Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Baley a legapróbb részletekig ismerte ezt a témát, és így teljesen megértette az ablaknál álló nő mérget lövellő pillantását. A nő sietősen feljegyzett néhány adatot: lakókörzet, foglalkozás, az étkező megváltoztatásának oka („hivatalos teendők” — így szólt a valóban bosszantó, de ellentmondást nem tűrő magyarázat). Aztán határozott mozdulattal összehajtogatta a cédulát, és bedugta az egyik számítógépbe. A gép megragadta a papírt, befalta a tartalmát, megemésztette az adatokat.

A nő most R. Daneelhez fordult.

Baley ekkor kipakolt a legrosszabbal:

— Barátom nem City-lakó.

A nő immár le sem írható felháborodással nézett rájuk.

— A lakóhelyet kérem.

De Baley újból elébevágott Daneelnek:

— Minden adatot a főkapitányság nevére kell kiállítani. Részletek feleslegesek. Hivatalos ügy.

A nő kinyújtotta a karját, maga elé csapott egy nyomtatványtömböt, és jobb keze első két ujját gyakorlott mozdulattal rányomta, fekete-fehér rejtjelekkel felírta a szükséges adatokat.

— Meddig fog itt enni? — tudakolta.

— További értesítésig — válaszolta Baley.

— Nyomja rá itt az ujját — mondta a nő, megfordítva a blankettát.

Baley némi aggodalommal figyelte, ahogy R. Daneel lenyomja csillogó körmökben végződő sima ujját. Remélem, nem felejtették el, hogy ujjlenyomat is van a világon, gondolta.

A nő elővette a blankettát, és berakta a könyökénél álló falánk masinába. Nem böffentett vissza semmit, vette tudomásul föllélegezve Baley.

A nő kis fémérméket adott nekik; élénkvörös színük jelezte „ ideiglenes” voltukat.

— Nincs szabad választék — jegyezte meg. — Ezen a héten rosszul állunk. A DF asztalhoz üljenek. Megindultak a DF asztal felé.

— Az a benyomásom — mondta R. Daneel —, hogy nálatok az emberek rendszeresen ilyen étkezőkben esznek.

— Igen. Persze idegen étkezőkben nem kellemes enni. Itt nincsenek ismerőseink. A saját étkezőnkben más a helyzet. Ott mindannyiunknak megvan a maga állandó helye. És az ember a családjával és a barátaival van együtt. Az étkezések, különösen a fiatalok számára, a nap fénypontjai. — Baley egy kurta pillanatig mosolyogva idézte vissza magában ifjúságát.

A DF asztal nyilvánvalóan a futóvendégek számára volt fenntartva. Akik már ott ültek, feszélyezetten bámultak tányérjukba, és nem szóltak egymáshoz. Leplezett irigységgel hallgatták a többi asztal nevetgélő népét.

Nincs rosszabb érzés, tűnődött Baley, mint idegen étkezőben enni. Legyen bármilyen szerény, bizonygatta a régi mondás, de legjobb az otthoni konyha. Ott még az étel is jobban ízlik, akárhogy esküdözzenek is a vegyészek, hogy miben sem különbözik attól, amit, mondjuk, Johannesburgban kapna az ember.

Leült az egyik székre. R. Daneel mellételepedett.

— Nincs szabad választék — legyintett Baley —. Így hát csak nyomd le azt a gombot, és várj türelemmel.

Két perc múlva az asztal lapján egy korong oldalt csusszant, és a helyén egy tányér emelkedett föl.

— Tört burgonya, erborhús mártással és sárgabarack kompót — jegyezte meg Baley. — Na, jól van.

A közvetlenül az asztal közepén végigfutó alacsony keresztléc előtt, egy mélyedésben most villa és két szelet élesztőkenyér bukkant fel.

— Megeheted az enyémet is, ha akarod — mondta halkan R. Daneel.

Baley megbotránkozva nézett rá. De egy pillanat múlva észbekapott.

— Ez illetlenség volna — motyogta. — Rajta, edd csak meg.

A detektív szaporán evett, de a nyugtalanságtól nem tudta igazán élvezni az ételt. Időnként óvatosan egy-egy pillantást vetett R. Daneelre. A robot szabályszerű — túlságosan szabályszerű! — szájmozdulatokkal evett. Nem volt egészen természetes.

