Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Francis Clousarr — felelte R. Daneel —, a New York-i élesztőüzem alkalmazottja.

— Hát egyszer, tudja, tartott valaki egy beszédet, én meg történetesen az első sorban ültem, és folyton éreztem egy icipici nyers élesztőszagot. Érti, mire gondolok, ugye? Csak azért emlékszem rá, mert aznap épp el volt rontva a gyomrom, és attól a szagtól hányingert kaptam. Föl kellett álmom a helyemről, és hátrább ülnöm, de persze nem mondhattam meg, miért. Irtó kínos volt. Lehet, hogy erről az emberről van szó. Hiszen ha valaki folyton élesztővel dolgozik, a szag a ruhájába is beeszi magát. — Jessie most is fintorgatta az orrát.

— A kinézésére nem emlékszel?

— Nem — felelte Jessie határozott hangon.

— No jól van. Ide hallgass, Jessie, most elviszlek az anyádhoz. Bentley is ott lesz veled, és egyikőtök se hagyja el a körzetet. Ben ne menjen iskolába. Én majd elintézem, hogy házhoz küldjék az ételt, és a lakás körüli folyosókat rendőrök őrizzék.

— De veled mi lesz? — Jessie hangja remegett.

— Engem nem fenyeget semmi veszély.

— És meddig fog ez tartani?

— Nem tudom. Talán egy-két napig. — De maga se hitt a szavaiban.

Baley és R. Daneel, most már csak kettesben, újból az autóúton haladtak. Baley arcán sötét aggodalom ült.

— Szerintem — mondta — egy két szinten működő szervezettel állunk szemben. Az elsőnek, az alacsonyabb szinten működőnek nincs semmiféle határozott programja, rendeltetése mindössze annyi, hogy egy esetleges puccsnak tömegtámogatást biztosítson. A második, egy lényegesen szűkebb elitgárda viszont jól kitervelt akcióprogramot tűzött maga elé. Ezt az elitet kell megtalálnunk. Azokra az operettbe illő csoportokra, amelyekről Jessie beszélt, nem érdemes időt vesztegetni.

— Mindez igaz lehet — válaszolta R. Daneel —, feltéve, hogy Jessie elbeszélését készpénznek vesszük.

— Szerintem — mondta szárazon Baley — Jessie elbeszélését százszázalékosan igaznak fogadhatjuk el.

— Látszólag igen — jegyezte meg R. Daneel. — A cerebrális impulzusaiból nem lehet arra következtetni, hogy pathológikus hajlama volna a hazudozásra.

Baley most már leplezetlenül sértődött arckifejezéssel fordult a robot felé:

— Ezt én se mondanám. A jelentésünkben nem is kell megemlítenünk a nevét. Érted?

— Ha így akarod, Elijah kollégám — felelte higgadtan R. Daneel. — Csakhogy akkor a jelentésünk nem lesz se teljes, se pontos.

— Lehet. De ebből nem származik semmi baj. Jessie magától jött hozzánk, elmondta mindazt, amit tud a dologról, és ha megemlítjük a nevét, az csak arra jó, hogy bekerüljön a rendőrségi nyilvántartásba. Ezt pedig nem akarom.

— Ha ez a helyzet, persze igazad van. Feltéve, hogy egészen biztosan nem maradt semmi kiderítetlen.

— Ami Jessie-t illeti, semmi se maradt. Ezért kezeskedem.

— Akkor meg tudnád magyarázni, hogy ez a Jezebel, ez az egyetlen szó, egy puszta név, miért indította őt arra, hogy feladja régi elveit, és újakhoz pártoljon át? Homályosnak találom az indokot.

Lassan hajtottak a kanyargó, néptelen alagúton.

— Nehéz lenne elmagyarázni — válaszolta Baley. — Jezebel ritka név. Valaha egy nagyon rossz hírű asszonyt neveztek így. Feleségem ezt a tényt kincsként őrizte. Így mintegy a bűnös asszony szerepében tetszeleghetett magának, és ez kárpótolta egyhangúan tisztes életéért.

— De miért akar egy törvénytisztelő asszony a bűnös szerepében tetszelegni? Baley már-már elmosolyodott.

