Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Második otthon — tréfálkozott Baley, amikor a fülkéjét első ízben igénybe vette. És később gyakran eltöprengett, hogy bírná újból megszokni a közös termek jóval spártaibb körülményeit, ha a fülkére vonatkozó jogát egyszer valamiért visszavonnák.

Megnyomta a mosógépet működtető gombot, mire a mérőműszer sima lapja kivilágosodott.

R. Daneel türelmesen várt, amíg Baley lemosakodva, tiszta alsóruhában, frissen mosott ingben és egészében véve sokkal kellemesebb közérzettel visszatért hozzá.

— Nem történt semmi? — kérdezte Baley, amikor már kellő távolságba kerültek az ajtótól, és nyugodtan beszélhetett.

— Semmi az égvilágon, Elijah — válaszolta R. Daneel.

Jessie az ajtóban várt rájuk, arcán ideges mosoly. Baley megcsókolta.

— Jessie — motyogta —, bemutatom új kollégámat, Daneel Olivaw-t.

Jessie kezet nyújtott. R. Daneel megfogta, majd eleresztette. Jessie a férjéhez fordult, aztán egy félénk pillantást vetett R. Daneelre.

— Foglaljon helyet, Mr. Olivaw. Családi ügyben beszélnem kell a férjemmel. Csak néhány percről van szó, remélem, nem veszi rossznéven.

Megfogta Baley kabátujját. A férfi követte őt a szomszéd szobába.

— Nem sebesültél meg, ugye? — kérdezte az asszony szapora suttogással. — Annyit nyugtalankodtam a rádiójelentés óta.

— Miféle rádiójelentésről beszélsz?

— Vagy egy órával ezelőtt adták le. A cipőboltban történt zavargásról. Azt mondták, két detektív állította helyre a rendet. Én meg tudtam, hogy egy kollégáddal jössz haza, az eset pedig épp itt a mi alkörzetünkben játszódott le, és pont amikor útban voltatok hazafelé. Attól féltem, hogy csak szépítik a dolgot, és hogy te...

— Kérlek, Jessie! Látod, hogy tökéletesen rendben vagyok.

Jessie nagy nehezen erőt vett magán.

— A kollégád — kérdezte reszkető hangon — ugye, nem a te hivatalodból való?

— Nem — felelte kínlódva Baley. — Teljesen... idegen.

— Hogy kell viselkednem vele?

— Mint bárki mással. Kollégám, semmi egyéb. Olyan kevés meggyőző erővel beszélt, hogy Jessie fürge szeme összeszűkült.

— Mi baj?

— Semmi. Gyerünk vissza a nappaliba. Furcsának fogja tartani, ha soká itt maradunk.

Lije Baley ezúttal kissé bizonytalan érzésekkel gondolt a lakására. Eddig a pillanatig sose okozott semmiféle gondot neki, sőt inkább mindig büszke volt rá. Három jókora szobából állt: a nappali például jó tizenötször tizennyolc láb volt. Minden szobához egy kis fülke tartozott. A fő szellőzővezeték egyik csöve közvetlenül mellettük haladt el, ami ugyan nagy ritkán egy kis dübörgéssel járt együtt, másfelől viszont kitűnő hőmérséklet- és légszabályozást biztosított. Amellett a lakás egyik mosdóhelyiségtől sem esett távol, ami igen nagy kényelmet jelentett.

De most, hogy ez az űrön túli világból érkezett teremtmény itt üldögélt a lakás kellős közepén, Baleyt hirtelen bizonytalanság fogta el. Gyatrának és zsúfoltnak látta az otthonát.

Jessie kissé mesterkélt vidámsággal kérdezte: — Ettetek ti már Mr. Olivaw-val, Lije?

— A helyzet az — vágta rá Baley —, hogy Daneel nem étkezik velünk. De én ennék valamit.

Jessie ezt minden további nélkül tudomásul vette. A szigorúan szabályozott ellátás és a minden eddiginél szűkebb fejadagok miatt egyenesen a jómodorhoz tartozott, hogy az emberek ne vegyék igénybe egymás vendégszeretetét.

— Remélem, nem veszi rossznéven, Mr. Olivaw, ha mi megvacsorázunk — mondta Jessie. — Lije, Bentley meg én rendszerint a közös étkezőben eszünk. Kényelmesebb, meg ott a választék is nagyobb, sőt, köztünk maradjon, az adagok is bőségesebbek. De Lije-nak és nekem engedélyünk van rá, hogy háromszor egy héten, ha akarunk, idehaza étkezzünk; tudja, Lije a hivatalában igen eredményesen dolgozik, szép státuszunk van, és ezért azt gondoltam, hogy épp csak erre az egy alkalomra, ha velünk tartana, egy kis privát lakomát csapnánk, bár szerintem azok az emberek, akik túlságosan élnek az egyéni kiváltságokkal, egy kissé, hogy is mondjam, antiszociálisak.

