Isaac Asimov: Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Amikor apja — még mindig lefokozottan — meghalt, Lije nyolc éves volt. A gyerek Baleyt és két nénjét a körzeti árvaházban helyezték el. Boris bácsi, anyai nagybátyjuk maga is szegényebb volt, semhogy megakadályozhatta volna.

Így hát továbbra is nehéz sors jutott neki. És nagyon keserves volt kijárni az iskolát az apa nélkül, akinek az állásából fakadó kiváltságai egyengethették volna az útját.

Most pedig itt kellett állnia a lázongok növekvő gyűrűjében, letörnie azoknak a férfiaknak és nőknek háborgását, akik végeredményben hozzá hasonlóan csak saját maguk és szeretteik sorsáért aggódtak.

— Ne csináljon itt ilyen hűhót, hölgyem — szólt oda színtelen hangon a berzenkedő asszonynak. — Hiszen nem bántották magát ezek az elárusítok.

— Még csak az kellett volna, hogy bántsanak is — pergett a nő nyelve. — De nem is fognak! Gondolja, hagyom, hogy hozzám nyúljanak azokkal az olajos, hideg mancsukkal? Azt hittem, itt emberi bánásmódban lesz részem. Én ennek a városnak a polgára vagyok, jogom van hozzá, hogy emberi lények szolgáljanak ki. És ide figyeljen, odahaza két gyerek vár a vacsorára. Nem mehetnek el a körzeti étkezőbe, mintha árvák lennének. Nekem haza kell mennem.

Baley érezte, hogy a nyugalma mindjárt cserbenhagyja.

— Ami azt illeti, már rég odahaza lehetne, ha hagyta volna, hogy kiszolgálják. Semmi oka ekkora hűhót csapni. Na gyerünk, indulás!

Az asszony megrökönyödve nézett rá.

— Azt hiszi, úgy beszélhet velem, mint egy utolsó kurvával? Legfőbb ideje, hogy a kormány rájöjjön, nemcsak robotok léteznek a Földön. Én dolgozó nő vagyok, és megvannak a magam jogai! — És csak nem akart beállni a szája.

Baleyt elfogta az idegesség. Érezte, hogy a gyeplő kicsúszott a kezéből. Még ha az asszony bele is egyeznék, hogy kiszolgálják, a várakozó tömeggel akkor is csúnyán meggyűlik a baja. Hiszen már legalább százan tolakszanak a kirakat előtt. A néhány perc alatt, mióta a detektívek beléptek a boltba, a tömeg megkétszereződött.

— Mi az ilyenkor szokásos eljárás? — kérdezte váratlanul R. Daneel Olivaw. Baley összerezzent.

— Ez — felelte — szokatlan eset.

— De mit mond a törvény?

— A robotokat szabályszerűen állították munkába. Lajstromozott elárusítók. Ebben nincs semmi törvényellenes.

Suttogva beszéltek. Baley igyekezett fenyegető, hivatalos ábrázatot ölteni. Olivaw arca mint mindig, most is kifejezéstelen volt.

— Hát akkor — mondta R. Daneel — utasítsd az asszonyt, hogy vagy hagyja magát kiszolgálni, vagy távozzék.

Baley szája sarka enyhén felkunkorodott.

— Itt egy egész tömeggel van dolgunk, nem egyetlen asszonnyal. Nincs más hátra, ki kell hívnunk a riadóosztagot.

— Szerintem egy rendőr is elég ahhoz, hogy a polgároknak megmondja, mit kell tenniük — jegyezte meg Daneel. — Arcát a boltvezető felé fordította. — Engedje fel uram, az elektromos rácsot.

Baley keze előrelendült, hogy vállon ragadja és maga felé penderítse R. Daneelt. De hirtelen meggondolta magát. Ha ebben a helyzetben a törvény két embere nyílt vitába bocsátkozik, ez végleg elvágja a békés megoldás lehetőségét.

A boltvezető habozva pillantott Baleyre. De az kikerülte a tekintetét.

— A törvény nevében felszólítom önt — mondta rendíthetetlenül R. Daneel —, hegy engedje fel a rácsot.

— A várost teszem felelőssé az áruban és a berendezésben okozott minden kárért — locsogta a boltvezető. — Hangsúlyozom, hogy csakis parancsra engedem fel a rácsot.

A rács felemelkedett, a férfiak és nők betódultak a boltba. A tömegből elégedett moraj szállt föl. A közeli győzelem mámoros érzése fogta el őket.

