Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— Szeretnék engedélyt kérni rá — jelentette ki —, hogy Enderby rendőrfőnök trimenzionálisan bekapcsolódhassék a beszélgetésünkbe. Fastolfe a homlokát ráncolta.

— Természetesen, ha így kívánja — mondta aztán.

— Daneel, állítsd be, légy szíves, a készüléket.

Baley kényelmetlenül, mereven ült, mígnem a szoba egyik sarkában egy nagy négyzet fényes felülete kivilágosodott, és megjelent rajta Julius Enderby rendőrfőnök meg az íróasztalának egyik szöglete. Kényelmetlen érzése azonnal eltűnt, most szinte szeretettel nézte főnöke jól ismert alakját, és heves vágy fogta el, hogy megint ott lehessen vele az irodában, vagy mindegy, bárhol a Cityben, csak biztonságban. Akár a jersey-i élesztőüzemek legkevésbé kellemes környékén.

Most, amikor már volt tanúja, nem látta okát, hogy tovább várjon.

— Azt hiszem — kezdte —, sikerült megoldanom dr. Sarton halálának rejtélyét.

Szeme sarkából látta, hogy Enderby talpra ugrik, vadul (és ezúttal sikeresen) utánakap repülő szemüvegének. De ahogy felállt, feje kikerült a trimenzionális készülék képernyőjéből, ezért kénytelen volt a megdöbbenéstől némán visszaülni asztalához.

Dr. Fastolfe a maga nyugodtabb módján ugyanígy meglepődött, és fejét kissé oldalt billentette. Csak R. Daneelen nem látszott semmi jele az izgalomnak.

— Azt akarja mondani — kérdezte Fastolfe — , hogy tudja, ki a gyilkos?

— Nem — válaszolta Baley. — Azt akarom mondani, hogy nem történt gyilkosság.

— Hogyhogy? — kiáltott fel Enderby.

— Egy pillanat türelmet kérek, rendőrfőnök úr — szólt Fastolfe, felemelve kezét. Aztán mereven Baleyre nézett, és azt kérdezte: — Szóval ön szerint dr. Sarton él?

— Igen, uram. És azt hiszem, tudom is, hogy hol van.

— Hol?

— Itt a szobában — felelte Baley, és ujjával határozottan R. Daneel Olivaw-ra mutatott.

Baley e pillanatban jóformán csak lüktető érverését érezte. Az idő mintha megállt volna körülötte. R. Daneel arcán most se tükröződött semmiféle érzelem. Han Fastolfe-é udvarias meglepetést mutatott, semmi mást. Baley figyelmét leginkább szavainak főnökére tett hatása kötötte le. A trimenzionális vevőkészülék nem tudta tökéletes hűséggel reprodukálni elképedt arcát. A közvetítést állandóan zavarta egy kis vibrálás, és a képfelbontás se volt egészen eszményinek mondható. E tökéletlenség, ráadásul a rendőrfőnök szemüvegének árnyéka folytán Enderby tekintetéből alig lehetett valamit kiolvasni.

Nehogy összeroppanj nekem, Julius! — gondolta Baley. — Szükségem van rád.

Attól nem félt, hogy Fastolfe meggondolatlanul vagy érzelmektől vezettetve fog cselekedni. Egyszer olvasta valahol, hogy az űrlakók vallástalanok, illetve a vallást náluk a filozófia rangjára emelt, hideg, szenvtelen intellektualizmust helyettesíti. Baley elhitte ezt és számolt is vele. Az űrlakók elvi kérdésnek tekintik, hogy megfontoltan és akkor is kizárólag a józan ész parancsai szerint cselekedjenek.

Biztos volt benne, hogy ha egyedül ül itt közöttük és úgy teszi az iménti kijelentést, többé nem térne vissza a Citybe. Így követelné ezt a hűvös logika. Az űrlakók számára terveik sokkal, ezerszer fontosabbak, mint egy City-lakó élete. Valahogy kimagyaráznák magukat Julius Enderby előtt. Talán átadnák a holttestét, kezet ráznának vele és azt mondanák, ez is földi összeesküvők műve volt. És a rendőrfőnök hitelt adna szavuknak. Mert ilyen a beállítottsága.

Gyűlöli ugyan az űrlakókat, de a gyűlölete félelemből táplálkozik. Nem merné kétségbe vonni állításukat. Ezért volt szüksége rá, hogy az eseményeknek tényleges szemtanúja legyen, méghozzá olyan szemtanúja, aki az űrlakók gondosan kiszámított biztonsági intézkedéseinek hatósugarán kívül van.