— Ilyenek az asszonyok, Daneel. De akárhogy is van, nagy ostobaságot követtem el. Egy ingerült pillanatomban kijelentettem, hogy a történelmi Jezebel nem is volt valami különlegesen bűnös asszony, sőt, kifejezetten jó feleség volt. Azóta is bánom ezt az ostobaságomat. Mert kiderült, hogy Jessie-t ezzel nagyon boldogtalanná tettem. Elvettem tőle valamit. És amit azután tett, azzal, azt hiszem, a maga módján rajtam akart bosszút állni. Olyasmibe bonyolódott, amiről tudta, hogy én nem helyeselném. Persze nem állítom, hogy tudatos szándék volt.

— Lehet egy szándék más, mint tudatos? Ez nem mond ellent önmagának?

Baley a robotra bámult, és nem bírta rászánni magát, hogy a tudatalatti fogalmát magyarázgassa. Ehelyett csak ennyit mondott:

— Amellett a Biblia nagy hatással van az ember gondolkodására és érzelmi világára.

— Mi az a Biblia?

A detektív egy pillanatra meglepődött, de aztán azon csodálkozott, hogy miért is lepődött meg. Az űrlakók filozófiája, ezt tudta, teljesen mechanisztikus, és R. Daneel csak azt tudhatja, amit az űrlakók, semmivel sem többet.

— A Biblia a földi lakosság körülbelül felének szent könyve.

— Nem tudom felfogni a jelző értelmét.

— Olyasmit jelent, hogy tiszteletben tartott. A könyv egyes részei, ha helyesen értelmezik őket, olyan erkölcsi normákat tartalmaznak, amelyeket sokan az emberiség végső boldogságának elérésére a legjobbnak tartanak.

R. Daneel szemmel láthatóan elgondolkozott.

— És a törvényeitek magukban foglalják ezeket a normákat? — kérdezte azután.

— Sajnos, nem. Nem lehet őket törvényekkel kötelezővé tenni. Minden egyén saját elhatározásából, önnön vágyaitól vezérelve kell hogy engedelmeskedjék nekik. Bizonyos értelemben a normák felette állnak minden lehetséges törvénynek.

— Felette állnak a törvénynek? Ez nem ellentmondás?

Baley kényszeredetten mosolygott.

— Idézzek neked valamit a Bibliából? Érdekelne?

— Kérlek rá.

A detektív leállította az autót, és néhány percig csukott szemmel, elgondolkozva ült. Szerette volna a középkori Biblia zengzetes nyelvén idézni a verseket, de tudta, hogy R. Daneel így nem értené meg. Így hát szinte könnyed hangon recitálta a modern változat szavait, mintha valamilyen mai életből fakadó történetet mondana el, nem pedig az ember legősibb múltjából idézne fel egy példázatot.

— Jézus pedig elment az Olajfák hegyére, de pirkadatkor már ismét ott volt a templomban. És az egész nép eljött hozzá, ő meg leült és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok elébe hoztak egy asszonyt, akit házasságtörésen kaptak, középre állították és ezt mondták: „ Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen kapták. A törvényben pedig Mózes megparancsolta, hogy az ilyen bűnösöket meg kell kövezni. Te mit mondasz?” Ezt pedig azért kérdezték, hogy megkísértsék őt, hogy legyen majd mivel vádolniuk. Jézus pedig lehajolt, és az ujjával a földre írt, mintha nem is hallotta volna őket. De azok sürgetve ismét kérdezték őt, mire felegyenesedett, és azt mondta nekik: „ Aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ.” Azután újra lehajolt, és tovább írt a földre. Azokat pedig, akik hallották, amit mondott, vádolta önnön lelkiismeretük, és a vénektől kezdve egymásután, mindannyian az utolsóig elmentek. Jézus pedig egyedül maradt az előtte álló asszonnyal. „ Asszony — mondta neki —, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?” „ Senki, uram!” — mondta az asszony. Jézus meg így szólt hozzá: „ Én se ítéllek el. Eredj és ne vetkezz többé.”

R. Daneel figyelmesen végighallgatta a történetet, aztán azt kérdezte:

— Mi az, hogy házasságtörő?

— Ez nem fontos. Olyan bűn, amelynek annak idején megkövezés volt a szokásos büntetése, vagyis a bűnöst kövekkel dobálták, míg csak meg nem halt.

— És az asszony bűnös volt?

— Igen.

— Akkor miért nem kövezték meg?