Baley már hallott hasonló zavargásokról. Sőt, egynek szemtanúja is volt. Látta, ahogy tíz-tizenkét kéz levegőbe emeli a robotokat, ellenállásra képtelen, nehéz testüket megfeszült karok adják kézről kézre. És az emberek rángatják, csavarják önmaguk fémmását, kalapáccsal, elektromos késekkel, tűpuskákkal esnek neki, míg végül a szánalmas figurákból nem marad egyéb, mint fém- és drótfoszlányok. A drága pozitronagyakat, az emberi elme e legfurfangosabb találmányát, úgy dobálták kézről kézre, akár a futball-labdát, és egykettőre használhatatlan péppé zúzták össze.

Ezután pedig a csőcselék a pusztítás vidám ördögétől megszállva nekiesett minden egyébnek, amit még szétszedhetett.

A robotelárusítók minderről nem tudhattak, de a beözönlő tömeg láttára mégis felsikoltottak, karjukat arcuk elé emelték, mintha így, ezen a primitív módon elrejtőzködhetnének. Az az asszony, aki az egész ramazúrit elkezdte, most látva, hogy az hirtelen minden várakozásán messze túlnő, lihegve kiáltozta: — Rajta, rajta!

Kalapja a homlokába csusszant, szavai zagyva rikácsolássá torzultak.

— Állítsa meg őket, biztos úr! — kiáltotta a boltvezető. — Állítsa meg őket!

És ekkor R. Daneel megszólalt. Hangja minden látható erőfeszítés nélkül sokkal harsogóbb volt, mint ahogy emberi hangtól el lehetett volna várni. Persze, gondolta Baley már vagy tizedszer, hiszen nem...

— Aki megmoccan, lelövöm — mondta R. Daneel. Valaki jó hátul fölordított:

— Üssétek le!

De egy pillanatig senki se mozdult.

R. Daneel ezalatt fürgén föllépett egy székre, onnét pedig egy transztex vitrin tetejére. A polarizált, molekuláris lemez résein átszivárgó színes, villódzó fény hideg, sima arcának szinte földöntúli vonásokat kölcsönzött.

Földöntúli is, gondolta magában Baley.

Senki se moccant, R. Daneel pedig várt, félelmetesen. Aztán egyszerre éles hangon megszólalt:

— Maguk most azt gondolják, hogy ez az ember idegkorbácsot vagy bénítópálcát tart a kezében. Ha mindannyian rárohanunk és ledöntjük a lábáról, legfeljebb páran megsérülnek, és azok is rendbe jönnek majd. Mi többiek pedig kedvünkre szembeszegülhetünk a törvényes renddel.

Hangja nem volt se kemény, se haragos, de tiszteletet követelt. A magabiztos parancsnok hangja volt.

— Csakhogy tévednek — folytatta —, nem idegkorbácsot és nem bénítópálcát tartok a kezemben. Ez robbantópisztoly. Halálos fegyver. És használni is fogom, de nem ám a levegőbe lövök vele. Jó néhányat megölök maguk közül, mielőtt hozzám nyúlnának. Komolyan beszélek. Vagy talán nem úgy nézek ki, mint aki komolyan beszél?

A széleken mozgolódás támadt, de a tömeg már nem növekedett tovább. Ha egyes újonnan jöttek kíváncsiságból meg is álltak, mások sietősen folytatták útjukat. Az R. Daneelhez legközelebb állók visszafojtották lélegzetüket, és kétségbeesetten igyekezték a mögöttük nyomakodó testek ellenére egy helyben maradni.

A varázslatot a kalapos asszony törte meg. Hirtelen görcsös zokogás fogta el és felsikoltott:

— Ez megöl bennünket! Én nem csináltam semmit! Engedjenek ki innét!

Megfordult, de a férfiak és nők sűrű, kimozdíthatatlan falával találta szembe magát. Térdre rogyott. A néma tömeg hátrálása határozottabbá vált.

R. Daneel leugrott a vitrinről.

— Most az ajtóhoz megyek — mondta. — Aki hozzám nyúl, akár férfi, akár nő, lelövöm. Amikor az ajtóhoz érek, lelövök mindenkit, akár férfi, akár nő, aki nem megy a dolgára. Ez az asszony itt...

— Ne! Ne! — sikította a kalapos asszony. — Mondom, hogy nem csináltam semmit! Nem csináltam semmi rosszat! Nem kell cipő! Csak haza akarok menni!

— Ez az asszony — folytatta Daneel — itt marad. Ki fogják szolgálni.