Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Ön még soha életében nem volt beteg, dr. Fastolfe?

— Élősdiek okozta betegségem még nem volt, Mr. Baley. Persze az olyasféle elkorcsosulási betegségeknek, mint, mondjuk, az érelmeszesedés, mi is ki vagyunk téve, de az a fajta bajom például, amit önök náthának hívnak, még sose volt. Ha egyszer megkapnám, könnyen rámehetnék, mert az én szervezetem az ilyesmivel szemben egyáltalán nem ellenállóképes. Ez a baj velünk űrvárosiakkal. Mi, amikor idejöttünk, súlyos kockázatot vállaltunk. A Föld tele van mindenféle betegségekkel, amelyekkel szemben nekünk nincsenek védelmi, jobban mondva természetes védelmi eszközeink. Ön is mondhatni valamennyi ismert betegség baktériumát magával hurcolja. Persze ennek nincs tudatában, hiszen szervezete az évek során át kifejlesztett ellenanyagokkal úgyszólván mindig semlegesíti ezeket a baktériumokat. De az én szervezetemben nincsenek ilyen ellenanyagok. Ne csodálkozzék hát, hogy óvakodom közel menni önhöz. Higgye el nekem, Mr. Baley, pusztán az önvédelem kényszerít erre.

— Szkisztoszomiázisz — kullancsok okozta tropikus betegség.

— De ha így áll a dolog — kérdezte Baley —, miért nem tárják fel a City-lakók előtt ezeket a tényeket? Miért nem mondják meg, hogy ez nem valamiféle finnyásság, hanem védekezés a nagyon is valóságos fizikai veszéllyel szemben?

— Mi kevesen vagyunk, Mr. Baley, amellett mint idegeneket úgyse nagyon szeretnek bennünket. Biztonságunkat tehát inkább arra a meglehetősen ingatag nimbuszra építjük, hogy felsőbbrendű lények vagyunk. Nem áshatjuk alá tekintélyünket azzal, hogy bevalljuk, félünk a földlakók közelébe menni. Legalábbis addig nem, amíg nem teremtünk jobb kapcsolatot a föld- és űrlakók között.

— A jelenlegi adottságok mellett ezt nem lehet megteremteni. Éppen a feltételezett felsőbbrendűség miatt gyűlöljük... gyűlölik önöket.

— Ez a dilemma valóban fennáll. Ne higgye, hogy mi ezzel nem vagyunk tisztában.

— Legalább a rendőrfőnök tud ezekről a dolgokról?

— Ilyen nyíltan, mint most önnek, sose mondtuk meg neki. De valószínűleg magától is rájött, hányadán állnak a dolgok. Hiszen elég intelligens ember.

— Ha rájött, nekem is megmondhatta volna — jegyezte meg Baley.

Fastolfe a homlokát ráncolta.

— Mert ebben az esetben, ugye, nem tételezte volna fel R. Daneelről, hogy űrember?

Baley vállat vont, mintegy félretolva a témát. De Fastolfe tovább folytatta fejtegetéseit:

— Ez tehát a való helyzet. Mert ha figyelmen kívül hagyjuk is a lélektani nehézségeket, a lárma és a tömeg ijesztő hatását, akkor is fennáll a tény, hogy űrlakónak a Citybe belépni a halálos ítélettel egyértelmű. Ezért kezdeményezte dr. Sarton az emberszabású robotok gyártását. Ezeket amolyan pótembereknek szántuk, akik helyettünk mennek be a Citybe...

— Tudom. Ezt R. Daneel már elmagyarázta.

— És ön helyteleníti ezt a tervet?

— Nézze kérem, ha már ilyen őszintén beszélünk egymással, hadd tegyek fel önnek minden kertelés nélkül egy kérdést. Miért jöttek önök űrlakók egyáltalán ide a Földre? Miért nem hagynak bennünket békében?

Fastolfe szemmel láthatólag meglepődött.

— Hát ön elégedett a földi életviszonyokkal?

— Úgy, ahogy megvagyunk.

— Helyes, de meddig tarthat ez így? A Föld népessége egyre szaporodik, a rendelkezésre álló kalóriamennyiség pedig csak egyre nagyobb erőfeszítések árán fedezi a szükségletet. A Föld egy zsákutca, jóember!

— Úgy, ahogy megvagyunk — ismételte makacsul Baley.

