Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Tízéves kora óta most először szólalt meg egy mosdóhelyiségben. Az az előbbi eset Boris nagybátyja jelenlétében történt, és akkor is csak ösztönös jajszó buggyant ki belőle, mert lábujjával belebotlott valamibe. De mikor hazaértek, Boris bácsi alaposan elrakta, ráadásul hosszú előadást tartott neki az illedelmes viselkedésről.

— Látogatók nem viselhetnek fegyvert — mondta R. Daneel. — Nálunk ez a szokás. Látogatásai alkalmával még a rendőrfőnökötök is mindig leteszi a robbantópisztolyát.

Bármely más esetben Baley sarkon fordult volna, és otthagyja az Űrvárost meg a robotot. Most azonban égett a vágytól, hogy pontosan végrehajtsa tervét, és ily módon alapos bosszút álljon a sérelmekért.

Ilyen hát az a tapintatos orvosi ellenőrzés, állapította meg magában, amely az első idők jóval alaposabb vizsgálatait felváltotta. Teljesen megértette, igen, teljesen megértette a felháborodást és dühöt, amely ifjúkorában a sorompó-lázongásokhoz vezetett.

Haragosan leoldotta magáról a fegyverszíjat. R. Daneel átvette, és a falban levő kis fülkék egyikébe helyezte. Egy vékony fémlap csusszant a fülke elé.

— Ha ebbe a mélyedésbe bedugod a hüvelykujjad — magyarázta R. Daneel —, akkor csak te nyithatod majd ki a fülkét.

Baley még meztelenebbnek érezte magát, mint a zuhanyozóban. Áthaladt azon a helyen, ahol az imént a két fémrúd elzárta útját, és végre kijutott a mosdóhelyiségből.

Újból egy folyosón találta magát, de itt valamilyen furcsa érzés lepte meg. Feje felett a fénynek valami szokatlan jellege volt. Hirtelen légáramlat csapta meg az arcát. Az első pillanatban azt hitte, tán egy riadóautó suhant el mellette.

R. Daneel, úgy látszik, felfedezte az arcára kiült nyugtalanságot.

— Most már tulajdonképpen a szabad ég alatt vagyunk, Elijah. Itt nincs légszabályozás.

Baleyt enyhe rosszullét kerülgette. Hogy lehet, hogy az űrlakók, akik olyan szörnyen tartanak az emberi testtől csak azért, mert az a Cityből jön, nyugodtan beszívják a szabad térség piszkos levegőjét? Megfeszítette orrlyukait, mintha ezáltal jobban megszűrhetné a beszívott levegőt.

— Gondolom, majd rájössz, hogy a szabad levegő nem ártalmas az emberi egészségre — jegyezte meg R. Daneel.

— Lehet.

A légáramlatok kellemetlenül csapkodták az arcát. Igaz, enyhék voltak, de szeszélyesek. És ez bosszantotta.

De még rosszabb következett. A folyosó valami kékségre nyílt, és amikor a végéhez közeledtek, torkolatán erős fehér fény áramlott be. Baley már látott napfényt. Egyszer szolgálati ügyben fent volt az egyik szoláriumban. De ott védőüveg zárta körül a helyiséget, és a Napnak csak a fénytöréstől eltorzult ábrázatát lehetett látni a mindent elárasztó ragyogásban. Itt azonban a szabad ég alatt álltak!

Baley ösztönösen a Napra pillantott, aztán elfordította a fejét. Káprázó szeme hunyorgott, könnyezett.

Egy űrlakó közeledett feléjük. Baleyt pillanatnyi balsejtelem lepte meg. R. Daneel azonban előre lépett, hogy kézszorítással üdvözölje a közeledőt. Az űrlakó Baleyhez fordult:

— Jöjjön velem, uram. Dr. Han Fastolfe vagyok.

Odabent az épületben már kellemesebb légkör uralkodott. Baley csodálkozva nézegette a hatalmas méretű szobákat és az egész lakóterület pazarló beosztását, viszont örült, hogy itt legalább van légszabályozás.

Fastolfe leült, keresztbe rakta hosszú lábait.

— Bizonyára jobban szereti a légszabályozást, mint a szabad légáramlást — jegyezte meg.

Barátságos embernek látszott. Homlokát vékony ráncok redőzték, a szeme, valamint közvetlenül az álla alatt bőre kissé petyhüdten lógott. Haja ritkult, de ősz szálaknak még nyoma se látszott benne. Nagy fülei szétálltak, és ez arcát humorossá, már-már csúnyává tette, ami Baleyt furcsamód megnyugtatta.

