Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

R. Daneel figyelmesen végighallgatta. Baley érvelését, majd így szólt:

— Szerintem a valószínűség a „fanatikus-elmélet” ellen szól. A meggyilkolt személyt és a gyilkosság időpontját olyan jól választották meg, hogy itt csakis egy szervezett csoport alaposan előkészített merényletéről lehet szó.

— Akkor, úgy látszik, neked bővebb információid vannak. Ki velük!

— A fogalmazásod ugyan homályos, de azt hiszem értem, mit akarsz mondani. Vagyis azt, hogy világítsam meg az események hátterét. Az Űrváros szemszögéből a Földdel való kapcsolataink egyáltalán nem kielégítőek, Elijah.

— Szomorú — dünnyögte Baley.

— Információim szerint az Űrváros megalapításakor a mieink zöme magától értetődőnek tartotta, hogy a Föld hajlandó lesz kialakítani azt a koordinált társadalmat, amely az űrországokban olyan jól bevált. Még az első lázongások után is azt hittük, mindössze arról van szó, hogy az embereiteknek túl kell jutniuk az újdonság okozta első megdöbbenésen. De kiderült, hogy ez a feltevés téves. A terresztrikus kormányzattal és a különféle cityk önkormányzatának többségével megteremtett együttműködés ellenére az ellenállás állandónak, a fejlődés pedig igen lassúnak bizonyult. És a mieinknek ez természetesen nagy gondot okozott.

— Bizonyára puszta önzetlenségből — jegyezte meg Baley.

— Nem kizárólag önzetlenségből — válaszolta R. Daneel. — Noha szép tőled, hogy ilyen nemes indítékot tulajdonítasz nekünk. Mi mindannyian abban a meggyőződésben élünk, hogy egy egészséges, modern földi társadalom az egész Galaktikának igen nagy javára válna. Legalábbis mi az Űrvárosban valamennyien ebben a meggyőződésben élünk. De be kell ismernem, hogy az űrországokban igen sokan nem ezt a nézetet vallják.

— Mit nem mondsz? Ellentétek az űrlakók között?

— Miért ne? Akadnak, akik azt hiszik, hogy a modernizált Föld veszélyes, imperialista hatalom lenne. Ezt kiváltképpen a régebbi űrországokban hangoztatják, amelyek közelebb feküsznek a Földhöz, és ezért több okuk van rá, hogy emlékezzenek az űrhajózás első néhány évszázadára, amikor még országaik politikailag és gazdaságilag a Föld ellenőrzése alatt álltak.

— Ókori história! — sóhajtott fel Baley. — És ez valóban nyugtalanítja őket? Még mindig fújnak ránk olyasmiért, ami több ezer esztendeje történt?

— Az emberi lényeknek — felelte R. Daneel — sajátságos hangulatviláguk van. Gondolkodásuk sok szempontból kevésbé racionális, mint a robotoké, hiszen nincsenek előre megtervezett áramköreik. Bár ennek, mint hallottam, megvannak a maga előnyei is.

— Lehetséges — jegyezte meg szárazon Baley.

— Neked ezt jobban kell tudnod — vélekedett R. Daneel. — De akárhogy is van, állandó földi balsikereink megszilárdították az űrországokban a nacionalista pártok helyzetét. Most azt mondogatják, a földiek olyan szembeszökően különböznek az űrlakóktól, hogy képtelenek volnának az űrhagyományokhoz idomulni. Ha pedig mi, hajtogatják, erőnek erejével rákényszerítjük a Földre a robotokat, ezzel rászabadítanánk a pusztítás ördögét az egész Galaktikára. Mert azt az egyet sose felejtik el, hogy a Földön nyolcmilliárd ember él, ezzel szemben az ötven űrország lakossága együttvéve is alig haladja meg az öt és félmilliárdot. A mieink itt, különösen dr. Sarton...

— Doktor?

— A társadalomtudományok doktora. A robotikára specializálta magát. Ragyogó képességű ember volt.

— Értem. Folytasd.

— Ahogy mondtam, dr. Sarton és mások ráeszméltek, hogy az Űrváros és mindaz, amit jelképez, nem sokáig maradhatna fenn, ha ezek az eszmék az űrországokban a mi állandó balsikereink hatására tovább terjednek. Dr. Sarton szerint eljött az ideje, hogy egy végső erőfeszítéssel megkíséreljük megérteni a földiek lelki beállítottságát. Könnyű azzal érvelni, hogy a Föld lakói természetüknél fogva konzervatívok, könnyű a „változhatatlan Földről”, a „kifürkészhetetlen terresztrikus szellemről” fecsegni, de az effajta beszéd csak megkerüli a problémát. Dr. Sarton szerint — magyarázta R. Daneel — ezekben a nézetekben a tudatlanság nyilatkozik meg: a földieket nem lehet egy közmondással vagy egy közhellyel elintézni. Azoknak az űrlakóknak, mondta, akik át akarják formálni a Földet, el kell hagyniuk az Űrváros zárt világát, el kell keveredniük a földiekkel. Ugyanúgy kell élniük és gondolkozniuk, ugyanolyannak kell lenniük, mint ők.

— Az űrlakóknak? Ez lehetetlen — ámuldozott Baley.

— Helyesen mondod — felelte R. Daneel. — Maga dr. Sarton nézetei ellenére se lett volna képes rászánni magát, hogy elmenjen bármelyik citybe, és ezt nagyon jól tudta. Nem bírta volna elviselni a nagy méreteket, a tömeget. Még ha egy robbantópisztolyt szegeztek volna is a mellének és úgy kényszerítik ide, a külső körülmények olyan nyomasztóan nehezedtek volna rá, hogy sosem juthatott volna el az igazságnak addig a legbelső magváig, amit keresett.

— És hozzá az űrlakók állandó félelme a betegségektől. Erről se feledkezz meg — figyelmeztette Baley. — Már csak ezért se hinném, hogy bárki is közülük bemerészkednék egy citybe.

— Ez is közrejátszik. A földi értelemben vett betegségek az űrországokban ismeretlenek, és az ismeretlentől való félelem kóros jelenség. Dr. Sarton mindezt belátta, és mégis a földiek és a földi életmód tökéletes megismerésének szükségességét hangoztatta.

— Ezek szerint, úgy látszik, megoldhatatlan dilemma elé állította önmagát.

— Nem egészen. Mert ezek az ellenvetések a citykkel kapcsolatban csupán az űremberekre vonatkoznak. Az űrrobotokkal egészen más a helyzet.

A fene egye meg, erről mindig megfeledkezem, mérgelődött magában Baley.

— Tényleg? — kérdezte fennhangon.

— Igen — felelte R. Daneel. — Mi természetesen sokkal simulékonyabbak vagyunk. Legalábbis ilyen tekintetben. Minket meg lehet úgy szerkeszteni, hogy alkalmazkodni tudjunk a földi élethez. És ha az emberi külsőhöz is különlegesen hasonlatossá formálnak bennünket, a földlakók maguk közé fogadnak minket, és így közelebbről megvizsgálhatjuk életmódjukat.

Baley agyában hirtelen fény gyúlt.

— És te magad is...?

— Igen. Dr. Sarton egy év óta efféle robotok megtervezésén és megszerkesztésén dolgozott. Én vagyok az első és ez ideig az egyetlen ilyen. Sajnos, a neveltetésem még nem teljes. A gyilkosság miatt idő előtt kellett vállalnom a szerepemet.

— Akkor hát nem mindegyik űrrobot olyan, mint te? Vagyis egyesek inkább a robotokhoz, mint az emberekhez hasonlítanak? Így van?

— Hát persze. A robot külső alakja a feladatkörétől függ. Az én feladatköröm speciálisan emberi külsőt igényel, ezért vagyok ilyen. A többiek más külsejűek, de azért mind emberszabású. Nem kétséges, hogy sokkal inkább hasonlítanak az emberhez, mint azok az elképesztően primitív típusok, amelyeket a cipőboltban láttam. A ti robotjaitok mind ilyenek?

— Többé-kevésbé — válaszolta Baley. — Miért, tán nem helyesled?

— Persze, hogy nem. Az emberi külső ilyen durva paródiáit aligha lehet veletek értelmileg azonos szinten álló lényeknek tekinteni. A ti gyáraitok talán nem képesek különbeket gyártani?

— De bizonyára képesek, Daneel. Csak mi, azt hiszem, jobb szeretjük tudni, hogy robottal állunk-e szemben vagy sem. — Közben egyenesen a robot szemébe nézett. R. Daneel szeme nedvesen csillogott, mint az emberi szem, de Baleynek mégis úgy tűnt, mintha a pillantása merevebb volna, és nem is táncolna úgy ide-oda, mint az élőlényeké.