— Tévedsz, Lije — mondta a rendőrfőnök elfulladva. — Saját szememmel láttam dr. Sarton holttestét.

— Te olyasvalaminek az elszenesedett maradványait láttad, amiről azt mondták neked, hogy dr. Sarton holtteste — vágott vissza merészen Baley. Hisz eltört a szemüvege, gondolta komoran. Ez még külön, nem várt előnyt jelentett az űrlakóknak.

— Nem, nem, Lije. Én jól ismertem dr. Sartont, a feje meg épségben maradt. Ő volt az. — A rendőrfőnök idegesen a szemüvegéhez kapta a kezét, mintha neki is eszébe jutott volna az akkori balesete. — Alaposan megnéztem — tette hozzá —, igen alaposan.

— És róla mi a véleményed? — kérdezte Baley újból R. Daneelre mutatva. — Nem hasonlít dr. Sartonhoz?

— Csak úgy, ahogy egy szobor hasonlítana hozzá.

— Mindenki felölthet kifejezéstelen ábrázatot, főnök. Tegyük fel, hogy te egy robbantópisztollyal ledurrantott robotot láttál. Azt mondod, alaposan megnézted. De elég alaposan megnézted ahhoz, hogy felismerd, vajon a robbantás okozta lyuk szélén az elszenesedett felület valóban szétzúzott szerves anyag volt, vagy pedig csak olvadt fémre szándékosan rávitt szénréteg?

— Nevetségessé teszed magadat — tiltakozott felháborodottan a rendőrfőnök. Baley az űrlakóhoz fordult:

— Hajlandó a holttestet vizsgálat. céljából kihantoltatni, dr. Fastolfe?

— Egyébként nem volna ellene semmi kifogásom, Mr. Baley — válaszolta Dr. Fastolfe mosolyogva —, de sajnos, mi nem temetjük el a halottainkat, hanem az itteni szokás szerint elhamvasztjuk őket.

— Nagyon kényelmes eljárás — jegyezte meg Baley.

— Mondja, Mr. Baley — kérdezte dr. Fastolfe —, hogy jutott erre a meglepő következtetésre?

Nem adja be a derekát, gondolta Baley. Pimaszul ki fog tartani, ameddig tud.

— Nem volt nehéz — válaszolta. — Ahhoz, hogy valaki robotnak adja ki magát, nem elég fagyos ábrázatot öltenie és mesterkélt modorban beszélnie. Az a bajuk önöknek, űrországiaknak, hogy túlságosan hozzászoktak a robotokhoz. Szinte emberi lényeknek tekintik őket. Egyszerűen vakká váltak a különbségek iránt. Nálunk a Földön másképp áll a dolog. Mi nagyon is tudatában vagyunk annak, hogy mi a robot. Mármost — folytatta — először is R. Daneel túlságosan emberi ahhoz, hogy robot legyen. Az első benyomásom az is volt róla, hogy űrlakó. Meglehetős erőfeszítésembe került tudomásul venni azt az állítását, hogy robot. És ennek persze az volt a magyarázata, hogy űrlakó és nem robot.

R. Daneel a feszélyezettség legcsekélyebb jelét se mutatta, amiért személye a vita középpontjába került.

— Mondtam neked, Elijah kollégám — szólt most közbe —, engem épp arra szerkesztettek, hogy egy időre az emberi társadalom tagjaként éljek. Az emberekhez való hasonlatosságom tehát szükségszerű.

— És ebben olyan messzire mentek, hogy még azokat a testrészeket is kínos pontossággal lemásolták, amelyeket az emberek általános szokás szerint ruhájuk alá rejtenek? Még azokat a szerveket is, amelyeknek egy robotnál nem lehet semmiféle funkciójuk?

— Erre hogy jöttél rá? — kérdezte hirtelen Enderby.

Baley elvörösödött.

— Muszáj volt észrevennem:... a mosdóhelyiségben.

Enderby megbotránkozva nézett rá.

— Bizonyára megérti — jegyezte meg Fastolfe —; hogy ha célt akarunk érni, a hasonlatosságnak tökéletesnek kell lennie. Ilyen körülmények között a félmunka rosszabb, mint a semmi.

— Szabad rágyújtanom? — vetette oda kurtán Baley.

Egy nap három pipa nevetség számba menő pazarlás, de most, amikor a vakmerőség örvénylő hullámain hajózott, a dohányzás idegcsillapító hatásához kellett folyamodnia. Hiszen űrlakókkal vitatkozik. És torkukra fogja forrasztani a hazugságaikat.