Isaac Asimov: Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Úgy rémlett, mintha Baley elméje körbecirkálná R. Daneel pozitronagyának megrendíthetetlen logikáját, hátha mégis talál rajta egy rést, egy kiskaput.

— És a kíváncsiság sem furdal, Daneel? — kérdezte Baley. — Te detektívnek mondtad magad. Tudod, mit jelent ez? Nem érted, hogy a nyomozás több, mint egyszerű hivatali munka? A nyomozás vetélkedés. A te agyad áll szemben a tettes agyával. Két értelem összecsapásáról van szó. És te feladod a harcot, tudomásul veszed, hogy vereséget szenvedtél?

— Igen, ha a nyomozás folytatása nem szolgál semmilyen érdemleges célt.

— És nem érzel veszteséget? Nem marad benned az elégedetlenség tüskéje? Ki nem elégített kíváncsiság?

Baley eleve is halvány reménye beszéd közben szinte teljesen szertefoszlott. Kétszer is használta a „kíváncsiság” szót, és ez emlékezetébe idézte a négy órával ezelőtt Francis Clousarrnek tett megjegyzését. Lám, akkor még nagyon jól tudta, milyen különbségek vannak az ember és a gép között. A kíváncsiságnak is e különbségek közé kell tartoznia. Egy hathetes cicában él a kíváncsiság, de hogy lehetne kíváncsi egy masina, ha mégoly emberszabású is?

— Mit értesz kíváncsiságon? — kérdezte R. Daneel, mintegy Baley elmélkedésének visszhangjaként.

Baley tőle telhetően jó arcot vágott a kérdéshez.

— Kíváncsiságnak azt a vágyat nevezzük, hogy gyarapítsák ismereteinket.

— Ez a vágy bennem is él, ha az ismeretek gyarapítása szükséges az elvégzendő feladat megvalósításához.

— Igen — mondta gúnyosan Baley. — Te például azért érdeklődtél Bentley kontaktüvege iránt, hogy tájékozódj a földiek különös szokásairól.

— Pontosan — válaszolta R. Daneel; a legcsekélyebb jelét se mutatta, hogy elértette volna a gúnyt. — Ámde az ismeretek céltalan gyarapítása, és szerintem a kíváncsiság fogalma valójában ezt jelenti, puszta időpocsékolás. Márpedig engem épp ennek elkerülésére szerkesztettek.

Így történt, hogy az a bizonyos „mondat”, amelyre Elijah Baley várt, egyszerre fölvillant az agyában. A köd hirtelen oszladozni kezdett, fölszakadt és a kép átlátszóan tiszta lett!

Nem egyszerre, nem készen ötlött föl az egész. Valahol a tudatalattijában már fölépítette az egész ügyet, aprólékosan, minden részletében, csak egyetlen ellentmondás elállta az útját. Ezt az ellentmondást nem tudta se átugrani, se keresztülszakítani, se megkerülni. Amíg ez az ellentmondás fennállt, a rejtély megoldása ott feküdt gondolatai mélyén, tudata hiába próbálta felszínre hozni.

De most a mondat felszínre tört, az ellentmondás szertefoszlott. Megoldotta a rejtélyt!

Elméjének ez a hirtelen villanása rendkívül serkentő hatással volt Baleyre. Legalábbis egyszerre rádöbbent, hol kell R. Daneel — és vele együtt minden gondolkodó masina — gyengéjét keresni: a gépnek mindent betű szerint kell értenie!

— Tehát az Űrváros-programot a mai nappal lezárjátok, és ezzel együtt a Sarton-féle nyomozást is, igaz?

— Igen. Így határoztak a mieink az Űrvárosban — válaszolta nyugodtan R. Daneel.

— De a mának még nincs vége. — Baley órájára pillantott; 22.30. — Még másfél óra van éjfélig.

R. Daneel nem felelt. Szemmel láthatólag elgondolkodott.

— Tehát éjfélig még a munkatársam vagy, és a nyomozás is folyik tovább — hadarta Baley. — Sietségében szinte sürgönystílusban beszélt: — Folytassuk úgy, mint eddig. Dolgozzunk tovább. Ezzel nem okozunk bajt a tieiteknek. Sőt, javukra fog szolgálni. Szavamat adom rá. Ha megítélésed szerint ártalmas dolgot művelek, állíts meg. Csak másfél órát kérek.

— Megállapításod helyes — mondta R. Daneel. — A mának még nincs vége. Ez nem jutott eszembe, Elijah kollégám.

