Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Mert Jézus szavai után senki se érezte magát képesnek rá. A történet azt akarja példázni, hogy van valami magasabbrendű annál az igazságnál, amelynek szeretetét belédszerelték. Olyan emberi érzés, amelyet kegyelemnek neveznek, olyan cselekedet, amit megbocsátásnak hívunk.

— Ezeket a szavakat nem ismerem, Elijah kollégám.

— Tudom — dünnyögte Baley. — Tudom.

Hirtelen mozdulattal elindította a riadóautót, és hagyta, hadd száguldjon. A légnyomás az ülés párnázatához szorította.

— Hová megyünk? — kérdezte R. Daneel.

— Az élesztővárosba — felelte Baley —, hogy kiszedjük az igazat Francis Clousarrből, az összeesküvőből.

— Van erre valamilyen módszered, Elijah?

— Nekem éppenséggel nincs. De neked van, Daneel. Egy egészen egyszerű módszered. Az autó tovább száguldott velük.

Baley érezte, hogy az élesztőváros felől áradó enyhe illat mind erősebbé, áthatóbbá válik. Egyesektől, például Jessie-től eltérően, nem tartotta kellemetlennek. Sőt, inkább kedvelte. Derűs emlékeket ébresztett benne.

Valahányszor nyers élesztőszag ütötte meg az orrát, az érzetek alkímiája több mint három évtizeddel visszavetette a múltba. Újból tízéves volt, látogatóban Boris nagybátyjánál, aki egy élesztőüzemben dolgozott. Boris bácsinál mindig várt rá néhány falat élesztőínyencség: aprósütemények, édes lével töltött csokoládébonbonok, macska- és kutyaalakú nyalánkságok. Fiatal létére is tudta, hogy Boris bácsinak voltaképpen nem szabadna ilyesmit hazahoznia, ezért mindig nagyon csöndesen eszegette őket, a szoba sarkában, a fal felé fordulva. És sietett is az evéssel, nehogy rajtakapják.

De annál édesebbek voltak.

Szegény Boris bácsi! Baleset érte és belehalt. Sose mondták meg neki, pontosan hogy történt. Keservesen sírt, azt hitte, Boris bácsit letartóztatták, mert élesztőt csempészett ki az üzemből. És attól félt, hogy őt is elfogják és kivégzik. Évekkel később gondosan végigböngészte a rendőrségi aktákat, és ekkor megtudta az igazat. Boris bácsi egy szállítókocsi alá esett. Á romantikus mítosz — legnagyobb sajnálatára — szertefoszlott.

De a nyers élesztő szagára a mítosz mindig újjáéledt, legalábbis néhány másodpercre.

New York Citynek nem volt olyan része, amelyet hivatalosan élesztővárosnak hívtak volna. S a helységnévtárban, se a hivatalos térképen nem lehetett nyomát lelni. Amit a mindennapi életben élesztővárosnak hívtak, az a postahivatal számára csak Newark, New Brunswick és Trenton volt, egy széles sáv, amely a hajdani New Jersey-n vágott keresztül, lakónegyedekkel tarkítva, főleg Newark és Trenton központjaiban, de legnagyobb részét a gyárak foglalták el, ahol tömérdek kádban ezer különféle fajtájú élesztőt termeltek és szaporítottak.

A City lakosságának egyötöde az úgynevezett élesztőüzemekben dolgozott, további egyötöde pedig a kisegítő iparágakban. Kezdve az Allegheny kusza vadonjaiból a Citybe vontatott fa- és nyerscellulóz-hegyektől a savas kádakon, amelyekben a nyersanyagot hidrolízis útján glukózévá alakították át, meg a kocsiszám felhasznált segédanyagokon: a salétrom- és foszfát-halmokon keresztül, egészen a vegyészeti laboratóriumok által szállított szervesanyag-bödönökig — mind csak egyetlen célt szolgált: élesztő és még több élesztő termelését.

Élesztő nélkül a Föld nyolcmilliárd lakosságából hatmilliárd egy éven belül éhen pusztulna.

E gondolatra Baley megborzongott. Ez az eshetőség három nappal ezelőtt ugyanígy fennállt, mint most, csakhogy három nappal ezelőtt ilyesmi nem jutott volna eszébe.

