Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Helyes. Elfogadom. Illúzió. De néha ezek az illúziók fenemód valóságosnak tűnnek. Nos hát, azt álmodtam, hogy a feleségemet veszély fenyegeti. Gyakran álmodunk ilyesmit. A nevét ismételgettem. Ilyen körülmények között ez is megesik. Ezt elhiheted nekem.

— Készséggel elhiszem. Csakhogy ez felvet egy másik gondolatot. Honnét jött rá Jessie, hogy robot vagyok?

Baley homlokát újból elöntötte a veríték.

— Ne kezdjük ezt elölről, jó? A híresztelések...

— Bocsáss meg, hogy a szavadba vágok, Elijah kollégám, de nincsenek efféle híresztelések. Ha volnának, akkor ma szerte a Cityben nyugtalanság uralkodnék. Ellenőriztem a főkapitányságra bejött jelentéseket, és azokban szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen nincsenek ilyen híresztelések. Tehát felmerül a kérdés: honnét jött rá a feleséged, hogy robot vagyok?

— Az áldóját! Mit akarsz ezzel mondani? Tán csak nem azt, hogy a feleségem is tagja a... a...

— De azt, Elijah.

Baley szorosan összefogta a kezét.

— Pedig nem tagja. És erről ne is beszéljünk többé.

— Ez nem hasonlít hozzád, Elijah. Te engem hivatalosan kétszer is gyilkossággal vádoltál.

— És így akarsz kvittelni?

— Nem tudom pontosan, mit értesz ezen a kifejezésen. Én a magam részéről helyeslem, hogy gyanúsítottál. Megvoltak rá az indokaid. Tévedtél ugyan, de ugyanúgy igazad is lehetett volna. Viszont hasonlóan erős érvek szólnak a feleséged ellen.

— Hogy gyilkos volna? A fene egyen meg, Jessie még a legnagyobb ellenségének se tudna ártani! És nem is tehette ki a lábát a Cityből. Nem!... Ha húsvér volnál, most...

— Én csak azt állítom, hogy részt vesz az összeesküvésben. És hogy szerintem ki kellene hallgatni.

— Ezt verd ki a fejedből. Akármiféle áramköreid vannak is. Ide figyelj. A konzervatívok nem akarnak vért ontani. Ez nem az ő módszerük. De azon vannak, hogy eltávolítsanak téged a Cityből. Ennyit biztosra vehetünk. És ezt a szándékukat valamilyen pszichológiai támadással igyekeznek megvalósítani. Kellemetlenkedni akarnak neked és nekem is, mivel együtt dolgozunk. Könnyűszerrel kideríthették, hogy Jessie a feleségem, és így kézenfekvő volt az a lépésük, hogy fülébe juttatták a hírt. Jessie pedig olyan, mint a többiek: nem szereti a robotokat, nem akarja, hogy együtt dolgozzam egy robottal, különösen ha ez szerinte még veszéllyel is jár. Ezt ők előre tudták, és a módszer be is vált. Jessie egész éjjel könyörgött, hogy hagyjam abba a nyomozást vagy valamiképpen távolítsalak el téged a Cityből.

— Feltehetőleg — válaszolta R. Daneel — nagyon nyomós indokaid vannak, hogy a feleségedet megvedd a kihallgatástól. Nyilvánvaló, hogy a felsorakoztatott érveidben magad se hiszel.

— Mi a fészkes fenét képzelsz te magadról?! — üvöltötte Baley. — Te nem vagy detektív. Te csak egy cerebroanalizáló gép vagy, mint az elektroenkephalográfok itt az épületben. Karod, lábad, fejed van, tudsz beszélni, de egy fikarcnyival se vagy több, mint azok a gépek. Hiába rakták beléd azt a nyavalyás áramkört, attól még nem lettél detektív, hát mit vágsz föl? Fogd be a szád, és bízd rám a gondolkodást.

— Sokkal okosabban tennéd, Elijah, ha halkabban beszélnél — mondta nyugodtan a robot. — Elismerem, hogy nem vagyok detektív abban az értelemben, ahogy te az vagy, de azért egy apró tényt mégis szeretnék tudomásodra hozni.

— Nem érdekel.

— Hallgass meg, kérlek. Ha tévednék, majd megmondod, ebből nem származhatik semmi baj. Mindössze a következőről van szó. Múlt éjjel kimentél a szobából, hogy a földszinti videofonon felhívd a feleségedet. Én javasoltam, hogy inkább a fiadat küldd. Erre azt felelted, nálatok, földieknél nem szokás, hogy az apa veszélybe küldje a fiát. De az szokás, hogy az anya ilyet tegyen?