— Inkább éppenhogy! Egy akkora városnak, mint New York, minden energiáját arra kell fordítania, hogy vizet hozzon be és eltávolítsa a szemetet. Az atomerőművek üzemeltetéséhez elengedhetetlen urániumkészleteket már a naprendszer többi bolygóiról is csak nagy nehezen tudják beszerezni, amellett a szükséglet állandóan fokozódik. A City léte minden pillanatban azon áll vagy bukik, hogy megérkeznek-e az élesztőmedencékbe a fapép —, a hidropónikus telepekre pedig az ásványszállítmányok. Még a levegőt is szünet nélkül cirkuláltatni kell. Az egyensúlyi helyzet száz szempontból is rendkívül kényes, és évről évre kényesebb lesz. Mi történnék New Yorkkal, ha csak egyetlen órára megszakadna az anyagok roppant méretű be- és kiáramlása?

— Ilyesmi még sose fordult elő.

— Ez azonban nem nyújt semmiféle biztosítékot a jövőre. A primitív időkben az egyes népességi gócpontok lényegében önellátók voltak, a környező gazdaságok termékeiből éltek. Csak valamilyen közvetlen katasztrófa: árvíz, járvány vagy rossz termés veszélyeztette létüket. A gócpontok növekedése és technikai fejlődése következtében a helyi katasztrófákat a távolabbi gócoktól kapott segítséggel le lehetett küzdeni, de persze azon az áron, hogy már a nagyobb területi egységek is kölcsönös függőségbe kerültek egymással. Hajdan még a legnagyobb nyílt városok is legalább egy hétig elélhettek a fölraktározott élelemből és egyéb tartalékokból. Amikor New Yorkból city lett, még egy napig megélhetett volna saját erejéből. Ma már egy óráig se élhetne meg. Egy olyan szerencsétlenség, amely tízezer évvel ezelőtt kellemetlen, ezer évvel ezelőtt már komoly, száz évvel ezelőtt pedig veszélyes lett volna, ma kétségtelenül végzetes következményekkel járna. Baley türelmetlenül izgett-mozgott székében.

— Mindezt már hallottam — jegyezte meg. — A konzervatívok is fel akarják számolni a cityket. Hogy térjünk vissza a természethez és talajműveléshez. Szerintem őrültek; ilyet mi nem tehetünk. Túlságosan sokan vagyunk, és különben se forgathatjuk vissza a történelem kerekét, csak előre. Persze, ha az űrországokba való bevándorlást nem korlátoznák...

— De most már tudja, miért kell korlátozni.

— Hát akkor mitévők legyünk? ön egy kimerült vezetékből próbál energiát kicsikarni.

— Miért ne vándorolnának ki új bolygókra? A Galaktikának százmilliárd csillaga van. A becslések szerint ezek közül százmillió lakható vagy azzá változtatható.

— Nevetséges ötlet.

— De miért? — kérdezte dr. Fastolfe szenvedélyesen. — Miért volna nevetséges ötlet? Hiszen a múltban nem egy bolygót telepítettek be. Az ötven űrországból több mint harmincat, köztük az én hazámat, az Aurórát is. Mi állja útját a további betelepítésnek?

— Hát...

— Ugye, nem tud rá válaszolni? Hadd jegyezzem meg, hogy ha valami útját állja, az nem egyéb, mint a földi city-kultúra kialakulása. A cityket megelőző korban az élet nem volt annyira korlátok közé szorítva, hogy az emberek ne tudtak volna a Földtől elszakadni, és egy szűz világban mindent elölről kezdeni. És meg is tették, harmincszor egymásután. De most úgy dédelgetik magukat, úgy bezárkóztak ezekbe az acélakna-börtönökbe, hogy többé nem képesek kikecmeregni belőlük. Ön, Mr. Baley, még azt is elképzelhetetlennek tartja, hogy egy City-lakó a nyílt térségen átvágva behatoljon az Űrvárosba. Egy új bolygóra való utazás pedig az ön szemében a képtelenség a négyzeten. A „civizmus” megrontja a Földet, uram.

— Na és?! — vágta rá dühösen Baley. — Ezért ne fájjon az önök feje. Ez a mi problémánk. Majd mi megoldjuk. És ha nem, akkor is legalább a magunk választotta úton megyünk a pokolba.

— Szóval inkább választják a maguk útját a pokolba, mint a másokét a mennyországba? De megértem az érzelmeit. Tudom, nem kellemes egy idegen ember prédikálását hallgatni. Pedig, látja, én azt szeretném, ha önök prédikálnának nekünk, mert mi iá egy ehhez hasonló problémával küszködünk.