Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Mi van, Phil? — kérdezte.

Philip Norris C-5-ös detektív leült, kezét térdére fektette, előrehajolt és Baley arcába bámult.

— Veled mi van? Tán kábítószeren élsz mostanában? Úgy ültél itt, tágra nyitott szemmel, hogy biz' isten azt hittem, meghaltál. — Végigsimította ritkuló, világosszőke haját, és közel fekvő szemeivel irigykedve nézte Baley hűlő ebédjét. — Csirke! — lelkendezett. — Ha így megy tovább, már csak orvosi előírásra lehet majd kapni.

— Egyél belőle — mondta fásultan Baley. De az illendőség legyőzte Norris sóvárgását.

— Ő — szabadkozott —, én is megyek mindjárt ebédelni. Edd csak meg. Mondd, mi van a góréval?

— Hogyhogy?

Norris igyekezett közömbösnek mutatkozni, de az ujjai nyugtalanul táncoltak.

— Ne tettesd magad. Nagyon jól tudod, miről beszélek. Mióta visszajött, sülve-főve együtt vagytok. Miről van szó? Előléptetés a láthatáron?

Baleyt a hivatali politika némileg visszatérítette a valósághoz. Norris nagyjából egy rangban volt vele. Így érthető módon feszülten figyelte a Baley iránti hivatalos részrehajlás legcsekélyebb jelét is.

— Szó sincs előléptetésről — nyugtatta meg Baley. — Elhiheted nekem. Semmi ilyesmiről az égvilágon. És ha a főnököt akarod, bár neked adhatnám. Az áldóját! A tied lehet!

— Ne érts félre — mondta Norris. — Nem irigylem tőled az előléptetést. Csak azt akartam mondani, ha van valami befolyásod a górénál, szólj egy szót ennek a srácnak az érdekében.

— Miféle srácról beszélsz?

Válaszra nem volt szükség. Vincent Barrett, akit kitettek állásából, hogy helyet csináljanak R. Sammynek, nyomban elősündörgött a terem egyik homályos sarkából. Sipkáját idegesen forgatta kezében, kiugró pofacsontján rángatózott a bőr, ahogy mosolyogni próbált.

— Hello, Mr. Baley.

— Ó, hello, Vince. Hogy s mint?

— Nem a legjobban, Mr. Baley.

Éhes pillantással nézett körül. Milyen elesettnek látszik, gondolta Baley. Lefokozott. Félholt. De azután vadul, az érzelmek erejétől szinte rángatózó ajakkal kérdezte magában: de mit akar tőlem?

— Sajnálom, fiam. — Mi egyebet mondhatott volna?

— Folyton az jár a fejemben, hátha adódik valami. Norris közelebb húzódott, és Baley fülébe súgta:

— Meg kéne akadályozni, hogy ez így menjen tovább. Most Csen Lát akarják kirakni.

— Micsoda?!

— Nem hallottad?

— Nem. Erről nem hallottam. Mennydörgős mennykő, hisz ő C-3-as! Már tíz év van mögötte.

— Pontosan. De emiatt még egy két lábon járó masina is el tudja látni a munkáját. És ki lesz a következő?

Az ifjú Vince Barrett nem is figyelt a suttogókra, saját gondolatainak fonalát követte.

— Mr. Baley! — szólalt meg.

— Tessék, Vince.

— Tudja, mit mesélnek? Az a hír járja, hogy Lyrane Millane, a szubéterikus táncosnő a valóságban robot.

— Buta beszéd.

— Biztos? Azt mondják, vannak robotok, amelyek pont úgy néznek ki, mint az emberek. Valamiféle különleges műbőrt tesznek rájuk.

Baley bűntudattal gondolt R. Daneelre, és nem talált szavakat. Csak a fejét rázta.

— Ugye, nem fogja senki kifogásolni, ha körbejárok egy kicsit? — kérdezte a fiú. — Olyan jó látni ezt a régi helyet.

— Menj csak, fiam.

A legény odábbállt. Baley és Norris utána pillantott.

— Úgy látszik, a konzervatívoknak van igazuk — jegyezte meg Norris.

— Mármint abban, hogy térjünk vissza a természethez? Erre gondolsz, Phil?

— Nem. Arra, amit a robotokról mondanak. Vissza a természethez! Ugyan! A jó öreg Földnek határtalan jövője van. Csak robotokra nincs szükségünk, ennyi az egész.

