Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Húsz-tíz — válaszolta R. Daneel. Leléptek a motospirálról, és Baleyt néhány másodpercre az a megszokott furcsa érzés fogta el, amely akkor támad az emberben, ha hosszan tartó állandó mozgás után újból alkalmazkodnia kell a mozdulatlansághoz.

— És még csak nem is ettem! — fortyant fel. — A fene egye meg ezt az egész ügyet.

Szobájának nyitott ajtaján át Baley látta és hallotta Enderby rendőrfőnököt. A közös terem üres volt, mintha tisztára seperték volna, és Enderby hangja szokatlanul tompán áradt rajta végig. A rendőrfőnök kezében tartotta szemüvegét. Így kerek arca csupasznak, ernyedtnek látszott. Beszéd közben egy vékony papírszalvétával sima homlokát törölgette.

Mihelyt Baley az ajtóhoz ért, a rendőrfőnök észrevette, és hangja ingerültté vált:

— Úristen, Baley, hol az ördögben voltál? Baley csak vállat vont.

— Mi van itt? — kérdezte. — Hol az éjszakai műszak? — De ekkor meglátta, hogy még valaki van a rendőrfőnök szobájában. — Dr. Gerrigel! — tört ki belőle a meglepetés.

Az őszhajú robotikus ezt az akaratlan üdvözlést kurta biccentéssel viszonozta.

— Örülök, hogy újból láthatom, Mr. Baley. A rendőrfőnök orrára illesztette szemüvegét, és most már azon keresztül bámult Baleyre.

— Az egész osztály odalent van kihallgatáson. Már majd megőrültem, hogy sehol se talállak. Furcsa látszata volt, hogy nem vagy itt.

— Hogy én nem vagyok itt?! — kiáltotta hevesen Baley.

— Vagy hogy bárki más. A tettes a hivatalunkból való, és ezért pokoli árat kell fizetnünk. Micsoda szörnyű ügy! Micsoda nyavalyás egy ügy!

Fölemelte kezét, mintha az égnek panaszkodnék, és közben pillantása R. Daneelre esett.

Most első ízben néz Daneel szeme közé, gondolta gúnyosan Baley. Jól nézd meg magadnak, Julius!

— Neki is vallomást kell tennie — mondta a rendőrfőnök tompa hangon. — Még én se kerülhettem el. Még én se!

— Ide figyelj, főnök, miért vagy olyan biztos benne, hogy R. Sammy nem magától égett ki? — kérdezte Baley. — Miért kellett ennek szándékos rongálásnak lennie?

A rendőrfőnök lehuppant a székébe.

— Kérdezd meg őt — mondta, és dr. Gerrigelre mutatott.

Dr. Gerrigel megköszörülte a torkát.

— Nem is tudom, hol kezdjem, Mr. Baley. Az arckifejezéséből arra következtetek, meg van lepve, hogy itt lát.

— Kissé — ismerte be Baley.

— Nem volt különösebben sürgős számomra, hogy visszatérjek Washingtonba. Elég ritkán kerülök el New Yorkba, ezért azt gondoltam, egy kicsit itt maradok. De ennél lényegesebb, hogy mindinkább arra a meggyőződésre jutottam, egyenesen bűnös dolog volna, ha anélkül távoznék, hogy legalább még egyszer meg ne kíséreljem engedélyt kérni, hogy megvizsgálhassam az ön csodás robotját, aki mellesleg, mint látom — és dr. Gerrigel sóvárgó arcot vágott —. itt van önnel.

Baley idegesen fészkelődött.

— Ez teljesen ki van zárva.

A robotikus igen csalódottnak látszott.

— Ha most nem is, de talán egy más alkalommal?

Baley hosszú arcáról nem lehetett leolvasni semmi választ.

— Felhívtam önt — folytatta dr. Gerrigel —, de nem volt bent, és senki se tudta, hol lehet megtalálni. Ekkor a rendőrfőnök urat kértem, és ő azt mondta, jöjjek be a főkapitányságra, és itt várjam meg önt.

— Azt hittem, valami fontos dologról van szó — vágott közbe gyorsan a rendőrfőnök. — Tudtam, hogy beszélni akarsz ezzel az úrral.

Baley bólintott.

— Köszönöm.

— Sajnos — folytatta dr. Gerrigel —, a vezérlőbotom rosszul volt beállítva, vagy esetleg túlzott igyekezetemben nem jól ítéltem meg a hőmérsékletét. Elég az hozzá, rossz irányba fordultam, és egy kis szobában találtam magamat.

