszintén megvallva — önmagát is az „emberek” közé számította.

A széktámlák fölé szerelt szélvédőkről levágódó levegő jellegzetes fütyülő hangot adott, ami a beszédet ugyan fáradságos műveletté tette, de a gondolkodást — ha már e zajt megszokta az ember — nem akadályozta.

A földlakók többsége egy vagy más tekintetben konzervatív nézeteket vallott. Könnyen lehetett indokot találni a konzervativizmusra, hiszen ez egy olyan korszak visszasóvárgását jelentette, amikor a Föld volt a világ és nemcsak egy világ az ötven között. Ráadásul az ötven között is a torzszülött.

Baley egy női sikolyra hirtelen jobbra fordította a fejét. Egy asszony elejtette kézitáskáját, Baley egy pillanatig még látta a halványrózsaszín holmit a tompaszürke szalagon. Az expresszjáratról leszálló utasok egyike sietségében, úgy látszik, véletlenül a lassító szalagok irányába rúgta a táskát, és így most tulajdonosa szélsebesen távolodott a tulajdonától.

Baley szája sarka lenézően kunkorodott. Az asszony elkaphatná a táskát, ha ügyesen átugrana egy lassabban haladó szalagra, és persze ha más óvatlan lábak nem rugdosnák ide-oda. De hogy sikerül-e ez az asszonynak, azt ő bizony sose fogja megtudni. Hiszen máris egy félmérföldre távolodott az eset színhelyétől.

Valószínűbb, hogy nem sikerül. Már kiszámították, hogy a város területén átlagban három percenként leejtenek valamit a mozgószalagokra anélkül, hogy a tulajdonosa vissza tudná szerezni. Az elveszett és megtalált tárgyak hivatala hatalmas szervezet. Ez is a modern élet bonyodalmai közé tartozik.

Valaha ez is sokkal egyszerűbb volt, gondolta Baley. Minden egyszerűbb volt. Ez teszi konzervatívvá az embereket.

A konzervativizmus különféle formákat ölthet. A fantáziátlan Julius Enderbynál régiségek használatában nyilvánul meg. Szemüveg! Ablakok!