Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Túlnépesedéssel? — Baley rosszindulatúan mosolygott.

— Nem azonos, csak hasonló problémáról van szó. Mi a népesség hiányával küszködünk. Mit gondol, milyen idős vagyok én?

A földlakó egy pillanatig gondolkozott, aztán csakazértis öregebbnek becsülte:

— Hatvannak mondanám.

— Százhatvannak kellene mondania.

— Micsoda?!

— Sőt hogy pontos legyek, a százhatvanharmadikban járok. És ne gondolja, hogy ez valami számítási trükk. Földi években számolok. Ha szerencsés vagyok, ha vigyázok magamra és főképp ha nem szedek össze a Földön valamilyen betegséget, még egyszer ennyi ideig elélhetek. Az Aurórán akadtak olyanok, akik több mint háromszázötven évig éltek. Amellett az életkor egyre hosszabbodik.

Baley R. Daneelre pillantott (aki az egész beszélgetést néma csöndbe burkolózva hallgatta), mintha tőle várna igazolást Fastolfe szavaira.

— Hát ez hogy lehet? — kérdezte.

— Népességhiánnyal küszködő társadalmakban természetes, hogy igen beható kutatásokat végeznek a gerontológia terén, vagyis tanulmányozzák az öregedés folyamatát. Az önök világában az élettartam meghosszabbodása egyenesen katasztrofális következményekkel járna, önök nem engedhetik meg maguknak az ebből származó további népességszaporulatot. De az Aurórán még a háromszázévesek számára is van hely. Ezért aztán a hosszú élet két-háromszorosan értékes. Ha ön ma meghalna, talán negyven évet veszítene el, vagy tán még annyit se. De ha én ma meghalok, százötven vagy még több évet vesztenék. Következésképpen egy olyan világban, mint a miénk, az egyén élete elsőrendű fontosságú. Nálunk alacsony a születési arányszám, és a népességszaporulat szigorú ellenőrzés alatt áll. Olyan meghatározott robot-ember arányt tartunk fenn, amely az egyén számára a lehető legnagyobb kényelmet biztosítja. Logikus tehát, hogy a fejlődő gyermekeket fizikai és szellemi fogyatékosságok szempontjából igen alapos vizsgálatnak vetik alá, és ekkor dől el, hogy megengedhető-e az emberré érésük.

— Csak nem azt akarja mondani — vágott közbe Baley —, hogy megölik őket, ha nem...

— Ha nem ütik meg a mércét. Persze teljesen fájdalommentesen, erről biztosíthatom. Tudom, hogy ez megbotránkoztatja önt, éppúgy, mint ahogy a City-lakók ellenőrzés nélküli szaporodása megbotránkoztat bennünket.

— Nálunk is van születésszabályozás, dr. Fastolfe. Minden családnak csak bizonyos számú gyereket engedélyeznek.

— Igen — mosolygott elnézően Fastolfe —, de bizonyos számú bármilyen gyereket, és nem bizonyos számú tökéletesen egészségeset. És még így is sok a törvénytelen gyerek, a népesség tehát állandóan szaporodik.

— De ki ítélheti meg, hogy melyik gyerek maradjon életben?

— Ez meglehetősen bonyolult kérdés, nem lehet egy mondattal megválaszolni. Majd egyszer talán részletesebben elbeszélgetünk róla.

— Mi tehát az önök problémája? A szavaiból azt veszem ki, hogy meg van elégedve a saját társadalmával.

— Stabil. Ez a baj. Túlságosan stabil.

— önnek, úgy látszik, semmi sincs ínyére. A mi társadalmunk, ön szerint, a káosz határán áll, a sajátja pedig túlságosan stabil.

— A túlságos stabilitás is lehet hiba. Két és fél évszázad óta az űrországok egyetlen bolygót se telepítettek be. És nincs is kilátás rá a jövőben. A mi életünk túlságosan hosszú, semhogy kockáztassuk és túlságosan kényelmes, semhogy megváltoztassuk.

— Kétlem, hogy így volna, dr. Fastolfe. ön is idejött a Földre. Megkockáztatta, hogy esetleg megbetegszik.

— Igaz. Akadnak köztünk is, akik úgy vélik, hogy az emberiség jövője megéri a hosszú élet esetleges elvesztését. De meg kell mondanom, sajnos, nagyon kevés az ilyen ember.

