Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Kiről? — Egy-két másodpercig tartott, amíg Baley ráeszmélt, hogy Jessie a saját nevéről beszél, nem valami idegen asszonyról. Ösztönösen R. Daneelhez fordult és védekező hangon magyarázta: — Jessienek Jezebel a teljes neve. De nem szereti, és így nem is használja.

R. Daneel komolyan bólintott. A fene egye meg, gondolta Baley, mit izgatom magam miatta?

— Akkor nagyon felpiszkáltál, Lije — folytatta Jessie. — Nagyon. Tudom, butaság volt, de állandóan arra kellett gondolnom, amit mondtál. Vagyis hogy Jezebel egyszerűen konzervatív volt, aki az ősi életformáért harcolt az újonnan jöttek furcsa szokásaival szemben. Végeredményben én is Jezebel vagyok, és mindig...

— Azonosítottad magad vele? — segítette ki Baley.

— Igen — felelte Jessie, de rögtön megrázta és elfordította a fejét. — Valójában persze mégse. Legalábbis nem szó szerinti értelemben. Nem azzal azonosítottam magamat, akinek én tartottam őt. Te is tudod, hogy ahhoz nem hasonlítottam.

— Tudom, Jessie. Ne légy csacsi.

— És mégis sokat gondoltam rá, és valahogy az jutott eszembe, hogy ma ugyanaz a helyzet, mint akkor volt. Vagyis hogy nekünk, földlakóknak megvolt a magunk régi életformája, és most jönnek ezek az űrlakók mindenféle új eszmékkel, és nálunk is el akarják terjeszteni azokat az újmódi szokásokat, mi pedig oktalanul felvesszük őket, és talán a konzervatívoknak igazuk van. Talán tényleg vissza kellene térnünk a mi régi, jó életformánkhoz. Ezért aztán megkerestem Elisabethet.

— Értem. Folytasd.

— Azt mondta, nem tudja, miről beszélek, és különben is én egy zsaru felesége vagyok. Ennek, válaszoltam, semmi köze a dologhoz. Úgyhogy a végén belement, hogy majd beszél valakivel. És vagy egy hónap múlva el is jött hozzám, és azt mondta, rendben van. Én meg beléptem közéjük, és azóta is eljárok a gyűléseikre.

— És nekem erről egy szót se szóltál — nézett rá szemrehányóan Baley.

— Bocsáss meg, Lije — szólt Jessie remegő hangon.

— Ez nem segít a dolgon. Mármint az, hogy én megbocsátok. Mondj el mindent a gyűlésekről. Először is hol tartották őket?

A tárgyilagosság érzete lopakodott belé, és elnémította az érzelmeit. Kiderült, hogy amit igyekezett maga előtt tagadni, igaz, leplezhetetlenül, félreérthetetlenül igaz. És most, hogy túl volt a bizonytalanságon, mondhatni megkönnyebbült.

— Idelent — válaszolta Jessie.

— Idelent? Itt ezen a helyen? Hogy érted ezt?

— Itt az autóúton. Ezért nem akartam lejönni ide. De a gyűlések céljaira nagyszerű hely volt. Itt összejöttünk...

— Hányan?

— Nem tudom pontosan. Hatvanan-hetvenen lehettünk. De ez csak az egyik helyi tagozat volt. összehajtható székeket állítottak fel, enni-innivalót kaptunk, és valaki beszélt, többnyire arról, milyen nagyszerű volt az élet a régi időkben, és hogy majd egy szép napon elintézzük azokat a szörnyetegeket, vagyis a robotokat, meg az űrlakókat is. Voltaképp irtó unalmas volt az egész, mert mindig ugyanazt ismételgették. De azért elviseltük őket, főleg mert olyan jó mulatság volt összejönni és fontoskodni. Esküvel fogadtunk hűséget a mozgalomnak és ha valahol összetalálkoztunk, titkos jellel köszöntöttük egymást.

— És sose zavartak meg benneteket? Sose jött arra egy riadó- vagy tűzoltóautó?

— Nem. Soha.

— Ezt különösnek tartod, Elijah? — szólt közbe R. Daneel.

— Tulajdonképpen nem — válaszolta elgondolkodva Baley. — Vannak itt olyan átjárók, amelyeket gyakorlatilag sosem használnak. Viszont elég dörzsöltnek kell lenni ahhoz, hogy valaki tudja, melyek ezek az átjárók. Más nem volt ezeken a gyűléseken, Jessie? Csak beszédeket tartottatok meg összeesküvősdit játszottatok?

