Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Álmában meg se moccant, csak bámult, mégis tudta, hogy ő maga volt, aki az asszonyt belökte oda.

Amikor Julius Enderby rendőrfőnök belépett az irodába, Elijah Baley felpillantott, és fáradtan felé biccentett.

A rendőrfőnök a faliórára nézett.

— Csak nem akarod azt mondani — morogta —, hogy egész éjjel itt voltál?

— Nem is mondom — válaszolta Baley.

— Történt valami az éjjel? — kérdezte halkan a főnöke.

Baley nemet intett.

— Arra gondoltam — folytatta Enderby —, hogy talán csökkenteni tudnám a zavargások eshetőségét Ha van valami...

— Az isten szerelmére, főnök — fortyant fel Baley —, ha bármi lett volna, megmondanám! Nem történt semmi.

— No jól van. — A rendőrfőnök tovább ment, eltűnt az ajtó mögött, amely szokatlan, de mégis rangjához illő elzárkózottságának jelképe volt.

Baley mérges pillantást küldött a nyomába, ő bizonyára aludt az éjszaka, gondolta.

Aztán a rutinszerű jelentés fölé hajolt, melyet az elmúlt két nap tényleges eseményeinek palástolására próbált megfogalmazni, de a szavak, ahogy ujja hegyével lekoppantotta őket, összefolytak, táncoltak a szeme előtt. És ekkor lassan tudatára ébredt, hogy valaki áll az íróasztala mellett. Fölemelte a fejét.

R. Sammy volt. Julius privátlakája, gondolta Baley. Kifizetődő dolog rendőrfőnöknek lenni.

— Mit akarsz?

R. Sammy arcán a szokott bárgyú vigyor ült.

— A rendőrfőnök beszélni akar veled, Lije. Azt mondta, rögtön menj be hozzá. Baley legyintett.

— Hisz most volt itt. Mondd, hogy később bemegyek.

— Azt mondta, rögtön menj — válaszolta R. Sammy.

— Jól van, jól van. Leléphetsz; A robot hátrált, de menetközben még egyre ismételte:

— A rendőrfőnök beszélni akar veled, Lije. Azt mondta, rögtön menj be hozzá.

— Az áldóját! — morogta Baley a fogai között. — Megyek már, megyek. — Fölállt az asztal mellől, elindult a rendőrfőnök szentélye felé, mire R. Sammy elnémult.

— Az ég szerelmére, főnök — robbant ki belőle, ahogy belépett —, ne küldd ezt a masinát a nyakamra!

De a rendőrfőnök csak ennyit mondott:

— Ülj le, Lije. Ülj le.

Baley leült és Enderbyra bámult. Talán igazságtalan volt az öreg Juliusszal szemben. Talán mégse aludt az éjszaka. Elég kimerültnek látszik.

A rendőrfőnök az előtte fekvő iratra koppantott.

— Jelentést kaptam a beszélgetésről, amit árnyékolt vonalon bizonyos dr. Gerigellel Washingtonban folytattál.

— Igen, főnök, beszéltem vele.

— Árnyékolt beszélgetés volt. Így a jelentés persze nem tér ki a tartalmára. Mit akartál tőle?

— Bizonyos felvilágosításokat kértem. — Robotikus, ugye?

— Igen.

A rendőrfőnök elbiggyesztette ajkát, amitől hirtelen olyanná vált, mint egy morcos gyerek.

— De miről van szó? Miféle felvilágosításra van szükséged?

— Magam se tudom pontosan, főnök. De úgy gondolom, jó, ha egy ilyen ügyben az ember kicsit tájékozódik a robotokról. — Baley ezekután tartotta a száját. Nem szándékozott részletekbe menni és kész.

— Én ezt nem tenném a helyedben. Semmiképp se. Nem okos dolog.

— Mi kifogásod van ellene, főnök?

— Minél kevesebbet tudnak erről az ügyről, annál jobb.

— Csak a legszükségesebbet fogom neki elmondani.

— Akkor se hinném, hogy okos volna. Baley épp eléggé nyomorúságos hangulatban volt, hogy elveszítse a türelmét.

— Ezt utasításnak fogjam fel, hogy ne tárgyaljak vele? — kérdezte.

— Nem, nem. Tégy belátásod szerint. Te vezeted a nyomozást. Csak...

— Csak mi?

A rendőrfőnök megrázta a fejét. — Semmi. Ő hol van? Tudod, kire gondolok. Baley rögtön tudta.