Hát nem furcsa? Most, amikor Baley már biztosan tudta, hogy R. Daneel valóban robot, mindenféle apró-cseprő árulkodó jelet vett észre rajta. Például nyelés közben nem mozog az ádámcsutkája.

De már nem is bántotta. Kezd talán hozzászokni? Tegyük fel, hogy az emberiség egy másik bolygón új életet kezdene (miért kering szakadatlanul agyában ez a gondolat, mióta dr. Fastolfe beléültette?), tegyük fel, hogy például Bentley elhagyná a Földet. Elképzelhető, hogy szívesen dolgozna, élne együtt robotokkal? Miért is ne? Hisz az űrlakók is ezt teszik.

— Mondd, Elijah — szólalt meg R. Daneel —, nem illetlenség evés közben figyelni valakit?

— Ha kifejezetten bámulnak rád, akkor igen. Ezt a józan ész is így diktálja, nem gondolod? Senki se szereti, ha a magánügyeibe mások beleütik az orrukat. A mindennapi beszélgetés persze teljesen helyénvaló, de bámulni valakit, amíg eszik, azt nem illik.

— Értem. De akkor mi lehet a magyarázata annak, hogy nyolc embert számoltam meg, akik figyelnek, erősen figyelnek minket?

Baley letette villáját. Körülnézett, mintha sóadagolót keresne.

— Én nem látok semmi szokatlant. — De hangjából hiányzott a meggyőződés. Az étkező tömeg az ő számára csak egy roppant, kaotikus gyülekezet volt. És amikor R. Daneel felé fordította rezzenetlen barna szemét, az a kényelmetlen gyanú ébredt benne, hogy nem is szemet lát, hanem valamilyen letapogató készüléket, amely a másodperc töredéke alatt a fényképezőgép pontosságával képes egész környezetét felmérni.

— Nekem pedig nincs semmi kétségem — válaszolta nyugodtan R. Daneel.

— És ha így volna? Tapintatlan viselkedés ugyan, de mire lehet ebből következtetni?

— Nem tudom, Elijah. Viszont lehet-e merő véletlen, hogy azok közül, akik figyelnek bennünket, hatan ott voltak tegnap este a cipőbolt előtti tömegben?

Baley ujjai görcsösen megfeszültek a villán.

— Biztos vagy benne? — kérdezte automatikusan, de alighogy kimondta, már rájött a kérdés felesleges voltára. Az ember nem kérdez meg egy számítógépet, hogy biztos-e az általa adott válasz helyességében, még akkor se, ha a számítógépnek történetesen keze-lába van.

— Egészen biztos — felelte R. Daneel.

— Közel vannak hozzánk?

— Nem nagyon. Szétszórva ülnek.

— Akkor jól van. — Visszatért az ételhez, gépiesen szedte fel villájával a falatokat. Hosszú arcára kiültek a ráncok: agya lázasan dolgozott.

Tegyük fel, gondolta, hogy a tegnap esti cirkuszt robotellenes fanatikusok szervezték, tehát nem az a spontán dühkitörés volt, aminek látszott. Egy ilyen agitátorbanda tagjai között pedig könnyen lehetnek olyanok, akik megrögzött ellenszenvüktől vezérelve tanulmányozták is a robotokat. És egyikük talán rájött, hogy R. Daneel miféle szerzet. (A rendőrfőnök célzott is ilyesmire. A fene egye meg, ennek az embernek néha meglepően éles a szeme.)

A dolgok logikusan alakulnak. Ha feltételezzük, hogy tegnap este a körülmények megakadályozták a banda szervezett akcióját, ez még nem jelenti azt, hogy ne szőhessenek terveket a jövőre nézve. Ha felismerték, hogy R. Daneel robot, akkor bizonyára arra is rájöttek, hogy ő maga detektív. Egy olyan detektív pedig, aki épp egy emberszabású robottal jár-kel, minden valószínűség szerint felelős szerepet tölt be a rendőrségen. (Baley utólagos bölcsességgel könnyen követte az érvelés fonalát.) Ebből következik, hogy a kémeik (esetleg beépített ügynökeik) a városházán egykettőre felfedezték Baleyt, R. Daneelt vagy mindkettőjüket. És abban sincs semmi meglepő, hogy ez huszonnégy órán belül sikerült nekik. Sőt, talán még hamarabb is felfedezték volna őket, ha Baley napjának jelentős részét nem az Űrvárosban és autóban tölti.