Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Orrát enyhe, csípős szag ütötte meg.

A Citynek szaga van.

A hatalmas akna acélfalai közé bezsúfolt húszmillió emberre gondolt, és életében először szaglászta őket a szabad levegő által tisztára fürdetett orrlyukakkal.

Vajon egy más bolygón másképpen volna? — tűnődött. Kevesebb ember — több és tisztább levegő?

De a City délutáni lármája ott harsogott körülöttük, a szag apránként elillant, s Baleyt szégyenkezés fogta el.

Lassan lenyomta a hajtórudat, és több irányított áramot adott. A riadóautó hirtelen felgyorsult, ahogy lekanyarodtak a néptelen autóútra.

— Daneel... — szólalt meg Baley.

— Tessék, Elijah.

— Dr. Fastolfe miért mondta el mindezt nekem?

— Valószínűleg a nyomozás fontosságáról akart meggyőzni, Elijah. Hogy nemcsak az a feladatunk, hogy megoldjuk a gyilkosság rejtélyét, hanem hogy megmentsük az Űrvárost és ezzel együtt az emberiség jövőjét.

— Szerintem többre jutott volna — jegyezte meg szárazon Baley —, ha hagyja, hogy megnézzem a gyilkosság színhelyét és beszéljek azzal az emberrel, aki a holttestet fölfedezte.

— Nem hinném, hogy bármi újat találtál volna, Elijah. Mi már mindent tüzetesen megvizsgáltunk.

— Igazán? De semmit se találtatok. Se nyomot, se gyanúsítható személyt.

— Nem. Ebben igazad van. A rejtély megoldásának a Cityben kell lennie. Bár hogy egészen pontos legyek, volt egy gyanúsítottunk.

— Micsoda?! Erről eddig egy szót se szóltál.

— Nem tartottam szükségesnek, Elijah. Bizonyára te is világosan látod, hogy egyvalaki magától értetődően gyanús volt.

— Ki?

— Az a földlakó, aki a gyilkosság színhelyén volt. Julius Enderby rendőrfőnök.

A riadóautó oldalt perdült, és közvetlenül az autóút sivár betonfala előtt megállt. Amikor a motor zümmögése elhalt, sűrű csend támadt. Baley a mellette ülő robotra bámult.

— Mit mondasz? — kérdezte szinte érthetetlenül nyugodt hangon.

Hosszúnak tűnt az idő, amíg a válaszra várt. Fülét közben halk, magányosan rezgő hang ütötte meg, előbb kissé fokozódott, majd elült. Egy másik riadóautó lehetett, amely talán egy mérföld távolságban suhant el mellettük ismeretlen célja felé. De az is lehet, hogy egy tűzoltóautó sietett találkájára a lángokkal.

Baley agyának egyik rejtett zugában felmerült a gondolat, vajon van-e olyan ember, aki még ismeri a New York mélyén kígyózó összes autóutat. Az autóút-rendszer sose ürül ki egészen, se nappal, se éjszaka, jóllehet bizonyára vannak egyes szakaszok, ahol évek óta teremtett lélek se jár. És ekkor hirtelen, megdöbbentő élességgel fölvillant emlékezetében egy novella, amelyet kamaszkorában látott.

A londoni autóutakról szólt, és elég békésen, egy gyilkossággal kezdődött. A gyilkos előre kiszemelt búvóhelye felé menekült, egy olyan autóút valamelyik szögletébe, amelynek porát egy évszázad óta nem verték fel emberi léptek. Ebben az elhagyatott zugban, gondolta, teljes biztonságban várakozhat, amíg felhagynak a kutatással.

De rossz irányba fordult, és ekkor, a tekergő folyosók csendjében őrült, istenkáromló esküvel megfogadta, hogy a szentháromság és az összes szentek ellenére eléri rejtekhelyét.

Ettől a pillanattól kezdve csak ment, ment és ment. A végtelen labirintuson át elvándorolt a Csatorna melletti Brightonból Norwichig, majd Coventryből Canterburyig. Az egykori Anglia teljes délkeleti csücskén elterpeszkedő óriási city alatt szakadatlanul bolyongott a város egyik végétől a másikig. A ruhája ronggyá foszlott, a cipője már-már leszakadt lábáról, alig jártányi ereje maradt, de az nem hagyta el. Fáradt volt, rettenetesen fáradt, mégse tudott megállni. Csak vánszorgott egyre tovább, újabb és újabb téves fordulók felé.

