Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Élénk léptekkel, de mégse túl gyorsan távolodott az étkezőtől. Minden pillanatban várta, hogy felharsan mögötte a „ robot! robot!” kiáltás. Az első másodpercek voltak a legkockázatosabbak. Számolta a lépéseit, mígnem végre talpa alatt érezte az első gyorsító szalagot.

Egy pillanatra megállt. R. Daneel könnyedén felzárkózott mellé.

— Még követnek minket, Daneel? — kérdezte Baley suttogva.

— Igen. Sőt közelebb húzódtak.

— Majd lemaradnak — jelentette ki Baley magabiztosan. A kétoldalt húzódó szalagokra pillantott: a balfelőliek sebesen hullámzottak tova emberi terhükkel, minél távolabbiak voltak, annál sebesebben. Életének úgyszólván minden napján többször is talpa alatt érezte ezeket a szalagokat, de immár hétezer vagy még több napja nem hajlította így meg térdeit futásra készülődve. Erőt vett rajta a régi, jól ismert izgalom, lélegzete szaporább lett.

Egészen megfeledkezett arról az egyetlen esetről, amikor Bent is szalagfutáson kapta. Alaposan megmosta a fejét, és azzal fenyegetőzött, hogy rendőri felügyelet alá helyezteti.

Könnyedén, gyorsan, a biztonságos sebesség kétszeresével haladt fel a szalagokon. Erősen előredűlt, szembe a gyorsulással. A helyi járat elsuhant mellette. Egy pillanatig úgy tett, mintha fel akarna lépni rá, de aztán hirtelen elindult hátra, egyre hátrább, jobbra-balra furakodva a lassúbb szalagokon összesűrűsödő tömegben.

Megállt és hagyta magát vitetni a mindössze tizenöt mérföld sebességű szalaggal.

— Hányan vannak még a nyomunkban, Daneel?

— Csak egy, Elijah. — A robot az erőfeszítés legcsekélyebb jele nélkül lépést tartott vele.

— Az is jó futó lehetett a maga idejében, de azért mindjárt lemarad.

Teli volt önbizalommal, újjáéledtek benne ifjú éveinek már csaknem elfeledett érzelmei. Egyfelől az öröm, hogy újból belemerül a misztikus szertartásba, amely csak a kiváltságosok osztályrésze, másfelől a haját, arcát csapkodó szél puszta fizikai érzete és végül a veszély bizsergetése.

— Ezt oldalsasszénak hívják — szólt oda halkari R. Daneelnek.

Hosszú lépteivel szinte falta a távolságot, de most ugyanazon a szalagon maradt, s a lehető legkisebb erőfeszítéssel kerülgette az utasokat. S ahogy haladt előre, egyre közelebb húzódott a szalag széléhez, míg végre a tömegben hol itt, hol ott felbukkanó fejének állandó sebes mozgása jóformán hipnotikus erővé vált — éppen ez volt a szándéka.

Aztán anélkül, hogy változtatott volna az ütemen, két arasznyit oldalt lépett és máris a szomszédos szalagon állt. A combizmai felsajogtak, de megőrizte egyensúlyát.

Átvágta magát az utasok egyik csoportján, és elérte a negyvenöt mérföldes szalagot.

— És most mi a helyzet, Daneel? — kérdezte.

— Még a nyomunkban van — hangzott a nyugodt válasz.

Baley összeszorította ajkát. Nincs más hátra, mint igénybe venni a mozgó peronokat, de azoknál aztán valóban a lépések tökéletes összehangolására van szükség, talán még tökéletesebbre, mint amilyet ifjúkorából megőrzött.

Gyorsan körülnézett. Hol is vagyunk tulajdonképpen? A B-22-ik utca mellett suhantak el éppen. Baley gyors számítást végzett, aztán nekilendült. Egyenletes, biztos lépésekkel végigment a még hátralevő szalagokon, és felugrott a helyi járat peronjára.

A férfiak és nők érzéketlen, az utazás unalmától megkövesedett arcára hirtelen kiült a felháborodás, amikor Baley és R. Daneel felkapaszkodott a peronra és átfurakodott a korlátokon.

— Hé! — visított fel egy asszony, és a kalapjához kapott.

— Bocsánat... — lihegte Baley.

Átvágta magát az álló utasok között, és egyetlen kígyózó mozdulattal leugrott a túlsó oldalon. Az utolsó pillanatban az egyik utas, akit véletlenül meglökött, haragjában hátba taszította. Baley bukdácsolni kezdett.

Kétségbeesetten igyekezett visszanyerni egyensúlyát. De közben átcsusszant a szalag peremén és a gyors sebességváltozástól térdre bukott, majd oldalt dőlt.