Az egyik kijáraton át ki süvítettek az autóútról a newarki kültelekre. A sugárút két oldalán jellegtelen háztömbök — gazdasági épületek húzódtak, de csak kevés ember járt errefelé. Így nem kellett lelassítaniuk a kocsi futását.

— Hány óra van, Daneel? — kérdezte Baley.

— Tizenhat-nulla-öt — válaszolta R. Daneel.

— Akkor még dolgozik, ha nappali műszakos. Baley egy rakodóbeugrónál leparkírozta a riadóautót, és rögzítette a kormányt.

— Ez tehát a New York-i élesztőüzem, Elijah? — tudakolta a robot.

— Egy része — felelte Baley.

Beléptek egy folyosóra, melynek mindkét oldalán irodák nyíltak. Az egyik kanyarban az ügyfeleket fogadó csupamosoly titkárnő elé kerültek.

— Kivel óhajtanak beszélni? Baley kinyitotta a tárcáját.

— Rendőrség — mondta. — Dolgozik itt bizonyos Francis Clousarr?

A lány zavartan nézett rá.

— Mindjárt megkérdezem.

Kapcsolótáblájába bedugta a jól olvashatóan Személyzeti megjelölésű vezetéket, ajkai épp hogy csak mozogtak, hallani nem lehetett, mit mond.

Majd szavai hallhatóvá váltak, de mindössze ennyit mondott:

— ...azt állítja, uram, hogy rendőr.

Fekete hajú, jól öltözött férfi lépett ki az egyik ajtón. Ritkás bajusza volt, és kissé már kopaszodott. Ajkán félénk mosoly bujkált.

— Prescott vagyok a Személyzetiről — mutatkozott be. — Mi baj van, biztos úr?

Baley fagyos pillantással válaszolt, mire Prescott mosolya kényszeredetté vált.

— Nem szeretném felidegesíteni a munkásokat — jegyezte meg Prescott. — Húzódoznak a rendőrségtől.

— Ne mondja! — gúnyolódott Baley. — Clousarr itt tartózkodik az épületben?

— Igen, biztos úr.

— No, akkor adjon egy botot. És ha Clousarr megugrana, mielőtt odaérnénk, majd újból beszélgetünk egymással.

Prescott ajkáról végleg lefagyott a mosoly.

— Hozok egy botot, biztos úr — motyogta.

A vezérlőbot a C-G osztály 2. sz. csoportjára volt beállítva. Hogy ez a gyári szóhasználat szerint mit jelentett, Baley nem tudta. De nem is kellett tudnia. A botot feltűnés nélkül tenyérben lehetett tartani, hegye, ha a beállításnak megfelelő irányba fordították, felmelegedett, ellenkező esetben pedig gyorsan kihűlt. És ahogy közeledtek vele a cél felé, egyre melegebb lett.

A be nem avatottak a hőmennyiség gyors, alig észlelhető változásai miatt nemigen tudták hasznát venni a botnak, de a City-lakók között csak kevesen akadtak, akik ebben a művészetben járatlanok lettek volna. Mert a gyerekek egyik legnépszerűbb, soha meg nem unt játékát: az iskolaszintek folyosóin űzött bújócskát ilyen gyermek-vezérlőbotokkal játszották. („Akár hideg, akár meleg, Hipp-hopp-bottal célod leled! Hipp-hopp vezérlőbot világmárka!”)

Baley a száz meg száz hatalmas épületcsoport között is eligazodott, és a bottal a kezében oly könnyen meglelte a legrövidebb utat, mintha naponta erre járt volna.

Amikor tíz perc múlva belépett egy fényesen megvilágított terembe, a vezérlőbot hegye csaknem forró volt.

— Francis Clousarr itt dolgozik? — kérdezte az ajtóhoz legközelebb álló munkástól.

A munkás befelé intett a fejével. Baley elindult a jelzett irányba. A levegőben erős, átható élesztőszag terjengett, pedig a légpumpák állandóan dolgoztak, zümmögésük betöltötte a helyiséget.

A terem túlsó végében egy férfi felállt és levetette a kötényét. Középtermetű ember volt, aránylag fiatal, arcát mégis mély barázdák szántották, és a haja is már szürkülni kezdett. Celltex törülközőjével lassan szárogatta nagy, bütykös kezét.

— Francis Clousarr vagyok — mondta. Baley egy kurta pillantást vetett R. Daneelre. A robot bólintott.