Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

R. Daneel befejezte az étkezést. Csöndben várt, tökéletesen megformált keze könnyedén pihent az asztal, sarkán.

— Nem volna jobb, ha tennénk valamit? — kérdezte végül.

— Itt az étkezőben biztonságban vagyunk — felelte Baley. — Ezt bízd csak rám, kérlek.

Óvatosan körülnézett, és olyan érzése támadt, mintha most látna életében először egy ilyen helyiséget.

Mennyi ember! Sokezren vannak. Hány fő lehet egy átlagos étkező befogadóképessége? Egyszer mintha látott volna erről egy adatot. Kétezerkétszáz? Akkor ez itt nagyobb az átlagnál.

Mi volna, ha valaki hirtelen elkiáltaná magát: Robot! Mi volna, ha ebben a sokezres tömegben valaki bedobná ezt a jelszót, mint valami...

Hirtelenében nem talált megfelelő hasonlatot, Sebaj. Ilyesmi úgyse fordulhat elő.

Spontán zavargás mindenütt kitörhet, az étkezőkben ugyanolyan könnyen, mint a folyosókon vagy a lifteken. Sőt, talán még könnyebben. Étkezés közben a gátlások visszatartó ereje csökken, ilyenkor a tréfálkozás szelleme uralkodik, ez pedig a legcsekélyebb ürügyre elfajulhat, sőt akár komolyabb durvaságba csaphat át.

De szervezett zavargásoknál másképp áll a dolog. Itt az étkezőben a szervezők egy nagy és emberekkel zsúfolt helyiség csapdájába esnének. Ha egyszer a tányérok repülni, az asztalok recsegni-ropogni kezdenek, nem könnyű menekülni. Biztosra vehető, hogy százával maradnának itt holtan, és a szervezők maguk is könnyen az áldozatok közé kerülhetnének.

Nem, egy biztonságos zavargás színhelyéül a City útjait, valamilyen viszonylag szűk átjárót kellene kiszemelniük. A pánik és a hisztéria apránként terjedne végig az épületek mentén. Így a szervezőknek bőségem idejük volna arra, hogy gyorsan eltűnjenek az előre megbeszélt mellékutcákban, vagy feltűnés nélkül felugorjanak az egyik helyi járat mozgólépcsőjére, majd feljebb érve eliszkoljanak.

Baley mégis úgy érezte, csapdába került. Odakint is bizonyára várnak rájuk. Elkísérik őt meg R. Daneelt, és a megfelelő helyen szikrát dobnak a puskaporos hordóba.

— Nem tartóztathatnánk le őket? — kérdezte R. Daneel.

— Ez csak még hamarabb kirobbantaná a cirkuszt. Megjegyezted az arcukat, ugye? Nem fogod elfelejteni?

— Én képtelen vagyok bármit is elfelejteni.

— Akkor majd egy más alkalommal fülön csípjük őket. Most egyelőre csak kitörünk a gyűrűjükből. Gyere utánam. És tedd pontosan azt, amit én.

Fölállt, óvatosan megfordította a tányérját és ráhelyezte annak a mozgatható korongnak a közepére, amely alól felemelkedett. A villát pedig visszatette a mélyedésbe. R. Daneel figyelte és utánozta minden mozdulatát. A tányérok meg az evőeszközök lesüllyedtek.

— Ők is felálltak — jegyezte meg R. Daneel.

— Jól van. Az az érzésem, nem fognak túl közel jönni hozzánk. Legalábbis itt nem.

Mindketten beálltak a sorba, és az egyik kijárat felé haladtak, ahol egyre hangzott az érmék szertartásos csit-csatja; minden egyes csattanás egy-egy fejadag kiszolgálását jelezte.

Baley visszapillantott a gőztől fátyolos, lármás helyiségbe. Szinte érthetetlen élességgel merült föl agyában egy kirándulás emléke, amelyet hat-hét évvel ezelőtt tett Bennel a City állatkertjében. Nem, nyolc esztendeje kellett hogy legyen, mert Bennek épp akkor volt a nyolcadik születésnapja. (Az áldóját! Hogy múlik az idő!)

Ben akkor járt először életében az állatkertben, és nagyon izgatott volt. Nem csoda, hiszen még sohase látott se eleven macskát, se kutyát. És mindezek tetejébe ott volt a madárház! Még magát Baleyt is lenyűgözte, pedig ő már jó néhányszor látta.

Páratlanul megdöbbentő élmény, amikor az ember életében először figyeli a levegőn át suhanó élőlényeket. A verébkalitkához épp étkezési időben érkeztek, az őr egy hosszú vályúba zabdarát öntögetett. (Az emberek már megszokták az élesztős póttáplálékot, de az életmódjuk tekintetében konzervatívabb állatok ragaszkodtak a valódi magvakhoz.)

