Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Valami baj van, Lije? Veszély fenyeget?

A rendőrök mindig ki vannak téve bizonyos veszélyeknek, magyarázta könnyed hangon. De ez nem nyugtatta meg az asszonyt.

— Hol fogsz lakni? Nem mondta meg neki.

— Ha nem akarsz egyedül maradni, menj át az anyádhoz — biztatta. Ezzel hirtelen letette a kagylót, mert minden további szó úgyis hiábavaló lett volna.

16.20-kor felhívta Washingtont. Bizonyos időbe telt, amíg elérte azt az embert, akivel beszélni akart, és csaknem ugyanannyi időbe, amíg rávette, hogy másnap repüljön New Yorkba. 16.40 volt, mire sikerült neki.

16.55-kor a rendőrfőnök távozóban bizonytalan mosolyt küldött felé. A nappali műszak egy tömegben távozott. Ugyanakkor beáramlott az esti és az éjszakai ügyeletesek kevésbé népes csapata, és a meglepetés különféle hangnemeiben köszöntek oda Baleynek.

Aztán R. Daneel jelent meg íróasztalánál egy aktacsomóval.

— Ez mi? — kérdezte Baley.

— Azoknak a férfiaknak és nőknek a listája, akik esetleg valamilyen konzervatív szervezethez tartoznak.

— Hány név szerepel a listán?

— Több mint egymillió — felelte R. Daneel. — És ez csak egy részük.

— És te valamennyinek ellenőrizni akarod a tevékenységét?

— Ez nyilvánvalóan kivihetetlen volna, Elijah.

— Tudod, Daneel, egy vagy más tekintetben úgyszólván minden földlakó konzervatív. A rendőrfőnök is, Jessie is, jómagam is. Itt van például a rendőrfőnök... — Már a nyelve hegyén volt a „ szemüveg” szó, amikor eszébe jutott, hogy a földlakóknak mégiscsak össze kell tartaniuk, és hogy a rendőrfőnök tekintélyét — és mondhatni: tekintetét — meg kell őriznie. Ezért, meglehetősen sután, „ szemdíszt” mondott.

— Igen — válaszolta a robot. — Ezt már én is észrevettem, de azt gondoltam, talán tapintatlanság beszélni róla. Más City-lakókon nem láttam ilyen díszt.

— Nagyon régimódi dolog.

— És van valamilyen határozott célja? Baley hirtelen másra terelte a szót.

— Hogy szedted össze ezt a listát?

— Egy géppel. Úgy látszik, csak be kell állítani egy bizonyos fajta vétségre, és a többit elvégzi magától. Kigyűjtöttem vele az utolsó huszonöt évben előfordult összes olyan csendháborítási esetet, amely robotokkal állt összefüggésben. Egy másik géppel pedig kigyűjtöttem az ugyanezen időszakban megjelent összes citybeli újságból mindazoknak a nevét, akik robotokra és űrlakókra becsmérlő nyilatkozatokat tettek. Egyenesen csodálatos, mit lehet elvégezni három óra alatt. Még az időközben meghaltak nevét is kiszűrte a gép a listából.

— És ezt te csodálatosnak tartod? Hát az űrországokban nincsenek számítógépek?

— Hogyne volnának. Sokféle. Sőt, igen tökéletesek. De mégse ilyen nagy teljesítményűek és sokrétűek, mint az itteniek. Ne felejtsd el, hogy még a legnagyobb űrországnak sincs annyi lakója, mint a Citynek, ezért ilyen rendkívül nagy teljesítményű gépekre ott nincs szükség.

— Te voltál már az Aurórán? — tudakolta Baley.

— Nem — felelte R. Daneel. — Engem itt a Földön szereltek össze.

— Hát akkor honnét tudod, milyenek az űrországi számítógépek?

— Ez kézenfekvő, Elijah kollégám. Az én adattáram a néhai dr. Sarton ismeretein alapul. És elhiheted nekem, hogy igen bő anyagot tartalmaz az űrországokra vonatkozóan.

— Értem. Tudsz te enni, Daneel?

— Atommeghajtású vagyok. Azt hittem, ezt tudod.

— Ezzel teljesen tisztában vagyok. Nem azt kérdeztem, hogy kell-e enned, hanem hogy tudsz-e. Hogy képes vagy-e ételt venni a szádba, megrágni és lenyelni? Szerintem ez igen fontos körülmény, ha embernek akarod kiadni magadat.

