Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Egyszerűen nem tehetem meg, Lije — magyarázta. — Én egész nap itt élek ezen a szinten, nem tehetem az embereket ellenségeimmé, mert akkor kibírhatatlan lenne az életem. Tudják, hogy konyhafőnökhelyettes voltam, és ha minden második héten marhahússal vagy csirkével sétálnék haza, amikor itt az emeleten úgyszólván senkinek sincs még vasárnapra se privátétkezési kiváltsága, azt mondanák, hogy összeköttetéseink vagy barátaink vannak az előkészítőben. Be nem állna a szájuk, én meg ki se dughatnám az orrom az ajtón, és még a mosdóban se lehetnék békében. Amellett az erborhús és a protofőzelék igen jó. Mind a kettő kitűnően kiegyensúlyozott tápértékű, semmi se megy belőlük veszendőbe, és csupa vitamin és ásvány és minden egyéb, ami szükséges. Csirkét pedig a közös étkezőben a csirkés-keddeken annyit ehetünk, amennyi belénk fér.

Baley könnyen engedett. Jessie-nek tökéletesen igaza volt: az a legfontosabb az életben, hogy az embernek minél kevesebb súrlódása támadjon azokkal, akik körülveszik. Bentleyt már nehezebben lehetett meggyőzni.

— De anyu — kérdezte ezúttal —, miért ne ehetnék én apu jegyével a közös étkezőben egyedül? Olyan jó volna.

Jessie bosszúsan csóválta a fejét.

— Csodálkozom rajtad, Bentley. Mit mondanának az emberek, ha egyedül látnának ott enni? Mintha a családod nem volna elég jó neked, vagy mintha kidobtak volna otthonról.

— Kinek mi köze hozzá?

Baley ingerülten rászólt:

— Azt tedd, amit az anyád mond, Bentley.

A fiú boldogtalanul vonogatta a vállát.

R. Daneel hirtelen közbeszólt a szoba túlsó feléből:

— Megengedik, hogy amíg vacsoráznak, megnézzem ezeket a könyvfilmeket?

— Hogyne — válaszolta Bentley. Felállt az asztaltól, és szemében megvillant az érdeklődés fénye. — Ezek az enyémek. Külön iskolai engedéllyel kölcsönöztem ki őket a könyvtárból. Mindjárt hozom a nézőcsövet. Csuda klassz cső. Apától kaptam a születésnapomra. — Odavitte a csövet R. Daneelnek, és megkérdezte: — Érdeklik a robotok, Mr. Olivaw?

Baley kiejtette kezéből a kanalat, és lehajolt, hogy fölvegye.

— Igen, Bentley — felelte R. Daneel. — Nagyon érdekelnek.

— Akkor ezek biztosan tetszeni fognak önnek. Mind róluk szól. Dolgozatot kell írnom a robotokról, ezért tanulmányozom őket. Meglehetősen bonyolult téma — tette hozzá fontoskodva. — Én a magam részéről robotellenes vagyok.

— Ülj vissza az asztalhoz, Bentley — mondta kétségbeesetten Baley —, és ne zavard Mr. Olivaw-t.

— Egyáltalán nem zavar, Elijah. Szívesen elbeszélgetnék veled erről a problémáról, Bentley, de majd egy más alkalommal. Ma este apádnak és nekem sok dolgunk lesz.

— Előre is örülök neki, Mr. Olivaw. — Bentley visszaült a helyére, és bánatos pillantást vetve az anyja felé, leszelt egy darabot a rózsaszínű, morzsalékos erborhúsból.

— Ma este sok dolgunk lesz? — kérdezte magától Baley.

De aztán hirtelen fölrémlett előtte a ráváró feladat. Maga előtt látta az Űrvárosban holtan heverő űrlakót, és most eszmélt csak rá, hogy órák óta annyira lefoglalták önnön problémái, hogy a gyilkosság rideg tényéről teljesen megfeledkezett.

Jessie elbúcsúzott tőlük. Estélyi kalapot viselt és gyantaműszál-kabátkát.

— Remélem, megbocsátja, hogy itt hagyom magukat, Mr. Olivaw? Tudom, hogy sok megbeszélni valójuk van kettesben.

Maga előtt tolva a fiát, kinyitotta az ajtót.

— Mikor jöttök haza, Jessie? — kérdezte Baley.

Az asszony megállt.

— Mikorra akarod, hogy hazajöjjünk?

— Nincs értelme, hogy egész éjjel kimaradjatok. Miért ne jöhetnétek haza a szokott időben? Éjfél tájban — és kérdő pillantást vetett R. Daneelre.

A robot bólintott.