Agyában hirtelen rémlátomás villant fel: az emberek belebotlanak, felbuknak, a szalagokon zűrzavar, az a bizonyos rettegett „ embertorlódás” támad, amelynek nyomán óhatatlanul tucatjával kerülnek törött tagokkal a kórházba.

De R. Daneel karja a hóna alá nyúlt. Baley érezte, hogy emberinél nagyobb erő segíti talpra.

— Kösz... — zihálta. Többre nem volt ideje.

Nekieredt és bonyolult cikcakkban úgy futott végig a lassító szalagokon, hogy lába pontosan az átkelőhelynél érje el az expresszjárat V alakú csatlakozószalagjait. Anélkül, hogy kizökkent volna ritmusából, felgyorsította mozgását, majd az expresszjáratra felszökkenve, a túlsó oldalon megint leugrott.

— Még mindig a nyomunkban van, Daneel?

— Nincs senki a láthatáron, Elijah.

— Helyes. Micsoda szalagfutó lettél volna, Daneel! No de most hopp!

Ezzel villámgyorsan felpattantak egy másik helyi járatra, és azután vad csattogások közepette leszáguldtak a szalagokon egy nagy, hivatalos külsejű kapubejárathoz. Ott egy őrszem toppant elébük.

Baley felmutatta igazolványát:

— Hivatalos ügy. És már bent is voltak.

— Erőmű — vetette oda Baley. — Itt feltétlenül nyomunkat vesztik.

Már máskor is járt erőművekben, többek között ebben is. De az ismerős környezet miben sem enyhítette a félelemmel vegyes áhítat szorongó érzését. Sőt, még csak fokozta a felvillanó gondolat, hogy az apja valaha magas állást töltött be épp az egyik ilyen telepen. Persze mielőtt még...

Ide hallatszott az erőmű középső aknájában rejtőzködő hatalmas áramfejlesztők zümmögése, a levegőben enyhén csípős ózonillat lengett, és vörös vonalak komor, néma fenyegetőzéssel jelezték a határt, amelyet védőöltözet nélkül senki át nem léphet.

Valahol itt (Baleynek fogalma se volt róla, hol) naponta egy font hasadóanyagot használnak fel. A radioaktív hasadóterméket, az úgynevezett „ forró hamut” időnként hosszú ólomcsöveken keresztül légnyomással bepréselik azokba a távoli üregekbe, amelyek tíz mérföldre innét és fél mérföld mélységben fekszenek a tengerfenék alatt. Baley olykor eltűnődött, mi történik, ha ezek az üregek egyszer megtelnek.

Hirtelen nyerseséggel rászólt R. Daneelre:

— Ne menj a vörös vonalak közelébe. — Aztán észbe kapott és zavartan hozzátette: — Bár azt hiszem, neked az sem ártana.

— Mármint a radioaktivitás? — kérdezte Daneel.

— Igen.

— De bizony ártana. A gammasugarak felborítják a pozitronagy érzékeny egyensúlyi helyzetét. Rám sokkal károsabb hatással volna, mint rád.

— Azt akarod mondani, hogy megölne?

— Új pozitronagyat kellene kapnom. És miután nincs két egyforma, új egyén lenne belőlem. Az a Daneel, akivel most beszélsz, mondhatni, halott lenne.

Baley kétkedő pillantást vetett rá.

— Ezt nem is tudtam. No, gyerünk fel ezen a rámpán.

— Erről nem szoktunk beszélni. Az Űrváros a magamfajták hasznosságáról, nem pedig a gyengéiről akarja meggyőzni a földlakókat.

— És akkor nekem miért mondtad el? R. Daneel sokatmondóan nézett társára.

— Te a kollégám vagy, Elijah. Helyes, ha ismered a gyengéimet és hibáimat.

Baley a torkát köszörülte; erre nem tudott mit válaszolni.

— Itt kimegyünk — szólalt meg egy perc múlva —, és akkor már csak negyed mérföldre leszünk a lakásunktól.

Komor, nyomorúságos lakás volt. Egyetlen szobából állt, két ággyal, két összehajtható székkel és egy kis szekrénnyel. No meg egy beépített szubéterikus képernyővel, amelyet azonban kézileg nem lehet szabályozni, csak az előírt időben működik, akkor viszont leállíthatatlanul. Még üzemen kívüli mosdó sem volt a lakásban, se bármilyen főzésre vagy vízforralásra szolgáló alkalmatosság. A szoba egyik sarkában egy kis szennyeltávolítócső volt, csúnya, dísztelen holmi, amely kellemetlenül kérkedett rendeltetésével.