— Értem, mit akarsz mondani. Igen, végre tudom hajtani a rágás és nyelés mechanikai műveleteit. A teljesítőképességem persze meglehetősen korlátozott, és előbb-utóbb el kell távolítanom a bevitt anyagot abból, amit a gyomromnak nevezhetnél. —

— Helyes. Majd éjjel, a szobánk csendjében kihányhatod vagy azt teheted, ami épp a módszered. A lényeg az, hogy megéheztem. Még nem ebédeltem, a fene egye meg, és szeretném, ha velem lennél, amíg eszem. Viszont ha csak ott ülsz és nem eszel, ezzel felhívod magadra a figyelmet. Tehát csak azt akartam hallani, hogy tudsz-e enni. Gyerünk!

Szerte a Cityben egyforma körzeti étkezők voltak. Mi több: Baley különféle hivatalos ügyekben járt már Washingtonban, Torontóban, Los Angelesben, Londonban és Budapesten, és ott is ugyanilyen étkezőket látott. Hajdan bizonyára nem így volt, hiszen akkor nyelv és étrend szempontjából voltak bizonyos különbségek. De manapság ugyanazokat az élesztőtermékeket kapni Sanghajtól Taskentig, Winnipegtől Buenos Airesig, és az angol nyelv valószínűleg nem Shakespeare vagy Churchill „ angolsága”, hanem az a végső keveréknyelv, amelyet az összes földrészen, sőt kisebb módosulásokkal az űrországokban is beszélnek.

De a nyelv és az étrend mellett még más, fontosabb hasonlóságokat is lehet tapasztalni. Az étkezőket mindig valami sajátságos, meghatározhatatlan, de felettébb jellegzetes illat lengi körül. A várakozók hármas sora lassan húzódik befelé, az ajtónál összeszűkül, majd szétválik jobb, bal és középső sorra. A helyiséget mindenütt egyformán betölti a beszélgető, járkáló emberek lármája és a műanyaghoz ütköző műanyag éles csattogása. Mindenütt egyformán csillog a fényesre csiszolt műfa, villognak a poharak a hosszú asztalokon és a levegő kissé gőzös.

Baleyék lassan haladtak előre, ahogy a sor befelé nyomakodott (akármennyire igyekeztek is széthúzni az ebédidőket, óhatatlanul legalább tíz percig kellett várakozni). A detektív egyszerre kíváncsian hátrafordult R. Daneelhez:

— Tudsz te mosolyogni?

R. Daneel eddig hűvös érdeklődéssel nézegette az étkező belsejét.

— Mit mondasz, Elijah? — kérdezte most.

— Csak kíváncsi volnék, Daneel, hogy tudsz-e te mosolyogni? — vetette oda Baley suttogó hangon.

R. Daneel elmosolyodott. A változás hirtelen volt és meglepő. Ajka felkunkorodott és szája két sarkán a bőre ráncot vetett. De csak a szájával mosolygott, arcának többi része mozdulatlan maradt.

Baley megcsóválta a fejét.

— Ne fáradj, Daneel. Ezzel nem sokra mész.

Oda jutottak a bejárathoz. Egyik sorbanálló a másik után dugta be ételérméjét a megfelelő résbe, hogy a készülék letapogathassa. Csit-csat, csit-csat.

Valaki kiszámította: egy zökkenésmentesen működő étkezőbe percenként kétszáz ember mehet be úgy, hogy valamennyiük érméjét alaposan megvizsgálhassák az étkező vagy az ebéd igénybevétele, valamint a fejadagok mértéke terén elkövethető visszaélések megakadályozására. És azt is kiszámították, milyen hosszú sort kíván a maximális teljesítőképesség, és mennyi idő megy veszendőbe, ha valakivel külön kell foglalkozni.

Következésképpen mindig kellemetlenséggel jár, ha megszakad az az egyöntetű csit-csat, mert valaki — miként most Baley és R. Daneel — a kézi kiosztó ablakához lép, és a maga különleges engedélyét a szolgálatos hivatalnok orra alá dugja.

Jessie, aki mint egykori konyhafőnök-helyettes ismerte az üzem minden csínját-bínját, egyszer elmagyarázta férjének, mennyi baj származik ebből.

— Az egészet a fejetetejére állítja. Külön ellenőrzést igényel. Az összes többi körzeti konyhával egyeztetni kell az elszámolást, nehogy az egyensúly túlságosan felboruljon, ha érted, mit akarok ezzel mondani. Minden héten külön mérleget kell készíteni. Ha ebben valami hiba van, és túlfogyasztás mutatkozik, azt mindig rádkenik. Soha nem a kormány bűne, pedig ők osztogatják fűnek-fának a különleges engedélyeket. De ha nekünk egyszer azt kell mondanunk, hogy ennél az étkezésnél nincs szabad választék, a sorbanállók tüstént morognak. Ez is mindig a pult mögött állók bűne.