Baley kemény pillantással kurtán biccentett R. Daneel felé, mire az makacsul követte az egyre hátráló erológust. Baley az ajtó elé állt.
— Hívja vissza ezt a nyavalyát! — üvöltötte Clousarr.
— Hogy beszél maga? — kérdezte a legnagyobb lelkinyugalommal Baley. — Ez a férfi a kollégám.
— Ez egy rohadt robot! — kiabálta Clousarr.
— Hagyd őt, Daneel — intett Baley.
R. Daneel hátralépett, csöndben az ajtónak támaszkodott, közvetlenül Baley mögött. Clousarr hevesen zihálva, ökölbe szorított kézzel állt Baley előtt.
— No jól van, okos fiú — szólt Baley. — Honnét veszi, hogy Daneel robot?
— Ezt a vak is látja.
— Bízzuk ezt a bíróra. Előbb azonban bejön velünk a főkapitányságra. Szeretnénk, ha pontosan elmagyarázná nekünk, honnét tudja, hogy Daneel robot. És még sok minden egyebet is, uracskám, sok minden egyebet. Daneel, menj csak, és hívd fel a rendőrfőnököt. Közben biztosan hazament már. Mondd meg neki, hogy jöjjön vissza a hivatalba. Beviszünk egy alakot, aki alig várja, hogy kihallgassák. R. Daneel kiment a szobából.
— Miben fő a feje, Clousarr? — kérdezte Baley.
— Ügyvédet akarok.
— Majd kap. De előbb mondja meg nekem, mért eszi magukat, konzervatívokat a fene?
Clousarr eltökélt csendbe burkolózva elfordította a szemét.
— Az áldóját, ember — mondta Baley —, mindent tudunk magáról és a szervezetéről. Ne higgye, hogy blöffölök. Csak puszta kíváncsiságból kérdezem: mit akarnak maguk, konzervatívok?
— Visszatérni a természethez — felelte Clousarr fojtott hangon. — Egyszerű, nem?
— Kimondani igen. De megtenni nem. Hogy tudna a természet eltartani nyolcmilliárd embert?
— Nem azt mondtam, hogy egyik napról a másikra térjünk vissza. Sem azt, hogy egyik évről a másikra. Vagy hogy száz év alatt. Lépésről lépésre, rendőr uram. Nem számít, meddig tart, de kerüljünk ki egyszer ezekből az aknákból. Kerüljünk ki a szabadba.
— Maga járt valaha kint a szabadban? Clousarr megborzongott.
— Nem, de csak azért nem, mert engem már tönkretettek. De a gyerekeket még nem. És nap mint nap születnek újak. Vigyük ki őket a szabadba, az isten szerelmére! Hadd élvezzék a szabad teret, a levegőt, a napfényt. És ha muszáj, fokozatosan csökkenthetjük a népességet is.
— Más szóval térjünk vissza egy képtelen múlthoz. — Baley maga sem tudta, miért vitatkozik, hacsak nem a különös láz miatt, amely ereiben égett.
— Térjünk vissza a csírához, a tojáshoz, az anyaméhhez. Miért ne inkább előre mennénk? Nem csökkenteni kell a Föld lakosságát, hanem meg kell indítani a kivándorlást. Térjünk vissza a természethez, de más bolygókon.
— Még több űrországot alapítsunk? — nevetett fel élesen Clousarr. — Még több űrlakóval?
— Nem. Az űrországok alapításakor a Földön még nem léteztek cityk, az idegen bolygókon letelepedett földlakók pedig individualisták és materialisták voltak. És ezek a tulajdonságok az idők során egyre túlzottabb, egészségtelenebb mértékben fejlődtek ki bennük. Most viszont egy olyan társadalommal kezdhetjük el, amely épp a közösségi életforma terén ment túlságosan messzire. De a környezet és a hagyomány összjátékából egy új, közbenső életforma jöhet létre, amely mind az öreg Földétől, mint az űrországokétól különböznék. Újabb és jobb volna azoknál.
Tisztában volt vele, hogy Fastolfe-ot szajkózza, mégis úgy áradt belőle a szó, mintha hosszú évek óta ő maga is ezekkel a gondolatokkal foglalkozott volna.
— Ostobaság! — vágta rá Clousarr. — Miért telepítsünk be üres világokat, amikor itt van a kezünk ügyében a magunké? Hol akadna olyan hülye, aki erre vállalkoznék?
— Sokan akadnának. És nemcsak hülyék. Amellett a robotok is segítenének.
— Nem! — robbant ki vadul Clousarr. — Soha! Nem kellenek nekünk robotok!