Kora reggel újból átnézte azokat a fényképeket, amelyeket Enderby az Űrvárosban készített. R. Daneel épp akkor beszélte meg látogatásukat, és Baley gondolatban felkészült rá, hogy hamarosan húsvér űrlakókkal fog találkozni. Ez pedig valahogy egészen másnak ígérkezett, mint azok a beszélgetések, amelyeket a közvetítő hullámokon sok mérföldes távolságból több ízben is folytatott velük.

A fényképeken látható űrlakók általában a könyvfilmek hőseihez hasonlítottak: magas, vörös hajú, komoly, hűvösen jóképű lények voltak. Mint például R. Daneel Olivaw.

R. Daneel sorra megnevezte a lefényképezetteket, és amikor Baley meglepetten rámutatott az egyikükre és megkérdezte: — Ez nem te vagy? — R. Daneel így válaszolt: — Nem, Elijah, ez a tervezőm, dr. Sarton.

Hangjából hiányzott minden érzelem.

— A saját képmására teremtett téged? — kérdezte Baley gúnyosan. De nem kapott és őszintén szólva nem is várt választ a kérdésére. Tudta, hogy a Bibliát az űrországokban csak igen kis példányszámban terjesztik.

Most pedig Baley Han Fastolfe-ot nézegette, aki külsőre oly szembeszökően különbözött az űrlakó típustól. A földlakó ezt a tényt kifejezett örömmel vette tudomásul.

— Nem enne valamit? — kérdezte Fastolfe.

Az asztalra mutatott, amely közte és a földlakó között állt. Nem volt rajta más, csak egyetlen tál, s abban különféle színű gömbök. Baley kissé meghökkenve nézett rájuk, mert eddig közönséges asztaldísznek tartotta őket.

— Ezek gyümölcsök — magyarázta R. Daneel. — Az Auróra természetes növényvilágának termékei. Kóstold meg talán ezt a fajtát. Almának hívják, és állítólag igen ízletes.

— R. Daneel persze nem személyes tapasztalatból beszél — jegyezte meg mosolyogva Fastolfe —, de egyébként teljesen igaza van.

Baley szájához emelte az almát. A bőre vörös és zöld volt, tapintása hűvös és enyhe, de kellemes illatot árasztott. Némi erőfeszítéssel beleharapott, és pépes húsának váratlanul fanyar ízétől érdessé vált a nyelve.

Óvatosan rágni kezdte. A City-lakók persze esznek természetes táplálékot is, ha a fejadagok megengedik. Baley gyakran evett természetes húst és kenyeret. De az efféle táplálékot valamilyen módon mindig előre feldolgozzák: megfőzik vagy megőrlik, keverik vagy vegyítik. A gyümölcsöt például tulajdonképpen püré vagy konzerv alakban kellene elkészíteni. Mert amit most a kezében tart, az bizonyára egyenesen valamelyik bolygó piszkos talajából jött.

Remélem, legalább megmosták, gondolta. És megint eltűnődött azon, hogy ami a tisztaságot illeti, milyen szeszélyes az űrlakók gondolkodásmódja.

— Hadd mutassam be magamat kissé közelebbről — szólalt meg Fastolfe. — A dr. Sarton-féle gyilkosság ügyében az Űrváros részéről én vezetem a nyomozást, úgy, ahogy a City részéről Enderby rendőrfőnök. Ha bármiben segíteni tudok, rendelkezésére állok. Mi, éppúgy, mint önök, szeretnénk csendben lezárni ezt az ügyet, és egyszer s mindenkorra megakadályozni, hogy a jövőben efféle esetek előfordulhassanak.

— Köszönöm, dr. Fastolfe — válaszolta Baley. — Ezt az álláspontot nagyra becsüljük.

Ennyi elég is a kölcsönös udvariaskodásból, tette hozzá magában. Az alma közepébe harapott, mire apró, kemény valamik potyogtak a szájába, ösztönösen kiköpte őket; egyikük Fastolfe-ot érte volna, ha az űrlakó gyorsan odébb nem kapja lábát.

Baley elvörösödött, és le akart hajolni értük.

— Nem történt semmi, Mr. Baley — mondta nyájasan Fastolfe. — Hagyja kérem.

Baley fölegyenesedett. Óvatosan letette az almát. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy mihelyt elmegy innét, ezeket a fekete, tojásdad micsodákat egyenként fel fogják szívatni, a tál gyümölcsöt elégetik vagy elviszik valahová messzire az Űrvárostól, és még a szobát is, ahol most ülnek, bepermetezik vírusölő szerekkel. Zavarát nyerseséggel igyekezett leplezni: