Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Szegény Julius, mondta magában, őt gyanúsították!

Szinte hallotta a rendőrfőnök hangját, ahogy leírta a holttest felfedezését követő eseményeket. „Szörnyű volt, szörnyű.” Nem csoda, hogy megdöbbenésében eltörte a szemüvegét. Nem csoda, hogy nem akart visszamenni az Űrvárosba. „ Gyűlölöm őket”, mormolta a fogai közt.

Szegény Julius. Aki „ bánni tud” az űrlakókkal. Aki azért olyan rendkívül értékes a City számára, mert „ jól kijön” az űrlakókkal. Vajon mennyire segítette elő ez a hiedelem gyors előmenetelét?

Nem csoda, hogy mindenáron őt akarta megbízni a nyomozással. A jó öreg lojális, titoktartó Baleyt. Az egyetemi cimborát. Aki tartani fogja a száját, ha bármit megtud erről a kis incidensről. Vajon hogy csinálják azt a cerebroanalízist? Óriási elektródákat, szorgos pantográfokat látott maga előtt, amint sorvezetőket csúsztatnak végig a diagrampapíroson, meg automatikus szabályozószerkezeteket, amelyek időnként egyet kattanva visszazökkennek a helyükre.

Szegény Julius. Ha olyan feldúlt lelkiállapotba került, mint amilyenre tulajdonképpen minden oka megvolt, akkor valószínűleg azt képzelte, pályafutásának befellegzett, és már látta is kényszerű leköszönőlevelét a polgármester kezében.

Idáig jutott, amikor a riadóautó bekanyarodott a városháza föld alatti folyosójára.

Baley 14.30-kor ért vissza íróasztalához. A rendőrfőnök nem volt benn a hivatalban. A vigyorgó R. Sammy nem tudta, hol van.

Baley gondolkodással töltötte idejét. Éhes volt, de ezzel most nem törődött.

15.20-kor R. Sammy az íróasztalához lépett.

— A rendőrfőnök visszaérkezett, Lije — jelentette.

— Kösz.

Ez egyszer minden bosszúság nélkül hallgatta R. Sammyt. Hisz végül is bizonyos rokonságban áll R. Daneellel, és lehet-e olyasvalakire — vagy inkább valamire — haragudni, mint R. Daneel? Baley azon töprengett, vajon milyen volna egy új bolygón egyenjogú emberekkel és robotokkal nekifogni egy city-kultúra felépítésének. Minden szenvedélytől mentesen latolgatta a lehetőséget.

Amikor Baley belépett, a rendőrfőnök valamiféle iratokat tanulmányozott, időnként megállva az olvasásban, hogy egy-egy megjegyzést firkáljon a margóra.

— Csinos kis bakot lőttél ott az Űrvárosban — kezdte.

Baley emlékezetében felrémlettek a nap eseményei. A szócsatája Fastolfe-fal...

Hosszú arca gyászos kifejezést öltött.

— Nem tagadom, főnök. Bakot lőttem. Sajnálom. Enderby fölnézett. Szemüvegén keresztül élénk pillantást vetett Baleyre.

— Nem érdekes — jelentette ki nagylelkűen. — Fastolfe, úgy látszik, nem orrolt meg miatta, hát spongyát rá. Ezek az űrlakók kiismerhetetlen népség. De nem érdemled meg a szerencsédet, Lije. Legközelebb beszéld meg velem a dolgot, mielőtt azokat a szubéterikus hősöket utánoznád.

Baley bólintott. Úgy érezte, a kaland minden terhétől egyszeriben megszabadult. Pedig fene nagy stiklivel próbálkozott, és nem ütött be. Kissé csodálkozott, hogy képes ennyire könnyen venni a kudarcot, de mégis így volt.

— Ide figyelj, főnök — mondta. — Szeretném, ha Daneel és én kaphatnánk egy kétszemélyes lakást. Nem viszem haza ma este.

— Mi ütött beléd?

— Kitudódott, hogy robot. Mondtam már, nem emlékszel? Lehet, hogy semmi se történik, de ha forrongás törne ki, nem akarom, hogy a családom a kellős közepébe kerüljön.

— Bolondság, Lije. Kivizsgáltattam az ügyet. Semmi efféle hír nem kering a városban.

— Jessie-nek valahol mégis hallania kellett róla, főnök.

