Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Baley vállat vont.

— Hát ez az. Majd csak kibírjuk valahogy.

R. Daneel a szennyeltávolítócsőhöz lépett. Inge a varrásnál egyetlen érintésre szétbomlott és felfedte a robot sima, látszatra izmos mellkasát.

— Mit csinálsz? — kérdezte Baley.

— Eltávolítóm a lenyelt ételt. Ha bennhagynám, megromlana és az undorító lenne.

R. Daneel óvatosan egyik mellbimbója alá helyezte két ujját, és bizonyos, meghatározott nyomással hosszirányban szétnyitotta a mellkasát. Aztán benyúlt, a fénylő fémdarabok összevisszaságából egy keskeny, átlátszó, kissé kiöblösödött tömlőt húzott elő, és kibontotta. Baley némi borzadállyal eltelve figyelte mozdulatait.

— Az étel tökéletesen tiszta — jegyezte meg pillanatnyi habozás után a robot. — Nem nyáladzom és nem is rágok. A nyelőcsövemen át egy szívókészülék szippantja be az ételt. Tehát elfogyasztható állapotban van.

— Köszönöm — felelte Baley nyájasan. — Nem vagyok éhes. Dobd csak ki.

R. Daneel ételzsákja fluorokarbon-plasztikból készült, döntötte el magában Baley. Legalábbis az étel nem ragadt hozzá. Könnyen kijött belőle, és a robot apránként az egészet a csőbe helyezte. Alapjában véve kár ezért a jó ételért, gondolta Baley.

Leült az egyik ágyra és levetette az ingét. — Azt javaslom, hogy holnap korán induljunk — jegyezte meg.

— Van valami különös okod rá?

— Barátaink még nem ismerik ennek a lakásnak a helyét. Vagy legalábbis remélem, hogy nem ismerik. Minél korábban indulunk, annál biztonságosabb. A városházán pedig majd el kell döntenünk, hogy van-e még értelme a további együttműködésünknek.

— Gondolod, hogy már nincs? Baley vállat vont.

— Mindennap nem csinálhatjuk ezt végig — válaszolta mogorván.

— De szerintem...

R. Daneel szavait az ajtójelző éles vörös villanása szakította félbe.

Baley szótlanul felállt és leoldotta robbantópisztolyát. Az ajtójelző újból fölvillant.

A detektív hangtalanul az ajtóhoz lépett, hüvelykujját a robbantópisztoly kakasára helyezte, majd megforgatta az ajtón azt a gombot, amely az egyirányú nézőkét működtette. Túlságosan kicsi volt, torzított is, de Baley még így is tisztán kivette, hogy Ben, a fia áll az ajtó előtt.

Gyorsan kellett cselekednie. Fölrántotta az ajtót, durván csuklón ragadta Bent, épp amikor a fiú felemelte kezét, hogy harmadszor is jelezzen, és behúzta a szobába.

A félelem és a zavar csak lassan tűnt el Ben szeméből. Lihegve támaszkodott a falnak, ahová apja taszította. Megdörgölte a csuklóját.

— Nahát, apa! — szólalt meg panaszosán. — Igazán nem kellett volna ekkorát rántanod rajtam.

Baley közben bevágta az ajtót, és most újból a nézőkén bámult kifelé. A folyosó, amennyire meg tudta ítélni, üres volt.

— Láttál valakit odakint, Ben?

— Nem. Csak azért jöttem, apa, hogy nem történt-e valami bajod.

— Mi bajom történt volna?

— Nem tudom. Anyu küldött. Folyton sírt és azt hajtogatta, hogy meg kell tudnom, mi van veled. Ha én nem megyek, mondta, ő maga megy, és akkor ki tudja, mi történik. A szó szoros értelmében kényszerített rá, hogy idejöjjek, apa.

— És hogy találtál meg? Tudta anyád, hogy hol vagyok?

— Nem tudta, de én felhívtam a hivatalodat.

— És ott megmondták neked?! A heves hangra Ben meghökkent.

— Persze — mondta halkan. — Miért, nem lett volna szabad?

Baley és R. Daneel egymásra néztek. Majd a detektív nehézkesen talpra állt. — Hol van most az anyád, Ben? Odahaza?

— Nem. Nagymaminál ebédeltünk, és ott is maradtunk. Most mindjárt vissza is megyek oda. Persze csak ha veled nincs semmi baj, apa.

— Maradj csak itt. Mondd, Daneel, megfigyelted, hogy pontosan hol van a földszinti videofon?

— Igen — válaszolta a robot. — Talán oda akarsz menni?