— Miért nem, az ég szerelmére? Én se rajongok értük, de puszta előítéletből nem leszek a magam ellensége. Miért félünk a robotoktól? Ha akarja tudni a véleményemet, kisebbrendűség! érzésből. Mindannyian kisebbrendűnek érezzük magunkat az űrlakóknál, és ez kelt bennünk gyűlöletet. És hogy ezért kárpótlást szerezzünk, valahol, valahogyan mi is szeretnénk kiélni a felsőbbrendűségünket, és épp az őrjít meg minket, hogy még a robotoknál se érezhetjük felsőbbrendűnek magunkat. Még ők is jobbnak látszanak nálunk. Pedig nem jobbak. Ez az egészben a legnagyobb irónia. — Baley érezte, hogy belehevül a beszédbe. — Nézze ezt a Daneelt. Több mint két napja együtt vagyok vele. Magasabb, erősebb, jóképűbb nálam. Valójában olyan, mint az űrlakók. Jobb az emlékezőtehetsége, több adatot tud. Nem kell se aludnia, se ennie. Nem kell félnie betegségtől, nem érez se félelmet, se szeretetet, se bűntudatot. De végeredményben mégiscsak egy gép. Azt tehetem vele, amit akarok, csakúgy, mint ezzel a mikromérleggel itt. Ha erre ráütök, nem üt vissza. És Daneel se ütne vissza. Megparancsolhatom neki, hogy fordítsa önmaga ellen a robbantópisztolyát, és megteszi. Sose leszünk képesek olyan robotot szerkeszteni, amely bármely igazán érdemleges szempontból felérne az emberrel, még kevésbé olyat, amely tökéletesebb volna nála. A robotnak nem lesz soha szépérzéke, se erkölcsi, se vallásos érzéke. A pozitronagyat egyetlen centivel se tudjuk a végletes materializmus szintje fölé emelni. Nem tudjuk, értse meg, nem tudjuk! És nem is fogjuk tudni, amíg csak rá nem jövünk, mitől forognak a saját agyunkban a kerekek. Amíg csak lesznek olyan titkok, amelyekhez a tudomány nem ér föl. Mi a szépség, a jóság, a művészet, a szeretet, az isten? Mi állandóan a megismerhetetlen szakadékának szélén tántorgunk, olyasmit próbálunk megérteni, ami fölfoghatatlan. És épp ez tesz minket emberré. A robot agyának viszont végesnek kell lennie, másképp nem tudnánk megszerkeszteni. Az utolsó tizedesig ki kell kalkulálni, ezért végesnek muszáj lennie. Az áldóját, mitől fél maga? Egy robot lehet olyan, mint Daneel, vagy akár mint egy félisten, és mégse emberibb, mint egy darab fa. Hát nem érti?
Clousarr többször is közbe akart vágni, de Baley vad prédikációja mindannyiszor belefojtotta a szót. Most azonban, amikor Baley puszta érzelmi kimerültségében elhallgatott, bágyadtan megszólalt:
— Nicsak, egy zsaru filozofál. Mit meg nem ér az ember!...
R. Daneel belépett a szobába.
Baley rápillantott, homlokát ráncolta, egyrészt még mindig eleven haragjában, másrészt friss bosszúságában.
— Hol a csudában maradtál ilyen soká?
— Nehezen tudtam elérni Enderby rendőrfőnököt, Elijah — válaszolta R. Daneel. — Kiderült, hogy még mindig a hivatalban van.
Baley órájára pillantott.
— Ilyenkor? Miért?
— Pillanatnyilag valami zűrzavar van odabent. Egy holttestet találtak a főkapitányságon.
— Micsoda?! Az isten szerelméért, kinek a holttestét?
— R. Sammyét, a kifutóét.
Baley csak hápogott. Aztán dühösen kitört:
— Úgy emlékszem, holttestet mondtál.R. Daneel szenvtelenül helyesbített:
— Egy teljesen deaktivált agyú robotot találtak, ha így jobban tetszik neked.
Clousarr hirtelen felnevetett, mire Baley rekedt hangon rárivallt:
— Egy szót se! Megértette? — Aztán határozott mozdulattal leoldotta a robbantópisztolyát. Clousarr menten befogta a száját.
— No és? — mondta Baley. — R. Sammyben kiégett egy biztosíték. Annyi baj legyen.
— Enderby rendőrfőnök kitérő válaszokat adott, Elijah. És bár nem mondta meg nyíltan, de nekem mégis az az érzésem, hogy azt hiszi, R. Sammyt szándékosan deaktiválták. — És hogy Baley nem szólt semmit, komoran hozzátette: — Vagy ha így jobban tetszik neked... meggyilkolták.
Читать дальше