— De akkor se terjesztik szervezetten. Nyoma sincs semmilyen veszélynek. Mióta otthagytam Fastolfe trimenzionálisát, állandóan ezt ellenőriztetem. Ezért kapcsolódtam ki a tárgyalásból. Egyébként itt vannak a jelentések. Győződj meg magad a tényállásról. Itt van például Doris Gillard jelentése. Bejárt vagy egy tucat női mosdóhelyiséget a City különböző pontjain. Ismered Dorist: talpraesett lány. És semmit se hallott. Sehol semmit.

— De akkor hogy jutott el Jessie fülébe a hír?

— Erre is van magyarázat. R. Daneel nagy cirkuszt csinált ott a cipőboltban. Mondd, Lije, tényleg előkapta a pisztolyát, vagy te csak egy kissé felnagyítottad a dolgot?

— Tényleg előkapta. Sőt, rájuk is emelte. Enderby rendőrfőnök megcsóválta a fejét.

— Hát jól van. Úgy látszik, valaki fölismerte. Mármint azt, hogy robot.

— Álljon meg a menet! — fortyant fel Baley. — Azt nem lehet észrevenni rajta.

— Miért ne lehetne?

— Te észrevetted? Én nem.

— Ez nem bizonyít semmit. Mi nem vagyunk robotszakértők. Tegyük fel, hogy a tömegben volt egy technikus a westchesteri robotgyárból. Egy szakember. Olyan valaki, aki az egész életét robotok tervezésével és gyártásával tölti. És észrevesz R. Daneelen valami szokatlant. Talán a beszédmódján vagy a testtartásán. Elkezd töprengem rajta. Esetleg elmondja gyanúját a feleségének. Az meg néhány ismerősének. De aztán elül az egész. Túlságosan valószínűtlen. Az emberek nem hiszik el. Csak épp eljut Jessie fülébe, mielőtt elülne.

— Lehet — jegyezte meg kétkedőn Baley. — De akkor is szeretnék kettőnk részére egy legénylakást.

A rendőrfőnök vállat vont, és felemelte a házitelefont.

— Csak a Q-27-es körzetben tudnak adni — mondta rövid szünet után. — Nem valami jó környék.

— Meg fog felelni.

— Egyébként most hol van R. Daneel?

— Az irattárban. Adatokat gyűjt a konzervatív agitátorokról.

— Úristen, hisz az milliószám akad!

— Tudom, de hát ha ez neki örömet okoz... Baley már csaknem az ajtónál volt, amikor megfordult, és inkább ösztönétől hajtva megkérdezte:

— Mondd, főnök, beszélt veled dr. Sarton valaha az Űrváros terveiről? Mármint a C/Fe kultúra meghonosításáról?

— Miről?

— A robotok meghonosításáról.

— Egyszer-másszor. — A rendőrfőnök hangjából nem érződött ki különösebb érdeklődés.

— Elmondta neked valaha, hogy miféle cél vezeti ebben az Űrvárost?

— Hát, az egészségügyi helyzet megjavítása, meg az életszínvonal emelése. A szokott szöveg. Nem túlságosan meggyőző. Persze, én azért úgy tettem, mintha egyetértenék vele. Bólogattam és a többi. Mi egyebet tehettem volna? Legjobb, ha a kedvükben járunk és reméljük, hogy az ésszerűség határain belül maradnak az ötleteikkel. Talán egy szép napon...

Baley várt, de a rendőrfőnök nem rukkolt ki vele, hogy mit hozhat az a szép nap.

— És beszélt neked valaha kivándorlásról?

— Kivándorlásról? Hogy földlakókat engedjenek be az űrországokba? Az olyan csoda volna, mint ha gyémánt kisbolygót találnának a Saturnus gyűrűjében.

— Én új bolygókra való kivándorlásról beszélek.

A rendőrfőnök erre már csak egy hitetlenkedő pillantással válaszolt.

Baley egy ideig morfondírozott, majd hirtelen nyerseséggel kivágta:

— És mi az a cerebroanalizis, főnök? Érről hallottál valaha?

A rendőrfőnök kerek arcára nem ültek ki ráncok, és egyetlen szempillája se rezdült.

— Nem. Mi az? — kérdezte nyugodt hangon.

— Én se tudom. Csak néhány elejtett szót hallottam róla.

Kiment a szobából, és íróasztala mellett tovább törte a fejét. A rendőrfőnök nem lehet ennyire jó színész. Akkor pedig...

16.05-kor Baley fölhívta Jessie-t és megmondta neki, hogy ma este, sőt valószínűleg még néhány napig nem jön haza. Ezekután elég sokáig tartott, amíg sikerült befejeznie a beszélgetést.