— Muszáj. Beszélnem kell Jessie-vel.

— Szabad megjegyeznem, hogy sokkal logikusabb volna, ha ezt Benre bíznád? Bizonyos kockázattal jár odamenni, és kettőtök közül Ben a kevésbé értékes.

Baley rámeredt.

— Hogyhogy? Te... te...

Ugyan, gondolta aztán, mi a fenének mérgelődöm?

— Te ezt nem érted, Daneel — mondta most már nyugodtabb hangon. — Nálunk nem szokás, hogy valaki a gyerekét esetleges veszélybe küldje, még akkor se, ha ez volna a logikus.

— Veszély! — rikoltotta Ben. Hangjából félelemmel vegyes lelkesedés csendült. — Miről van szó, apa? Mondd meg, jó?

— Ne érdekeljen, Ben. Ehhez neked semmi közöd. Érted? Na, indulj lefeküdni. Mire visszajövök, ágyban légy. Hallod?

— A mindenségit! Nekem igazán megmondhatnád. Nem mondom el senkinek.

— Agyba!

— A mindenségit!

A földszinti videofonnál állva, Baley visszahajtotta kabátujját, hogy a robbantópisztoly markolata a keze ügyében legyen. Bemondta a kagylóba a személyazonossági számát, majd várt, amíg a tizenöt mérföldre levő számítógép ellenőrzi, hogy a beszélgetés engedélyezhető-e. Csak rövid ideig kellett várakoznia, mert a detektívek korlátlan számban folytathattak hivatalos beszélgetéseket. Aztán bemondta az anyósa lakásának jelszámát.

A készülék alján kigyulladt egy kis képernyő, és megjelent rajta az anyós arca.

— Mama — mondta Baley halkan —, küldje ide Jessie-t.

Jessie már bizonyára várta a hívást, mert azonnal megjelent. Baley az asszony arcába nézett, majd szándékosan elsötétítette a képet.

— Jessie, Ben itt van. Mondd, mi baj? — Közben állandóan ide-oda forgatta szemét, és figyelt.

— Jól vagy? Nem forogsz veszélyben?

— Látod, hogy jól vagyok. Kérlek, Jessie, hagyd már ezt abba.

— Ó, Lije, olyan nyugtalan vagyok.

— De miért? — kérdezte Baley élesen.

— Tudod jól. A barátod miatt.

— Mi van vele?

— Már mondtam tegnap este. Meglátod, valami baj lesz.

— Csacsiság. Bent itt tartom éjszakára, te meg menj lefeküdni. Viszontlátásra, drágám.

Lezárta a videofont, és két lélegzetvételnyi ideig várt, mielőtt visszaindult volna. Arca szürke volt az aggodalomtól.

Ben a szoba közepén állt, amikor Baley belépett.

Az egyik kontaktüvege már szép rendesen benne feküdt egy kis vákuumcsészében. A másik még a szemén volt.

— Az áldóját, apu, hát itt még víz sincsen? Mr. Olivaw azt mondja, hogy nem mehetek a mosdóba. — Jól mondta. Nem mehetsz. Tedd azt vissza a szemedre, Ben. Nem lesz semmi bajod, ha egy éjszakára magadon tartod.

— Jó. — Ben visszaillesztette szemére a kontaktüveget, eltette a vákuumcsészét és bemászott az ágyba. — Tyű, micsoda matrac! Baley a robothoz fordult.

— Te, ugye, nem bánod, hogy fenn kell maradnod?

— Persze hogy nem. Mellesleg, milyen különös az az üveg, amit Bentley a szeméhez közel visel. Ezt nálatok mindenki viseli?

— Nem. Csak egyesek — felelte közömbösen Baley. — Például én se viselek.

— De mi a célja?

Baley azonban nem válaszolt; túlságosan lekötötték a maga gondolatai. A maga nyugtalanító gondolatai.

A világítás kialudt.

Álmatlanul feküdt az ágyban. Homályosan hallotta Ben mély, szabályos, kissé horkoló lélegzését. Amikor oldalt fordította a fejét, szinte érezni vélte, hogy R. Daneel komor mozdulatlanságban, arcát az ajtó felé fordítva ül a székén.

Aztán elaludt és álmodott.

Azt álmodta, hogy Jessie az atomerőmű hasadókamrájába zuhan, és egyre zuhan lefelé. Feléje nyújtja karját, de ő csak áll ott kővé dermedve a vörös vonal előtt, és nézi, ahogy a felesége meggörbült teste esés közben megperdül, mind kisebbé válik, végül már csupán akkora, mint egy pont.