Néha hallotta egy-egy elsuhanó kocsi zaját, a kocsik azonban mindig a szomszéd folyosón futottak, és bárhogyis rohant (mert addigra már szívesen feladta volna magát), mire odaért, már semmit se látott. Néha a távolban fölvillant előtte egy kijárat, amely a City nyüzsgő életébe, a szabad levegőre vezetett, de ahogy elindult felé, a fény egyre távolodott, mígnem egy fordulóban végképp kihunyt.

A londoniak a földalatti folyosókon dolguk után járva időnként megpillantottak egy ködös figurát, amely némán feléjük sántikált, már-már átlátszó karját esdeklőn felemelte, a szája mozgott, de hang nem jött ki a torkából. És ahogy közeledett, egyszerre imbolyogni kezdett, aztán eltűnt.

Ez a történet az idők során bevonult a népmesék közé. A „bolygó londoni” az egész világon közismert fogalommá vált.

New York City mélyén Baley erre a történetre gondolt, és nyugtalanul fészkelődni kezdett.

R. Daneel most végre megszólalt, de olyan halkan, hogy szavának szinte visszhangja se volt.

— Kihallgathatnak bennünket — mondta.

— Itt lent? Ki van zárva. Szóval mi van a rendőrfőnökkel?

— A gyilkosság színhelyén tartózkodott, Elijah. City-lakó és így mindenképpen gyanús volt.

— Volt? Vagy még most is az?

— Nem. Ártatlansága egykettőre beigazolódott. Először is nem volt nála robbantópisztoly. És nem is lehetett, hiszen a szokásos módon jött be az Űrvárosba. Ez egészen biztos. Márpedig a robbantópisztolyokat, mint tudod, minden körülmények között elveszik.

— És mondd csak, megtaláltátok ti egyáltalán a fegyvert, amellyel a gyilkosságot elkövették?

— Nem, Elijah. Az Űrvárosban az összes robbantópisztolyt ellenőriztük, és kiderült, hogy hetek óta egyikkel se tüzeltek. A sugártermekben végzett vizsgálatok erre cáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltattak.

— Ezek szerint akárki követte is el a gyilkosságot, vagy olyan jól elrejtette a fegyvert, hogy...

— Az Űrvárosban sehol se rejthette el. Ott mindent tűvé tettünk.

— Csak megpróbálom végiggondolni az összes lehetőséget — vágta rá türelmetlenül Baley. — A gyilkos vagy elrejtette a fegyvert, vagy távozásakor magával vitte.

— Így van.

— Ha pedig te csak a második lehetőséget tartod elképzelhetőnek, akkor a rendőrfőnök tisztázva van.

— Igen. Persze azért óvatosságból cerebroanalizáltuk.

— Mit csináltatok?

— Cerebroanalizisen az élő agysejtek elektromágneses terének elemzését értem.

— Na és? — Baley még mindig nem értette. — Ebből mit lehet megtudni?

— Ez a vizsgálat az egyén vérmérsékleti és érzelmi alkatára ad felvilágosítást. Enderby rendőrfőnök cerebroanaliziséből kiderült, hogy képtelen olyasféle bűntettre, mint amilyen dr. Sarton meggyilkolása volt. Teljességgel képtelen.

— Persze — helyeselt Baley. — Nem az a típus. Ezt én is megmondhattam volna.

— Ilyesmit mégis jobb objektív vizsgálatokkal ellenőrizni. Természetesen a mieink is mind vonakodás nélkül alávetették magukat a cerebroanalizisnek.

— De közülük se bizonyult senki képesnek a gyilkosságra, igaz?

— Úgy van. Innét tudjuk, hogy a gyilkos feltétlenül City-lakó.

— Ezek szerint nincs is más teendőnk, mint hogy az egész Cityt alávessük ennek a ti ügyes kis vizsgálati módszereteknek.

— Ezzel nem sokra mennénk, Elijah. Hiszen alkatilag milliók lehetnek képesek egy ilyen bűntettre.

— Milliók — dörmögte Baley. Eszébe jutott a tömeg, amely annak idején a „koszos” űrlakókat szidalmazta és a tegnap esti fenyegetőző, átkozódó csődület a cipőbolt előtt.