— Nagyjából. Néha énekeltünk. És persze enni-innivalót kaptunk. Nem sokat. Többnyire csak szendvicset meg gyümölcslevet.

— De ha csak ennyi volt az egész, mi a fenének vagy most úgy kétségbeesve? — tört ki gorombán Baley.

Jessie arca megvonaglott.

— Te haragszol.

— Kérlek, Jessie — mondta vastürelemmel Baley —, felelj a kérdésemre. Ha ilyen ártalmatlan dologról volt szó, miért éltél az utóbbi másfél nap alatt ilyen rettegésben?

— Attól féltem, bántani fognak téged. Az ég szerelmére, Lije, miért teszel úgy, mintha nem értenéd? Hiszen elmondtam, miről van szó.

— Nem, még nem mondtad el. Te csak ártatlan kávénénikék titkos kis klikkjéről beszéltél. Arra felelj, nem rendeztek-e soha nyílt tüntetéseket? Robotokat se romboltak? Nem szítottak lázadást? Nem öltek meg embereket?

— Soha! Ilyesmit sose tettem volna, Lije. Nem maradtam volna köztük, ha ilyesmivel próbálkoznak.

— Hát akkor miért mondod, hogy rettenetes dolgot műveltél? Miért félsz attól, hogy börtönbe kerülsz?

— Mert... mert arról beszéltek, hogy majd nyomást gyakorolnak a kormányra. Arról volt szó, hogy megszerveznek minket, és azután nagy sztrájkok és munkabeszüntetések lesznek. Kényszeríteni fogjuk a kormányt, hogy tiltsa be a robotokat, az űrlakókat pedig küldje vissza, ahonnét jöttek. Azt hittem, mind csak üres beszéd, és akkor elkezdődött ez a dolog veled meg Daneellel. Erre azt mondták, „ most jönnek a tettek” és hogy „ példát statuálunk” meg „ egyszer s mindenkorra gátat vetünk a robotinváziónak”. Még ott a mosdóban is ezt mondogatták, mert nem tudták, hogy rólad van szó. De én tudtam. Rögtön tudtam... — Megint elcsuklott a hangja.

— Ugyan, Jessie — mondta Baley megenyhülten. — Ez mind semmiség. Üres fecsegés. Magad is láthatod, hogy semmi se történt.

— De én úgy megijedtem! Azt mondtam magamban: én is részt vettem benne. És ha gyilkolni meg rombolni fognak, megölhetnek téged meg Bentley-t, és ez valahogy az én... az én bűnöm lesz, mert részt vettem benne, és megérdemlem, hogy börtönbe csukjanak.

Baley hagyta, hogy kisírja magát. Átölelte a vállát, és közben R. Daneelre nézett, aki nyugodtan viszonozta pillantását.

— Most szeretném, ha gondolkodnál egy kicsit, Jessie — mondta. — Ki volt a csoportotok vezetője?

Az asszony kissé már megnyugodott, zsebkendőjével szárogatta a szeme sarkát.

— A vezetőt Joseph Kleminnek hívják, valójában egy nagy senki. Legfeljebb százhatvanöt centi magas, és odahaza szörnyű nagy papucs lehet. Szerintem teljesen ártalmatlan ember. Csak nem akarod letartóztatni, Lije? Az én bemondásom alapján? — Nyugtalan pillantást vetett férjére.

— Egyelőre senkit se tartóztatok le. Honnét kapta Klemin az utasításait?

— Azt nem tudom.

— Jártak idegenek is a gyűlésekre? Tudod, kikre gondolok: nagyfejűek a szervezet központjából?

— Néha jöttek mások, és beszédet tartottak. De ez csak ritkán fordult elő, talán kétszer egy évben.

— A nevüket meg tudnád mondani?

— Nem. Mindig úgy mutatták be őket, hogy az „ egyik bajtársunk” vagy „ egy barátunk Jackson Heightsből” vagy máshonnét.

— Értem. Daneel!

— Tessék, Elijah.

— Írd le azokat az embereket, akiket gyanúsnak találtál. Hátha Jessie felismeri őket.

R. Daneel matematikai pontossággal végigment a listán. Az egyre sokasodó testméretek hallatára Jessie arcára kiült a megdöbbenés, és mind hevesebben rázta a fejét.

— Jaj istenem — hajtogatta. — Hogy emlékezhetnék rá? Egyikre se emlékszem. Nem tudok... — Elhallgatott és gondolataiba merült. Majd hirtelen megszólalt: — Azt mondta az egyikről, hogy élesztőmunkás?