Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Kérem, Mr. Baley, ez az álláspont teljesen indokolatlan. Önnek valóban felettébb meghökkentő elképzelései vannak. Tegyük fel, igen, tegyük fel egy pillanatra, hogy R. Daneel valóban R. Daneel. Tegyük fel, hogy valóban robot. Nem az következik-e ebből, hogy Enderby rendőrfőnök valóban dr. Sarton holttestét látta? Mert azt már igazán ésszerűtlen volna feltételezni, hogy a holttest egy második robot volt. Enderby rendőrfőnök saját szemével látta a készülőben levő R. Daneelt, és tanúsíthatja, hogy csak egyetlen ilyen robot létezik.

— Ami ezt illeti — makacskodott Baley —, a rendőrfőnök nem robotszakértő. Felőle önöknek még egy tucat ilyen robotjuk lehet.

— Maradjon a tárgynál, Mr. Baley. Mi a helyzet, ha R. Daneel valóban R. Daneel? Nem omlik egyszeriben össze az ön egész érvelése? Akkor pedig mire alapítja ennek az ön által kiötlött melodramatikus és teljesen valószínűtlen összeesküvésnek a gondolatát?

— A kérdés jogos, ha robot. Én azonban azt állítom, hogy ember.

— Csakhogy ezt a problémát még nem vizsgálta meg kellő alapossággal, Mr. Baley — jegyezte meg Fastolfe. — Ahhoz, hogy egy robotot, a lehető legemberszabásúbb robotot egy igazi embertől megkülönböztessünk, felesleges apró-cseprő megjegyzésekből és cselekedetekből bonyolult, ingatag következtetéseket levonni. Megpróbált már például tűt szúrni R. Daneelbe?

— Mit?! — Baley szája tátva maradt.

— Ez egy igen egyszerű próba. De vannak mások is, talán nem ennyire egyszerűek. A bőre és a haja például valódinak látszik, de megpróbálta-e már megfelelő nagyítóüveggel szemügyre venni? Vagy látszólag lélegzik, különösen amikor a beszédhez levegőt használ fel, de nem vette észre, hogy a lélegzete szabálytalan, hogy percek múlnak el anélkül, hogy egyszer is lélegzetet venne? És az általa kilehelt levegőből is felfoghatott volna egy bizonyos mennyiséget, és megmérhette volna széndioxid-tartalmát. Továbbá, megpróbálhatott volna vért venni belőle, vagy megtapintani a pulzusát a csuklóján, a szívverését az inge alatt. Érti, mit akarok mondani, Mr. Baley?

— Ez csak üres beszéd — válaszolta nyugtalanul Baley. — Nem hagyom magamat elámítani. Megpróbálhattam volna az említett dolgokat, de gondolja, hogy ez az állítólagos robot tűrte volna, hogy injekcióstűvel, sztetoszkóppal vagy mikroszkóppal vizsgálgassam?

— Ó, persze. Érteni az aggályait — felelte Fastolfe. R. Daneelre pillantott és intett neki.

R. Daneel megérintette jobb csuklóján az inge kézelőjét, mire a diamagnetikus varrat egész hosszában szétbomlott és felfedte sima, izmos, látszólag teljesen emberi formájú karját. Rövid, bronzszínű szőre mind mennyiségben, mind elosztásban pontosan olyan volt, mint egy emberi lényé.

— No és? — mondta Baley.

R. Daneel bal keze hüvelyk- és mutatóujjával összeszorította jobb keze középső ujjának a hegyét. Hogy ezután pontosan milyen műveletek következtek, ezt Baley nem látta.

De ahogy az imént az ingujj anyaga a varrat diamágneses terének megszakítása folytán kétfelé bomlott, ugyanúgy kettévált most a karja is.

És a hússzerű anyag vékony rétege alól tompa szürke, rozsdamentes acélrudak, drótok és csatlakozások bukkantak elő.

— Megvizsgálná közelebbről Daneel szerkezetét, Mr. Baley? — kérdezte udvariasan dr. Fastolfe.

Baley talán nem is hallotta a kérdést. Mert a füle zúgni kezdett, s ugyanakkor a rendőrfőnök kellemetlenül éles hangon, hisztérikusan fölnevetett.