— Sajnálom, hogy elkergetem magukat hazulról — jegyezte meg.

— Ó, sose sajnálja, Mr. Olivaw. Szó sincs arról, hogy elkergetne. Ezt az estét máskor is mindig a barátnőimmel töltöm. Na gyere, Ben.

De az ifjonc lázadozott:

— Nekem mi a csudának kell elmennem? Nem fogok zavarni senkit. Hülyeség!

— Tedd, amit mondok.

— Akkor meg miért nem mehetünk el egy éterikus előadásra?

— Mert én a barátnőimhez megyek, neked meg egyéb dolgod van... — Az ajtó becsukódott mögöttük.

Eljött hát a pillanat, amelyet Baley mindeddig igyekezett kiűzni az agyából. Azt mondta magának: először hadd találkozzam a robottal, és lássam, miféle. Aztán: hadd vigyem haza. Majd meg: előbb vacsorázzunk meg.

De most mindezen túl voltak, és tovább nem lehetett halogatni a dolgot. Most jönnek a problémák: a gyilkosság, a bolygóközi bonyodalmak, az esetleges magasabb besorolás vagy a csúfos balsiker. Amellett már a legelején a robothoz kell folyamodnia segítségért.

Körmei céltalanul kaparásztak az asztalon, amelyet nem toltak vissza a falban levő mélyedésbe.

— Biztosra vehetjük, hogy nem hallgatnak ki bennünket? — kérdezte E. Daneel.

Baley meglepetten kapta fel a fejét.

— Senki se figyeli, hogy mi történik a szomszédja lakásában.

— Nálatok tehát nem szokás hallgatózni?

— Nem illik, Daneel. Ugyanígy feltételezhetnéd, hogy valaki... mit is mondjak?... belenéz a tányérodba, amíg eszel.

— Vagy hogy gyilkosságot követ el.

— Mit mondasz?

— Nálatok, ugye, nem szokás gyilkolni, Elijah? Baley érezte, hogy elönti a méreg.

— Ide figyelj. Ha együtt akarsz dolgozni velem, ne próbálkozz ezzel az űrlakó-fennhéjázással. Neked ehhez nincs jogod, R. Daneel. — Nem tudta megállni, hogy ne nyomja meg jó erősen az R betűt.

— Sajnálnám, ha megbántottalak volna, Elijah. Csak arra szerettem volna rámutatni, hogy ha az emberek a törvény ellenére képesek gyilkosságot elkövetni, akkor bizonyára képesek arra is, hogy megszegjék az illemet és hallgatózzanak.

— A lakás kellőképp hangszigetelt. — Baley homlokát még mindig ráncok redőzték. — Semelyik szomszéd lakásból nem hallottál át semmit, ugye? Nos, hát ők se fognak hallani minket. És különben is, miért tételeznék fel, hogy mi itt valami fontos dologról beszélünk?

— Sose becsüljük le az ellenséget.

Baley vállat vont.

— Térjünk a tárgyra. Én csak igen vázlatos felvilágosításokat kaptam, így hát könnyűszerrel kiteregethetem a kártyáimat. Annyit tudok, hogy egy Roy Nemennuh Sarton nevű embert, az Auróra bolygó polgárát, jelenleg pedig az Űrváros lakóját ismeretlen tettes vagy tettesek meggyilkolták. Értesülésem szerint az űrlakók feltételezik, hogy nem valamilyen elszigetelt esetről van szó. Jól mondom?

— Jól mondod, Elijah.

— Vagyis összefüggésbe hozzák egyes, nemrégiben lejátszódott szabotázscselekményekkel, amelyek az ellen az űrlakók sugalmazta terv ellen irányultak, hogy az űrországok mintájára nálunk is egységes ember-robot társadalom alakuljon ki, és feltételezik, hogy ez a gyilkosság egy jól szervezett csoport műve volt.

— Igen.

— Helyes. Kezdjük tehát azzal a kérdéssel, vajon az űrlakóknak ezt a feltevését szükségképpen helytállónak kell-e tekinteni. Miért ne lehetett volna a gyilkosság egy egyedülálló fanatikus műve? A Földön ugyan erős robotellenes hangulat uralkodik, de nincsenek olyan szervezett pártok, amelyek efféle erőszakos cselekményeket propagálnának.

— Talán csak nem nyíltan propagálják.

— De még ha létezne is olyan titkos szervezet, amely a robotok és a robotgyárak elpusztítását tűzte ki céljául, annak is volna annyi józan esze, hogy rájöjjön: egy űrlakó meggyilkolásánál nagyobb ostobaságot el se követhetne. Ezért sokkal valószínűbb, hogy a gyilkosság egy hibbant agyú ember műve volt.