— Értem. Most már közeledünk a témához. És az Űrváros mennyiben segíti elő a probléma megoldását?

— Robotokat próbálunk meghonosítani a Földön, amivel voltaképpen minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy felborítsuk a City gazdasági életének egyensúlyát.

— És ezt nevezi ön segítségnek? — kérdezte Baley reszkető ajakkal. — Tehát önöknek az a kifejezett céljuk, hogy a Cityben egy sereg embert lefokozzanak, kirakjanak az állásából?

— Higgye el, hogy nem rosszindulatból vagy szívtelenségből tesszük. Ezekre az állásukból kirakott emberekre, ahogy ön nevezi őket, szükségünk van. ők képeznék a telepesek jövendő gárdájának magját. Az önök Amerikáját olyan hajók fedezték fel, amelyeknek legénysége börtöntöltelékekből verbuválódott. Hát nem érti, hogy a City anyaméhében ezek az állásukból kirakott emberek halálra vannak ítélve? Nincs mit veszteniük, ha elhagyják a Földet, viszont rengeteget nyerhetnek.

— Csakhogy ez a módszer, úgy látszik, nem válik be.

— Valóban nem — ismerte be szomorúan dr. Fastolfe. — Valami hiba csúszott a számításunkba. A földiek ellenszenve a robotokkal szemben keresztezi terveinket. Holott épp ezek a robotok elkísérnék az embereket, elsimítanák az alkalmazkodás kezdeti nehézségeit az ismeretlen világban, megteremtenék a letelepedés gyakorlati lehetőségét.

— De mire volna jó az egész? Hogy még több űrország jöjjön létre?

— Nem. Az űrországok megalapításakor a civizmus még nem terjedt el a Földön, még nem születtek meg a cityk. Az új kolóniákat olyan emberek fogják fölépíteni, akik a city-kultúrát és a C/Fe kultúra csíráját viszik magukkal. Ily módon egy szintézis, egy hibridkultúra jön majd létre. Ahogy most állnak a dolgok, a Föld társadalmi építménye a közeljövőben összeomlik, az űrországok pedig egy kissé távolabbi jövőben lehanyatlanak, elkorcsosulnak. De az új kolóniák új és egészséges társadalmakat képviselnének, amelyek mindkét kultúra előnyeit egyesítik. És az visszahatna a régebbi világokra, beleértve a Földet is, és így számunkra is megnyílna egy új élet lehetősége.

— Kétlem. Nagyon ködös ez az egész, dr. Fastolfe.

— Mint minden álom. De azért gondolkozzon rajta. — Az űrlakó hirtelen felállt. — Több időt töltöttem el önnel, mint amennyit eredetileg szándékoztam. Illetve mint amennyit az orvosi előírásaink megengednek. Nem haragszik, ugye, ha mára befejezzük?

Baley és R. Daneel kilépett az épületből. Újból napfény hullt rájuk, csak most más szögből és valamivel sárgább sugarak. Baley, bizonytalan érzésektől eltelve, azon töprengett, hogy talán egy más bolygón a napfény is más volna. Kevésbé éles, kevésbé átható. Elviselhetőbb.

Más bolygón? Ennek az elálló fülű, csúf űrlakónak az agyában furcsa gondolatok keringenek. Vajon amikor gyermekkorában az orvosok ott az Aurórán megvizsgálták, nem merült fel bennük a kétely, hogy engedhetik-e felserdülni? Nem találták túlságosan csúfnak? Vagy tán a külső nem tartozik a vizsgálati szempontok közé? Mely fokon válik a csúfság testi hibává, és milyen testi hibák...

De amikor kikerültek a napfényből, és benyitottak a mosdóhelyiséghez vezető első ajtón, Baley nem tudta megőrizni ezt a hangulatot.

Bosszankodva csóválta a fejét. Nevetséges az egész. A földlakókat kivándorlásra, új társadalmak létrehozására kényszeríteni! Sületlenség! Vajon mit akarnak ezek itt valójában?

Hiába töprengett rajta, nem tudta eldönteni.

A riadóautó lassan haladt velük az úttesten. Baleyt a való élet jelenségei fogták körül. Robbantópisztolya melegen, kellemesen nehezedett a csípőjére. És a City lármás, nyüzsgő életét ugyanilyen melegnek, ugyanilyen kellemesnek érezte.