— Nem, persze hogy... — kezdte Baley, de rögtön el is hallgatott.

— Tehát érted, mire gondolok — állapította meg R. Daneel. — Rendes körülmények között, ha Jessie aggódnék miattad és figyelmeztetni akarna valamilyen veszélyre, saját életét kockáztatná, nem pedig a fiát küldené el. Az a tény, hogy mégis Bentley-t küldte, csak annyit jelenthet, úgy érezte, a fiának nem eshetik baja, neki azonban igen. Ha az összeesküvők nem ismernék Jessie-t, más lett volna a helyzet, vagy legalábbis Jessie-nek nem lett volna semmi oka, hogy így ítélje meg a helyzetet. De ha maga is az összeesküvők közé tartozik, akkor tudta, jól tudta, Elijah, hogy figyelik őt és felismernék, Bentley-t viszont nem.

— Várj egy pillanatra — vágott közbe elkeseredetten Baley —, ez igen finom logikájú érvelés, csak...

Nem kellett várniuk. A rendőrfőnök íróasztalán a jelzőlámpa vadul felvillant. R. Daneel várt, hogy Baley válaszoljon, de a detektív csak gyámoltalanul bámult a jelzőlámpára. A robot végre megfordította a kapcsolót.

— Mi az?

R. Sammy szólalt meg sustorgó hangon:

— Egy hölgy van itt. Lije-dzsal szeretne beszélni. Mondtam neki, hogy el van foglalva, de nem akar elmenni. Azt mondja, Jessie-nek hívják.

— Engedd be őt — válaszolta nyugodtan R. Daneel, és szenvtelen barna szemét Baley megrettent arcára függesztette.

Baley a megdöbbenéstől görcsös merevségbe dermedt. Jessie odafutott hozzá, vállon ragadta és a mellére simult.

— Bentley? — kérdezte a férfi elfehéredve. Jessie ránézett, megrázta a fejét; a heves mozdulattól barna haja szerteszét repült.

— Neki nincs semmi baja.

— Hát akkor?

Jessie-t hirtelen heves zokogás fogta el. Olyan halkan szólalt meg, hogy szinte meg se lehetett érteni:

— Nem bírom tovább, Lije. Nem bírom. Nem tudok se enni, se aludni. El kell, hogy mondjam...

— Ne mondj semmit — válaszolta mélységes aggodalommal Baley. — Az isten szerelmére, Jessie, ne most!

— De muszáj. Rettenetes dolgot tettem. Rettenetes dolgot. Ó, Lije... — Szavai zokogásba fúltak.

— Nem vagyunk egyedül, Jessie — jegyezte meg gyámoltalanul Baley.

Az asszony felpillantott, de úgy bámult R. Daneel-re, mintha meg se ismerné. A szemét elöntő könnyek, úgy látszik, jellegtelen, elmosódott figurává torzították a robotot.

— Jó napot kívánok, Jessie — mormolta halkan R. Daneel.

— Ez a... a robot? — lihegte Jessie. — Kezefejével megtörölte szemét, és kibontakozott Baley öleléséből. Mély lélegzetet vett, és egy pillanatra reszkető mosoly futott végig az ajkán. — Maga az, ugye?

— Igen, Jessie.

— És nem haragszik, ha robotnak nevezem?

— Nem, Jessie, hiszen az vagyok.

— És én se haragszom, ha bolondnak, hülyének és... felforgatónak neveznek, mert én meg az vagyok.

— Jessie! — nyögött fel Baley.

— Nincs értelme tagadni, Lije — mondta az asszony. — Hadd tudja meg, hisz a munkatársad. Én meg nem bírok tovább hallgatni. Mit kínlódtam tegnap óta! Azt se bánom, ha börtönbe dugnak. Vagy ha a legalacsonyabb szintre tesznek, és nyers élesztőn meg vizén kell élnem. Nem bánom!... De ugye, nem hagyod, hogy ezt tegyék velem, Lije? Nem hagyod, hogy bármi bajom essen? Úgy fé... félek!

Baley megveregette az asszony vállát, és hagyta, hogy kisírja magát. — Nincs eszénél — súgta oda R. Daneelnek. — Nem tarthatjuk itt. Hány óra van?

— Tizennégy-negyvenöt — válaszolta R. Daneel anélkül, hogy az órájára nézett volna.

— A rendőrfőnök bármely pillanatban itt lehet. Azt mondom, vezényeltess ide egy riadóautót, és az úton megbeszéljük a dolgot.