R. Daneel udvariasan hallgatta.

Baley viszont egy kis rejtett ujjmozdulattal jelezte, hogy hallgasson.

— Éhes vagyok, Jessie — mondta.

— Megsérteném az itteni szokásokat, ha a keresztnevén szólítanám, Mrs. Baley? — kérdezte R. Daneel.

— Nem, dehogyis. — Jessie kihajtott a falból egy asztalt, és a közepén levő mélyedésbe helyezve bekapcsolta a tányérmelegítőt. — Csak rajta, nyugodtan szólítson Jessienek, ha akar... Daneel. — És kuncogott egyet.

Baleyt elöntötte a méreg. A helyzet percről percre kellemetlenebbé vált. Jessie embernek tartotta a robot Daneelt. Még az hiányzik, hogy a női mosdóban elhencegjen vele. A robotot a maga „pléhpofájával” jóképűnek lehetett mondani, és Jessie-ről lerítt, mennyire tetszik neki a tisztelettudó modora.

Baley viszont azon tűnődött, vajon Jessie milyen hatást tehet R. Daneelre. Az asszony a tizennyolc év alatt nem sokat változott, legalábbis Lije Baley szemében. Persze teltebb lett, és sokat vesztett fiatalos ruganyosságából. A szája szögletében ráncok húzódtak, és az arcán se feszült olyan fiatalosan a bőr. Régimódibb frizurát hordott, és a haja is egy árnyalattal barnább lett.

De mindez amúgy se számít, gondolta komoran Baley. Az űrországi nők magas termetűek, karcsúk és királyiak, éppúgy, mint az ottani férfiak. Legalábbis a könyvfilmek szerint. R. Daneel bizonyára ilyen nők látványához van szokva.

R. Daneelt szemmel láthatólag egyáltalán nem hozta zavarba Jessie karattyolása, sem az, hogy a keresztnevén szólítja őt.

— Valóban illik ez? — kérdezte. — Jessie, ez becenévnek hangzik. Talán csak a közvetlen környezete szólítja így, és esetleg illendőbb volna, ha én a keresztneve teljes alakját használnám.

Jessie, aki épp a vacsoracsomag szigetelőburkolatát bontogatta, most lehajtotta a fejét, és egyszerre mélyen munkájába merült.

— Szólítson csak Jessie-nek — mondta gyorsan. — Mindenki így hív.

— Jól van, Jessie.

Nyílt az ajtó, és nagy óvatosan egy ifjú legényke somfordált be rajta. Szeme úgyszólván azonnal R. Daneelre tévedt.

— Apa? — szólalt meg a fiú bizonytalanul.

— A fiam, Bentley — mondta halkan Baley. — Ez pedig Mr. Olivaw, Ben.

— Kollégád, ugye, apa? Jó estét, Mr. Olivaw. — Ben tágra nyílt szeme felragyogott. — Mondd, apa, mi történt ott a cipőboltban? A hírekben azt mondták...

— Most ne kérdezz semmit, Ben — szakította félbe éles hangon Baley.

Bentley álla leesett. Anyjára nézett, aki intett neki, hogy üljön le.

— Megtetted, amit mondtam, Bentley? — kérdezte Jessie, amikor a fiú leült. Becézgetőn simogatta a gyerek haját. Bentleynek ugyanolyan fekete haja volt, mint az apjának, és az alakja is az övéhez hasonlított, de minden egyébben az anyjára ütött. Tojásdad arcát, mogyoróbarna szemét, könnyed életfelfogását Jessie-től örökölte.

— Meg, anyu — válaszolta, és kissé előrehajolt, hogy belekukkantson a kettős falú tálba, amelyből már ínycsiklandó illatok szállingóztak. — Mi van vacsorára? Csak nem megint erborhús? Ugye nem, anyu?

— Az erborhús nagyon egészséges — felelte összeszorított ajakkal Jessie. — Te csak edd meg, amit eléd tesznek, és ne tégy megjegyzéseket.

Mindebből világos volt, hogy valóban erjesztett borjúhús van vacsorára.

Baley asztalhoz ült. Ő sem rajongott az erborhúsért erős mellék- és kifejezett utóíze miatt, de Jessie egyszer már elmondta neki az ezzel kapcsolatos problémáját.