A rendőrfőnök újból közbeszólt:

— Az egyik fényképészeti alkatrészraktárban, Lije.

— Igen — mondta dr. Gerrigel. — És ott a földön feküdt valami, nyilvánvalóan egy robot. Rövid vizsgálat után láttam, hogy helyrehozhatatlanul deaktivált állapotban van. Mondhatnám, halott. És a deaktiválás okát sem volt különösebben nehéz megállapítanom.

— Éspedig?

— A robot csaknem teljesen összeszorított jobb öklében — válaszolta dr. Gerrigel — egy körülbelül két hüvelyk hosszú, fél hüvelyk széles, tojásdad alakú, fényes tárgy volt, egyik végén csillámablakkal. A robot ökle a koponyáját érintette, mintha utolsó tette az lett volna, hogy a fejéhez kapjon. A kezében levő tárgy egy alfaporlasztó volt. Gondolom, tudja, hogy mi az?

Baley bólintott. Nem volt szüksége se lexikonra, se kézikönyvre, hogy kisüsse, mi az alfaporlasztó. Fizikaórákon a laboratóriumban nemegyszer használta ezt az ötvözött ólom burkolatú műszert, amelyen hosszirányban egy keskeny furat volt, alján kevéske plutóniumsóval. A furatot egy kis, alfarészecskéket áteresztő csillámlap borította. Itt szórta ki a kemény sugarakat.

Az alfaporlasztót sokféle célra használták, de a robotok elpusztítása nem tartozik ezek közé, legalábbis nem a törvényes célok közé.

— Föltételezem, hogy a csillámos végével fordította a feje felé — mondta Baley.

— Igen — felelte dr. Gerrigel —, és a sugarak tüstént szétroncsolták a pozitronagy-pályáit. A halál, mondhatni, azonnal bekövetkezett.

Baley a sápadt rendőrfőnök felé fordult.

— Nem tévedtek? Biztos, hogy alfaporlasztóról van szó?

A rendőrfőnök bólintott, vastag ajkát összecsücsörítette.

— Semmi kétség. A számlálók tíz láb távolságból felfedezték. A raktárban levő filmeket szürke fátyol borította. Halálbiztos. — Pár pillanatig töprengett, aztán hirtelen így szólt: — Dr. Gerrigel, sajnos, egy-két napig a Cityben kell maradnia, amíg a tanúvallomását magnóra vesszük. Majd átkísértetem önt egy szobába. Remélem, nincs kifogása ellene, hogy védőőrizet alá helyezzük?

— Gondolja, hogy erre szükség van? — kérdezte idegesen a robotikus.

— Biztonságosabb.

Dr. Gerrigel szórakozottan mindenkivel sorra kezet fogott, még R. Daneellel is, és távozott. A rendőrfőnök nagyot sóhajtott.

— A tettes közülünk került ki, Lije. Ez az, ami nyugtalanít. Kívülálló nem jönne be a rendőrségre, csak hogy egy robotot lepuffantson. Talál eleget odakint, ahol jóval kevesebb kockázattal is megteheti. És olyasvalakinek kellett lennie, aki hozzájuthatott egy alfaporlasztóhoz. Nem könnyű szerezni.

Most R. Daneel szólalt meg, hűvös, nyugodt hangja furcsa ellentétben állt a rendőrfőnök izgatottságával.

— De mi ennek a gyilkosságnak az indítéka? — kérdezte.

A rendőrfőnök szemmel látható undorral pillantott R. Daneelre, majd elfordította róla a szemét.

— Mi is emberek vagyunk. Gondolom, a rendőrök éppoly kevéssé rajonganak a robotokért, mint bárki más. Ez a robot most kikészült, ami valakinek jól jön. Te is folyton bosszankodtál miatta, emlékszel, Lije?

— De ez aligha lehet indok a gyilkosságra — jegyezte meg R. Daneel.

— Nem bizony — helyeselt határozott hangon Baley.

— Ez nem gyilkosság — vetette közbe a rendőrfőnök —, hanem állami vagyon rongálása. Tartsuk magunkat a jogi fogalmakhoz. Csak az a baj, hogy itt a rendőrségen történt. Ha bárhol másutt történik, semmi az egész. Semmi. Így azonban botrány lehet belőle. Lije!

— Tessék?

— Te mikor láttad utoljára R. Sammyt?

— R. Daneel ebéd után beszélt vele — válaszolta Baley. — Gondolom, ez körülbelül 13.30-kor lehetett. Megállapodott vele, hogy igénybe vesszük a szobádat.