Percek múltak el. A zúgás mind hangosabb lett, elfojtotta a nevetést. Az épület mindazzal, ami benne volt, ide-oda lengett, és Baley időérzéke is megrendült. Végül arra eszmélt, hogy változatlan helyzetben ül a székén, de mintha egy bizonyos idő kiesett volna emlékezetéből. A rendőrfőnök képe eltűnt, a trimenzionális vevő megint tejszínű, átlátszatlan lett. R. Daneel hajolt fölé, és összecsípte Baley meztelen felsőkarján a bőrt. A detektív látta a bőre alá fecskendezett folyadék keskeny csíkját. Amíg figyelte, a csík eltűnt, szerteáramlott a vérerekbe, felszívódott a sejtek közé, majd a szomszédos sejtekbe és tovább, teste valamennyi sejtjébe.

Öntudata lassan visszatért.

— Jobban vagy már, Elijah kollégám? — kérdezte R. Daneel.

Jobban volt. Maga felé húzta a karját, és a robot hagyta. Aztán leengedte az ingujját, és körülnézett. Fastolfe a korábbi helyen ült, halvány mosoly enyhítette arca csúnyaságát.

— Elvesztettem az eszméletemet?

— Többé-kevésbé — felelte dr. Fastolfe. — Attól tartok, igen erős megrázkódtatás érte.

Baley most már világosan emlékezett a történtekre. Gyorsan megragadta R. Daneel innenső karját, felhúzta az ingujját, ameddig tudta, szabaddá tette a csuklóját. A robot húsa puha tapintású volt, de a hús alatt Baley ujja a csontnál keményebb anyagot érzett.

R. Daneel könnyedén pihentette karját a detektív kezei között. Baley kimeresztett szemmel vizsgálgatta, aztán a középső idegvonal helyén összecsípte a bőrt. Valami halvány varratot lát?

Persze logikus, hogy varratai legyenek. Egy szintetikus bőrrel borított, szándékosan emberi alakra formált robot javítását lehetetlen a szokásos módon végezni. Nincs mellpáncélja, amelynek szegecseit le lehetne szedni, és a koponyáját se lehet fölfelé vagy előre fordítani. Ehelyett a mesterséges test különböző részeit egy mikromágneses tér vonala mentén kell összerakni. Megfelelő nyomásra karjának, fejének, az egész testének kétfelé kell válnia, ellentétes nyomásra pedig a részeknek megint össze kell illeszkedniük.

— A rendőrfőnök hol van? — motyogta Baley a szégyentől vérvörösen.

— Sürgős ügyei elszólították — válaszolta dr. Fastolfe. — Magam is biztattam, hogy csak menjen. Megígértem, hogy mi majd gondját viseljük önnek.

— Már nagyszerűen gondomat viselték, köszönöm szépen — morogta Baley. — Azt hiszem, az együttműködésünknek ezzel vége.

Fölállt, kinyújtóztatta fáradt tagjait. Hirtelen nagyon öregnek érezte magát. Túl öregnek ahhoz, hogy mindent elölről kezdjen. Nem kellett nagy éleslátás hozzá, hogy megjósolja jövőjét.

A rendőrfőnök félig ijedt lesz, félig dühös. Sápadtan szembenéz Baleyvel, tizenöt másodpercenként lekapja és megtörölgeti a szemüvegét. Halk hangon (Julius Enderby úgyszólván sosem kiabált) apróra elmagyarázza neki, hogy az űrlakók halálosan megsértődtek.

— Az űrlakókkal nem beszélhetsz így, Lije. Ezt nem tűrik. — Baley egész tisztán hallotta Enderby hangját összes mellékzöngéivel együtt. — Én figyelmeztettelek. El se lehet mondani, milyen bajt csináltál. Persze, én megértelek. Tudom, mi volt a szándékod. Ha földiekkel álltái volna szemben, egészen másképp festene a dolog. Akkor én is azt mondtam volna, próbáld meg, vállald a kockázatot. Füstöld ki őket. De űrlakókkal! Szólhattál volna nekem, Lije. Kikérhetted volna a tanácsomat. Én ismerem őket. Kívülről-belülről.

És ő mit válaszolhat erre? Hogy épp Enderbynak nem szólhatott? Hogy a terve rettenetesen kockázatos volt, Enderby pedig rettenetesen óvatos ember? Hogy maga Enderby hangsúlyozta, milyen nagy veszéllyel járna a kifejezett kudarc vagy a rossz fajta siker? Hogy a lefokozási folyamat elhárításának egyetlen módja az volt, ha bebizonyítja, hogy maguk az űrlakók követték el a bűntettet?... De erre Enderby így felel majd: