Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Jelentést kell készítenem az esetről, Lije. Mindenféle megtorló intézkedések fognak következni. Én ismerem az űrlakókat. Az lesz a kívánságuk, hogy vegyük ki a kezedből az ügyet, és mi ennek a kívánságnak kénytelenek leszünk eleget tenni. Ezt, ugye, magad is belátod. Igyekezni fogok minél könnyebbé tenni számodra. Erre számíthatsz. Fedezlek, Lije, amennyire tőlem telik.

Baley tudta, hogy így is lesz. A rendőrfőnök fedezi majd, de csak amennyire tőle telik. És ez addig már nem fog terjedni, hogy az amúgy is mérges polgármestert még tovább bőszítse. És a polgármester hangját is hallotta:

— A fene egye meg, Enderby, hát ez meg micsoda? Velem miért nem beszélted meg a dolgot? Hát ki vezeti a City ügyeit? Hogy lehetett beengedni egy illetéktelen robotot a Citybe? És mi a fészkes fenét művelt ez a Baley?...

És ha arra kerül sor, hogy a rendőrfőnöknek a maga és a Baley hivatali pályafutása között kell választania, akkor ugyan mit várhat ő? Semmi esetre se hibáztathatja Enderbyt.

A legkevesebb, amit várhat, a lefokozás, és ez önmagában is épp elég nagy baj. A modern Cityk minden lakójuknak, még a teljesen lefokozottaknak is biztosítják a puszta megélhetés lehetőségét. De hogy ez a lehetőség milyen szűkös, azt Baley túlságosan is jól tudta.

A beosztással járó kedvezmények hozzák magukkal az apró örömöket: itt kényelmesebb ülőhelyet, ott egy szebb darab húst, másutt rövidebb sorbanállást. A filozofikus lélek számára mindezeknek megszerzése aligha ér meg nagyobb fáradságot.

Csakhogy bármily filozofikus lélek legyen is valaki, az egyszer megszerzett kedvezményekről nem könnyen mond le. Ez a dolog lényege.

Milyen parányi többletkényelmet jelent a lakásban üzembe helyezett mosdó, ha valaki harminc esztendőn át megszokta, hogy gondolkodás nélkül, automatikusan a közös mosdóhelyiséget használja? Még arra se jó, hogy az ember a „rangját” igazolja vele, hiszen a ranggal való kérkedés a legnagyobb modortalanságnak számít. És mégis, ha a mosdót üzemen kívül kellene helyezni, milyen kibírhatatlanul megalázó érzés fogná el az embert, valahányszor a közösbe megy! Milyen sóvárogva gondolna vissza arra az időre, amikor a hálószobájában borotválkozhatott!

A modern politikai írók berkeiben divattá vált fennsőbbséges rosszallással tekintem vissza a hajdan volt idők „anyagiasságára,” amikor a gazdasági élet a pénzen alapult. A létért való küzdelem, mondogatják, kegyetlen versengés volt. Az örökös „kápéhajhászás” okozta feszültségek miatt semmiféle igazán összeforrt társadalom nem jöhetett létre. (A tudósok a „kápé” szót különféleképpen magyarázták, de jelentését illetően végeredményben nincs köztük véleménykülönbség.)

Ezzel szemben ugyanezek a körök a modern „civizmust” rendkívüli dicséretekkel halmozzák el gazdaságossága és felvilágosultsága miatt.

Lehet, hogy igazuk van. Akadnak mind a romantikus —, mind a ponyvastílus hagyományai szerint íródott történelmi regények, a konzervatívok pedig azt hangoztatják, hogy az úgynevezett „anyagiasság” az individuum és az egyéni kezdeményezés forrása volt.

Baley ebben a kérdésben nem foglalt állást, de most keservében azon tűnődött, vajon az emberek harcoltak-e valaha olyan könyörtelenül ezért a „kápé”-ért, akármi volt is az, vagy nagyobb csapásnak érezték-e az elvesztését, mint ahogy ma a City-lakók küzdenek azért, nehogy elveszítsék jogukat a vasárnap esti csirkecombra — egy hajdan eleven szárnyas valódi húsára.

Nem is annyira rólam van szó, gondolta. Sokkal inkább Jessie-ről és Benről.

Tűnődéséből dr. Fastolfe hangja rázta fel:

— Hall engem, Mr. Baley? Baley hunyorogva nézett rá.

— Tessék? — kérdezte. Vajon mióta áll itt mint valami bolond sóbálvány?

— Foglaljon helyet, uram. Most, hogy már eloszlattuk aggodalmait, talán érdekelnék azok a filmek, amelyeket a bűntett színhelyéről és a gyilkosságot közvetlenül követő eseményekről készítettünk.

— Nem, köszönöm. Dolgom van a Cityben.

— De hát a dr. Sarton-ügy csak előbbre való.

— Nekem nem. Ebben az ügyben, azt hiszem, az én szerepem már véget ért. — Hirtelen vad düh fogta el. — ördög és pokol, ha ön ilyen könnyen bizonyítani tudta, hogy R. Daneel tényleg robot, miért nem tette meg rögtön?! Miért csinált belőle ilyen komédiát?!

— Kedves Mr. Baley, engem nagyon érdekeltek az ön következtetései. Ami pedig azt illeti, hogy ebben az ügyben már nincs szerepe, ebben kételkedem. Mielőtt a rendőrfőnök elment, igen határozottan megkértem, hogy ön folytassa tovább a nyomozást. És meg vagyok győződve róla, hogy hozzá is járul.

Baley — nem teljesen szabad akaratából — leült.

— És ezt mért tette? — kérdezte hevesen. Dr. Fastolfe ismét keresztbe rakta a lábát, és felsóhajtott.

— Mr. Baley, én általában kétféle City-lakóval szoktam találkozni: lázongókkal és politikusokkal. Az ön rendőrfőnöke hasznos számunkra, de ő diplomata. Azt mondja nekünk, amit hallani szeretnénk. Kellemeskedik nekünk, ugye, érti mit akarok ezzel mondani? Ön pedig idejön, minden teketória nélkül szörnyű bűnökkel vádol minket, és megkísérli igazolni álláspontját. Bevallom, élveztem. És reményekre jogosító fejleménynek tartom.

— Mit remél tőle? — kérdezte Baley gúnyosan.

— Elég sokat. Önnel őszintén tudok tárgyalni. Tegnap este, Mr. Baley, R. Daneel leárnyékolt szubéteren jelentést tett nekem. Egyes, önre vonatkozó közléseit igen érdekesnek találtam. Például azt, amit a lakásában levő könyvfilmek jellegéről mondott.

— Mi volt bennük az érdekes?

— Jelentős részük történelmi és régészeti témájú. Ebből pedig az látszik, hogy önt érdekli az emberi társadalom, és bizonyos mértékig ismeri a fejlődését.

— Szabad idejében még egy rendőrségi embernek is joga van könyvfilmekkel foglalkoznia, ha kedve tártja.

— Persze. De nekem az tetszik, hogy ön milyen képanyagot választott ki. Ez megkönnyíti a szándékaim végrehajtását. Ugyanis szeretném, vagy legalábbis megkísérlem megvilágítani ön előtt az űrországi ember elzárkózásának okait. Mi itt élünk az Űrvárosunkban, nem megyünk be a Citybe, önökkel, City-lakókkal csak igen szigorúan korlátozott formák között érintkezünk. Szabad levegőt szívunk, de ilyenkor szűrőt hordunk. Most is szűrő van az orrlyukaimban, a kezemen kesztyű, és azzal a szilárd elhatározással ülök itt, hogy lehetőleg nem megyek közel önhöz. Mit gondol, miért?

— Nincs értelme találgatni — válaszolta Baley. Hadd beszéljen most ő, mondta magában.

— Ha úgy gondolkozna, mint sok társa, azt válaszolná, hogy mindezt azért tesszük, mert lenézzük a földieket és félünk, hogyha az árnyékuk ránk esik, elveszítjük társadalmi rangunkat. Ez tévedés. Az igazi válasz valójában kézenfekvő. Az orvosi vizsgálatot, amelyen ön is átesett, meg a tisztálkodási műveleteket nem szabad valamiféle szertartásnak tekinteni. A szükség követeli meg.

— A betegségek?

— Igen, a betegségek. A földiek, kedves Mr. Baley, akik az űrországokat gyarmatosították, az itthoni baktériumoktól és vírusoktól teljesen mentes bolygókon találták magukat. Igaz, hoztak magukkal bacilusokat, de elhozták a legfrissebb orvosi és mikrobiológiai módszereket is. Így azután csak a mikroorganizmusok kicsiny hadával kellett megbirkózniuk, közvetítő bacilusgazdákkal nem. Nem voltak sem moszkitók, hogy maláriát, sem kullancsok, hogy szkisztoszomiáziszt terjesszenek. A betegségközvetítőket kiirtották, a szimbiotikus baktériumok tenyészetét viszont megengedték. Így azután az űrországokban fokozatosan megszűntek a betegségek. Természetesen ahogy múlt az idő, a bevándorolni kívánó földiekkel szemben mind szigorúbb követelményeket támasztottak, hiszen az űrországok egyre kevésbé tudtak megbarátkozni a betegségek esetleges behurcolásának gondolatával.