— Daneel még mindig az aktákban kutat — válaszolta.

Enderby csak hosszabb szünet után szólalt meg újra:

— Eddig nem sokra jutottunk.

— Az igazat megvallva, semmire. De a helyzet megváltozhat.

— No, rendben van — mondta a rendőrfőnök, arcáról azonban lerítt, hogy korántsem tartja rendben levőnek a dolgot.

Amikor Ealey visszatért az íróasztalához, R. Daneel már várt rá.

— Hát te vajon mivel jössz? — vetette oda nyersen Baley.

— Befejeztem az első, meglehetősen felületes vizsgálódásaimat az akták között, Elijah kollégám, és sikerült megtalálnom két személyt azok közül, akik tegnap követtek minket, sőt a cipőboltban is ott voltak annál a korábbi incidensnél.

— Hadd lássam őket.

R. Daneel Baley elé tette a bélyeg nagyságú lapocskákat, amelyeket apró pontokból álló rejtjeles írás tarkított. A robot magával hozott egy rejtjelfejtőt is, és most az egyik lapot a készülék megfelelő nyílásába helyezte. A pontoknak a lap egészétől eltérő áramvezető tulajdonságaik voltak, a lapon átfutó elektromos tér tehát egészen sajátságos módon eltorzult, és ennek hatására a készülék tetején levő háromszor hatos képernyőn szavak jelentek meg. Szavak, amelyek rendes írással a jelentések céljaira szolgáló papirosból jó sok szabványívet megtöltötték volna. És ráadásul olyan szavak, amelyeknek értelmét csakis egy hivatalos rendőri rejtjelfejtővel lehetett kibogozni.

Baley egykedvűen végigolvasta az anyagot. Az első személyt Francis Clousarrnek hívták, két évvel ezelőtt, letartóztatásakor harminchárom éves volt. Letartóztatásának oka: lázongásra való bujtogatás; munkahelye: New York-i élesztőüzem; lakása itt és itt; szülei ezek és ezek; haja és szeme színe, különös ismertetőjelei, iskolázottsága, hivatali pályafutása, pszichoanalitikai arculata, fizikai jellemzői, itt egy sereg adat, ott egy sereg adat, és végül hivatkozás a bűnügyi nyilvántartóban fellelhető háromdimenziós fényképre.

— Megnézted a fényképét? — kérdezte Baley.

— Igen, Elijah.

A másik embert Gerhard Paulnak hívták. Baley átfutotta ennek a lapját is, majd így szólt:

— Ez az egész nem ér semmit.

— Az lehetetlen — mondta R. Daneel. — Ha itt a Földön van olyan szervezet, amely képes volt a szóban forgó bűntett elkövetésére, akkor ezek bizonyára tagjai. Szerintem ennek igen nagy a valószínűsége. Nem kellene kihallgatnunk őket?

— Semmit se fogunk belőlük kihúzni.

— Mind a ketten ott voltak a cipőboltban meg az étkezőben. Ezt nem tagadhatják.

— Ez önmagában még nem bűn. Egyébként pedig igenis letagadhatják. Egyszerűen azt mondják, hogy nem voltak ott és kész. Nem tudjuk rájuk bizonyítani, hogy hazudnak.

— De hiszen én láttam őket.

— Ez nem bizonyíték — vágta rá dühösen Baley.

— Nincs olyan bíróság, ha egyáltalán odáig jut az ügy, amely elhinné neked, hogy egymillió összefolyt arcból kettőre emlékezni tudj.

— Pedig az nyilvánvaló, hogy én tudok.

— Persze. De csak mondd meg nekik, hogy mi vagy. Abban a pillanatban már nem is tanúskodhatsz. Magadfajtának az itteni bíróságok előtt nincs semmiféle jogállása.

— Tehát megváltoztattad a véleményedet — jelentette ki R. Daneel.

— Hogy érted ezt?

— Tegnap az étkezőben azt mondtad, nem szükséges letartóztatnunk őket. Azt mondtad, ha emlékszem az arcukra, bármikor lefoghatjuk a társaságot.

— Nem gondoltam át a dolgot — válaszolta Baley.

— Bolondot beszéltem. Ilyet nem tehetünk.

— Lélektani okokból se? Hiszen ők nem tudhatják, hogy nekünk nincs törvényes bizonyítékunk az összeesküvésben való részvételükre.