Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Jessie fölkapta a fejét.

— Az autóúton? Ó, ne, Lije!

— De Jessie — mondta Baley annyira megnyugtató hangon, ahogy csak telt tőle —, ne légy babonás. Ilyen állapotban nem utazhatsz az expressz járaton. Légy jó kislány, nyugodj meg, mert másképp nem mehetünk át a termen. Hozok neked egy kis vizet, jó?

Jessie megtörölte arcát egy nedves zsebkendővel, és elborzadva mondta:

— Szépen nézhetek ki.

— Ne törődj most ezzel — válaszolta Baley. — Mi van a kocsival, Daneel?

— Már vár ránk, Elijah kollégám.

— Gyerünk, Jessie.

— Várj. Várj még egy pillanatig, Lije. Valamit csinálnom kell az arcommal.

— Ez most nem érdekes.

— De kérlek, Lije! Így nem mehetek át a termen. Csak egy pillanat az egész.

Az ember és a robot várt, az ember görcsösen ökölbe szorította a kezét, a robot meg se moccant.

Jessie a táskájába túrt, hogy elővegye a kellékeket. (Ha valamiről el lehet mondani, jelentette ki egyszer ünnepélyesen Baley, hogy több ezer év óta ellenáll mindenféle technikai újításnak, akkor az a női táska. Még az is sikertelen kísérletnek bizonyult, hogy fémcsukó helyett mágneses zárat alkalmazzanak rajta.) Jessie előhalászott egy kis tükröt és egy kis ezüstveretes kozmeto-készletet, amelyet Baley három évvel ezelőtt a születésnapjára vett neki.

A kozmeto-készletnek különféle rekeszei voltak, és Jessie most ezeket sorban igénybe vette. De csak az utolsó művelet eredménye volt igazán látható. Az asszony azzal a különleges könnyedséggel, mondhatni művészettel használta ezeket a szereket, ami, úgy látszik, még a legfelindultabb nőnek is születési előjoga.

Először alapozót fújt az arcára, sima, egyenletes réteget, amely eltűntette bőre fényességét és apró hibáit. Nyomában halvány aranyos pír maradt vissza; Jessie sokéves tapasztalatból tudta, hogy ez illik legjobban a haja és a szeme színéhez. Aztán egy kis napbarnított árnyalatot kölcsönzött homlokának és állának, gyengéden, az álla irányában egyre halványabban kipirosította mindkét orcáját, vékony kék vonást húzott a felső szemhéjára és a fülcimpája mentén. Végül pedig sima kárminvöröset permetezett az ajkára. A halvány rózsaszínű pára nedvesen csillogott a levegőben, de mikor az ajkát érintette, megszáradt és mély vörösbe váltott át.

— Kész — mondta Jessie. Még néhány gyors mozdulattal megigazgatta a haját. Szemében mélységes elégedetlenség tükröződött. — Most talán már jó lesz.

A művelet a megígért pillanatnál ugyan tovább tartott, de tizenöt másodpercnél többet mégse vett igénybe. Baley szemében ez is végtelen hosszúnak tűnt.

— Gyerünk — mondta.

Jessie-nek alig volt ideje eltenni a kozmeto-készletet, férje máris kituszkolta az ajtón.

Az autóút mindkét oldalán sűrű, kísérteties csönd honolt.

— Hát halljuk, Jessie — szólalt meg Baley.

Mióta elhagyták a rendőrfőnök szobáját, Jessie arca nem mutatott érzelmeket, de most újból kiütköztek rajta az izgalom jelei. Gyámoltalanul pillantgatott férjére és Daneelre.

— Essünk túl rajta, Jessie. Kérlek szépen. Követtél el valami bűnt? Valóságos bűnt?

— Bűnt? — Az asszony bizonytalanul rázta a fejét.

— Uralkodj magadon. Ne kezdj el hisztizni. Felelj egyszerű igennel vagy nemmel. Meg... — egy pillanatig habozott — megöltél valakit?

Jessie arcára hirtelen a méltatlankodás felhője borult.

— Hogy képzelsz ilyet, Lije Baley?

— Igen vagy nem, Jessie.

— Nem. Persze hogy nem.

A görcsös feszültség Baley gyomrában érezhetően feloldódott.

— Elloptál valamit? Meghamisítottad az élelmiszerjegyeket? Tettleg bántalmaztál valakit? Megrongáltad az állam vagyonát? Beszélj, Jessie.

— Nem tettem semmi... semmi ilyen meghatározható dolgot. Nem ilyesmiről van szó. — Hátranézett. — Muszáj itt lent maradnunk, Lije?

— Itt maradunk, amíg túl nem esünk ezen. Hát kezdd el az elején. Mit akartál elmondani nekünk? — Baley az asszony lehajtott feje fölött R. Daneel szemébe nézett.

Jessie halkan fogott neki, de beszéd közben hangja egyre erőteljesebbé, tisztábbá vált.

— Ezekről a konzervatívokról van szó. Te tudod, kikről beszélek, Lije. Mindenütt beléjük botlik az ember, folyton csak fecsegnek. Már akkor is, amikor még konyhafőnökhelyettes voltam. Emlékszel Elisabeth Thornbowe-ra? Ő is közéjük tartozott. Unos-untalan arról beszélt, hogy a city a mi legnagyobb bajunk, és hogy mennyivel jobb volt, amikor még nem voltak cityk. Ilyenkor megkérdeztem tőle, honnét tudja ezt olyan biztosan, különösen azután, hogy te meg én összetalálkoztunk, Lije (hiszen emlékszel a beszélgetéseinkre, ugye?), és ő válaszul azokból a kis könyvtekercsekből idézett, amelyek kézről kézre jártak. Olyasmiről beszélek, tudod, mint A City szégyene, tudod, amit az az alak írt. A neve nem jut eszembe.

— Ogrinsky — vetette közbe Baley.

— Igen, de a legtöbb még annál is sokkal rosszabb volt. Amikor azután férjhez mentem hozzád, Lizzyből csak úgy áradt a gúny. „Most, hogy egy zsaruhoz mentél — mondta —, biztos valódi city-hölgy lesz belőled.” Ezután már nemigen beszélgettünk, az állásomból is kiléptem, és ezzel az ügy lezárult. Érzésem szerint a fecsegése jórészt arra ment ki, hogy megbotránkoztasson, vagy hogy feltűnjön valamivel. Vénlány, haláláig nem fog már férjhez menni. A konzervatívok többsége egy és más tekintetben nem tud beleilleszkedni a társadalomba. Emlékszel, Lije, egyszer azt mondtad, hogy az emberek saját gyarlóságaikért a társadalmat hibáztatják, és a cityket akarják megváltoztatni, mert önmagukat nem tudják.

Baley emlékezett a szavaira, csak most üresnek, semmitmondónak érezte őket.

— Maradj a tárgynál, Jessie — mondta gyengéden.

— Lizzy tehát folyton arról papolt, hogy egyszer majd eljön a mi napunk, és hogy az embereknek össze kell tartaniuk. Örökké azt hajtogatta, az egész az űrlakók bűne, akik azt akarják, hogy a Föld gyenge és dekadens legyen. Dekadens: ez volt a szavajárása. Ránézett az étlapokra, amiket a következő hétre készítettem, elfintorította az orrát, és azt mondta: dekadens. Jane Myers mindig utánozta őt a konyhában, majd meghaltunk a nevetéstől. Elisabeth azt mondogatta, hogy majd egy szép napon feloszlatjuk a cityket, visszatérünk a természethez és leszámolunk az űrlakókkal, akik ránk erőszakolják a robotokat és ezzel örökre a citykhez akarnak láncolni bennünket. Csak ő sose hívta robotnak őket. Mindig „ lelketlen szörnyeteget” mondott, már ne haragudjon a kifejezésért, Daneel.

— A jelzőnek, amit használt, nem ismerem az értelmét, Jessie, de nem haragszom érte. Folytassa, kérem.

Baley nyugtalanul fészkelődött. Jessie javíthatatlan. Akármilyen kritikus helyzetben van, csak a maga körülményes módján képes elmondani valamit.

— Elisabeth mindig úgy beszélt — folytatta az asszony —, mint aki egy csomó hasonszőrűvel együtt szövögeti a terveit. „ A legutóbbi ülésünkön...” — szokta mondani, és ilyenkor elhallgatott, és félig kérkedő, félig ijedt pillantást vetett rám, mintha azt akarta volna, hogy én kérdezzek, ő meg fontoskodhassék. De félt is, hogy esetleg bajba hozom. Én, persze, soha semmit nem kérdeztem tőle. Nem akartam lovat adni alá. Akárhogy is volt, amikor hozzád mentem, Lije, az egésznek vége szakadt, míg aztán... — Elhallgatott.

— Folytasd, Jessie — nógatta Baley.

— Emlékszel, Lije, arra a vitánkra? Jezebelről?