A verebek százas rajokban csaptak le az ételre. Szárny szárny mellett fogták körül a vályút, és közben fülsiketítően csiripeltek.

Igen, ez az emlék futott át Baley agyán, ahogy most távozóban visszanézett az étkezőre. Verebek a vályúnál. Visszataszító gondolat! Az áldóját, ennél jobb megoldásnak is kell lennie.

De miféle jobb megoldás lehetséges? És mi itt a hiba? Hasonló gondolatok idáig sohase zaklatták.

Hirtelen R. Daneelhez fordult: — Mehetünk, Daneel?

— Mehetünk, Elijah.

Kiléptek az étkezőből. Most már egyedül Baleyn múlik, hogy sikerül-e egérutat nyerniük.

A kamaszok egyik közkedvelt játéka az úgynevezett szalagfutás. Szabályai cityről cityre némileg változnak, de a lényeg mindenütt ugyanaz. Egy San Franciscó-i fiú minden nehézség nélkül akár Kairóban is részt vehet a játékban.

A cél az, hogy a „ vezér” a City gyors közlekedési hálózatán át oly módon jusson el A ponttól B pontig, hogy útközben minél több üldözőjét lerázza. Az a vezér, aki egyedül ér célba, valóban ügyes gyerek, mint ahogy ügyes az az üldöző is, aki nem hagyja lerázni magát.

A szalagfutást rendszerint a délutáni csúcsforgalom idején játsszák, amikor a hetijegyes utasok tömege a játékot veszélyesebbé és egyben bonyolultabbá teszi. A vezér nekiiramodik, fel-le száguld a gyorsító szalagokon. Minél váratlanabb manőverekre törekszik, hol kitart, ameddig csak bír valamelyik szalagon, hol hirtelen leugrik egyik vagy másik irányba. Vagy gyorsan átrohan több szalagon, és azután az egyiken rajta marad.

Csak szánni lehet az olyan üldözőt, aki például egy szalaggal túlrohan rajta. Mert hacsak nem rendkívül fürge, jócskán maga mögött hagyja a vezért, vagy pedig szem elől téveszti, mielőtt még ráeszmélne tévedésére. Az ügyes vezér ugyanis ilyenkor gyorsan az ellenkező irányban folytatja útját.

A feladatot tízszeresen megnehezíti, ha a játékba a helyi járatokat, sőt magát az expresszjáratot is bekapcsolják, és a túloldalon vágtatnak el. Ezt a manővert nem illik teljesen kihagyni, de túl sokáig se illik folytatni.

A játék vonzóerejét a felnőttek nemigen értik meg, legkevésbé az olyanok, akik kamaszkorukban nem űzték. A játékosoknak sok durvaságot kell elszenvedniük azoktól a legális utasoktól, akiknek óhatatlanul keresztezik az útjukat. A rendőrség üldözi, a szüleik büntetik őket. Az iskolában és a szubéterikus előadásokon állandóan a fejükre olvassák vétküket. Nem múlik el év, hogy négy-öt kölyök életét ne vesztené a játékban, tucatjával meg ne sebesülnének, és az ártatlan bámészkodók is különféle mérvű sérüléseket ne szenvednének.

A szalagfutó galerikat mégse lehet kiirtani. Minél nagyobb a veszély, annál értékesebb a győztes legfőbb jutalma: társainak hódolata. A sikeres játékos joggal hordja fenn az orrát, egy-egy híres vezér valóban kakas a saját szemétdombján.

Elijah Baley például még ma is büszkén emlékszik vissza rá, hogy valaha jónevű szalagfutó volt. Egy húsz főből álló bandát vezetett a Concourse körzetből Queens határáig, és közben háromszor is átkelt az expressz járaton. Két hajszás és izgalommal teljes óra alatt lerázott jó néhányat a legfürgébb bronxi üldözők közül, és egyedül ért el a kijelölt célhoz. Ezt a futamot hosszú hónapokon át emlegették.

Baley persze most már negyven is elmúlt. Több mint húsz esztendeje nem űzte a szalagfutás művészetét, de egy-két trükkjére még emlékezett. És amit fürgeségben vesztett, azt más tekintetben pótolta. Rendőr volt. Csak egy másik, hozzá hasonlóan tapasztalt rendőr ismerheti úgy a Cityt, mint ő, s tudhatja úgyszólván valamennyi fém — szegélyű keresztútról, hogy hol kezdődik és hol végződik.