— Nyolcmilliárd ember és az uránium kifogyóban — dörmögte Baley. — Hol itt a határtalan jövő?

— Nem érdekes, ha ki is fogy az uránium. Majd importálunk. Vagy felfedezünk más nukleáris folyamatokat. Az emberiség fejlődésének nem lehet gátat Vetni, Lije. Optimistának kell lenni, bízni kell a jó öreg emberi agyvelőben. A mi legnagyobb erőforrásunk a találékonyság, és ebből sose fogunk kifogyni, Lije. — Most aztán belelendült. — Példának okáért — magyarázta — kihasználhatjuk a napenergiát, és ez sok milliárd évre mindent megoldana. A Merkúr keringési pályáján belül űrállomásokat építhetnénk, amelyek energia-akkumulátorként szolgálnának. Irányított sugarakkal továbbíthatnánk az energiát a Földre.

Baley már hallott erről a tervről. A tudományos fantázia már legalább százötven éve játszott ezzel a gondolattal. De mindeddig megvalósíthatatlanná tette az a körülmény, hogy az ötvenmillió mérföld hosszúságú sugarat lehetetlen kellőképpen összetartani, haszontalanul szétszóródnék. Baley ezt meg is mondta.

— Ha szükség lesz rá — válaszolta Norris —, majd ezt is megoldják. Emiatt ne fájjon a fejed.

Baley elképzelte, milyen volna, ha a Föld korlátlan energiával rendelkeznék. A népesség határtalanul szaporodhatna. Az élesztőüzemek kiterjeszkednének, a hidropónikus gazdálkodás fokozottabb erővel folyna. Hiszen csak energia kellene hozzá. A naprendszer lakatlan sziklatömbjeiről ásványi kőzeteket lehetne behozni. És ha a víz válna „szűk keresztmetszetté”, még azt is importálni lehet a Jupiter holdjairól. Vagy befagyasztanák az óceánokat és kivontatnák őket a világűrbe, ahol mint jégholdacskák keringenének a Föld körül, bármikor felhasználásra készen, a tengerfenéken pedig tágas tér nyílna, amelyet szintén ki lehetne aknázni, ahol élni lehetne. Még a szén és oxigén mennyisége is fenntartható, sőt fokozható volna a Földön a Titán metánatmoszférájának és az Umbriel megfagyott oxigénjének kihasználásával.

A Föld lakossága egy-két billióra növekedhetnék. Miért ne? Volt idő, amikor a jelenlegi nyolcmilliárdos lakosságot is elképzelhetetlennek tartották. Sőt, amikor egy milliárdot se tudtak volna elképzelni. A malthusi végzetnek minden nemzedékben akadtak prófétái, de jóslataik mindig tévesnek bizonyultak. [Thomas Robert Malthus (1766—1834) angol tudós azt a tételt állította fel, hogy a Föld lakossága gyorsabban növekszik, mint az előállítható élelemmennyiség.]

De mit mondana erre Fastolfe? Egybillió lakosságú világ? Helyes. Csakhogy ennek a világnak még a levegőt és a vizet is importálnia kellene, és az energiát ötvenmillió mérföld távolságban levő bonyolult raktárházakból kellene behoznia. Milyen végtelenül bizonytalan állapot volna! A Földet örökké csak egy hajszál választaná el a teljes katasztrófától, és egy ilyen katasztrófa a naprendszert felölelő mechanizmus bármely pontján előálló legcsekélyebb hibából bekövetkezhetnék.

— Én amondó vagyok — morfondírozott Baley —, hogy egyszerűbb volna a fölös népesség egy részét űrhajókba ültetni. — Tulajdonképpen nem is Norris szavaira, mint inkább a maga gondolataira válaszolt.

— De ki fogadna be minket?

— Bármelyik lakatlan bolygó.

Norris felállt, és megveregette Baley vállát.

— Lije, edd meg a csirkédet, és térj magadhoz. Esküszöm, te kábítószeren élsz. — S nevetve odébbállt.

Baley utánanézett, és ajka humortalan mosolyra kunkorodott. Norris majd továbbadja, gondolta, és hetekbe fog tartani, amíg a hivatal jópofái (minden hivatalban akadnak ilyenek) békén hagyják. De legalább elfeledkezett az ifjú Vince-ről, a robotokról, a lefokozásról.

Felsóhajtott, és beleszúrta villáját a kihűlt és kissé rágós csirkébe.