Baley tehát újból „Elijah kolléga” lett.

— Úgy emlékszem — mondta széles mosollyal —, hogy amikor az Űrvárosban voltam, dr. Fastolfe említést tett egy filmről, melyet a gyilkosság színhelyéről készítettetek.

— Úgy van.

— Tudnál erről egy másolatot szerezni?

— Igen, Elijah kollégám.

— Úgy értem, most rögtön.

— Tíz perc alatt, ha használhatom a rendőrségi adót.

Még tíz percbe se telt, és Baley remegő kezében tartott egy kis alumíniumtömböt. A tömb belsejében az Űrvárosból idesugárzott különleges energia letörölhetetlenül kirajzolt egy meghatározott atomalakzatot.

Ebben a pillanatban Julius Enderby rendőrfőnök bukkant fel az ajtóban. Mikor meglátta Baleyt, kerek arcán az ijedtség árnyékát a készülődő dühkitörés fellege váltotta fel.

— Mondd csak, Lije, mi az ördögnek kell ennyi idő ahhoz, hogy megvacsorázz?

— Halálos fáradt voltam, főnök. Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak.

— Szót sem érdemel, csak... De gyere be inkább a szobámba.

Baley egy gyors pillantást vetett R. Daneelre, a robot arca azonban kifejezéstelen maradt. Együtt mentek ki az étkezőből.

Julius Enderby nehéz léptekkel fel-alá járkált íróasztala előtt. Baley figyelte, de maga se volt túlságosan nyugodt. Időnként órájára pillantott.

22.45.

A rendőrfőnök homlokára tolta szemüvegét, hüvelyk- és mutatóujjával megdörgölte a szemét. Ujjai körös-körül vörös nyomokat hagytak maguk után.

Újból az orrára eresztette szemüvegét, és Baleyre pillantott.

— Lije — szólalt meg hirtelen —, mikor jártál te utoljára a williamsburgi erőműtelepen?

— Tegnap, amikor elmentem a hivatalból — válaszolta Baley. — Körülbelül tizennyolc órakor vagy valamivel később.

A rendőrfőnök megcsóválta a fejét.

— És ezt miért nem mondtad?

— Megmondtam volna. Még nem tettem hivatalos vallomást.

— De mit kerestél ott?

— Csak épp átmentem rajta útban az ideiglenes hálóhelyem felé.

A rendőrfőnök abbahagyta a járkálást, és Baley elé állt.

— Ez nem valami meggyőző, Lije. Miért vág át valaki egy erőműtelepen, ha máshová akar menni?

Baley vállat vont. Nincs értelme elmesélni, hogy üldözték őket a konzervatívok, s ők hogy rohantak előlük a szalagokon. Még nem jött el az ideje.

— Szóval arra célzól — mondta helyette —, hegy módom volt ellopni azt az alfaporlasztót, amellyel R. Sammyt lepuffantották? Emlékeztetlek, hogy együtt voltam R. Daneellel, és ő tanúsíthatja, hogy megállás nélkül mentünk át az erőműtelepen, és amikor kiértünk, nem volt nálam alfaporlasztó.

A rendőrfőnök lassan leült. Nem nézett R. Daneel irányába, és nem is kívánt szólni hozzá. Tömzsi fehér kezét maga elé rakta, és azt nézegette. Arcán kétségbeesés tükröződött.

— Nem tudom, mit mondjak és mit gondoljak, Lije. Nincs értelme, hogy a... kollégádra hivatkozz. Ő nem adhat tanúvallomást.

— Akkor is tagadom, hogy elloptam volna egy alfaporlasztót.

A rendőrfőnök összekulcsolta ujjait.

— Lije — kérdezte —, miért jött be hozzád Jessie ma délután?

— Ezt már kérdezted egyszer, főnök. Válaszom a régi. Családi ügyről van szó.

— Francis Clousarr mondott egyet s mást, Lije.

— Például mit?

— Azt állítja, hogy Jezebel Baley tagja egy konzervatív szervezetnek, amely a kormány erőszakos megdöntésére törekszik.

— Biztos vagy benne, hogy róla beszél? Baley elég gyakori név.

— De a Jezebel Baley nem olyan gyakori.

— Szóval ő ezt a nevet mondta?

— Jezebelt mondott. Saját fülemmel hallottam, Lije.

— Helyes. Jessie valóban tagja volt egy ártalmatlan, kelekótya bandának. De nem tett semmi egyebet, mint hogy részt vett a gyűléseiken, és állítólag remekül szórakozott rajtuk.