Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

Jessie mélyet sóhajtott.

Baley erőszakkal eltérítette róla a gondolatait. Kétségbeesetten visszatért az iménti témához.

— Jessie — mondta éles hangon —, muszáj megmondanod. Honnét jöttél rá, hogy Daneel robot? Miből következtettél rá?

— Abból... — kezdte, de máris elhallgatott. Ezúttal harmadszor fogott hozzá eredménytelenül a magyarázathoz.

Baley megszorította a kezét, hogy szóra bírja. — Kérlek, Jessie! Ne félj!

— Csak úgy... egyszerűen kitaláltam, hogy robot.

— De semmi olyan nem történt, amiből kitalálhattad volna, Jessie. Mielőtt elmentél, még nem gondoltál rá, hogy robot, ugye?

— Nem... de aztán elkezdtem töprengeni...

— Mondd már meg, Jessie! Honnét tudod?

— Hát... Nézd, Lije, a mosdóban az asszonyok... Tudod, milyenek, összevissza fecsegnek mindenről. Nők! — gondolta Baley.

— Elég az hozzá — mondta Jessie —, hogy az egész városban elterjedt a híre. Ez biztos.

— Az egész városban? — Baley hirtelen vad diadalt vagy valami ehhez hasonlót érzett. Egy mozaikkő megint beilleszkedett a maga helyére!

— Olyanformán. Azt mondták, hogy egy űrrobot mászkál a városban. Állítólag épp olyan, mint egy ember, és a rendőrséggel dolgozik együtt. Még engem is faggattak felőle. „A te Lije-od semmit se tud róla, Jessie?” — kérdezték nevetve. Én meg ugyanúgy nevetve azt feleltem: „Ne butáskodjátok!” Akkor aztán elmentünk egy éterikus előadásra, és ott elkezdtem gondolkozni az új kollégádról. Emlékszel azokra a képekre, amiket Julius Enderby készített az Űrvárosban, és te egyszer hazahoztad, hogy megmutasd nekem, milyenek az űrlakók? Szóval úgy éreztem, hogy a kollégád ezekhez hasonlít. Egyszerűen eszembe jutott, hogy ezekhez hasonlít, és akkor azt mondtam magamban: ó istenem, valaki biztosan felismerte őt a cipőáruházban, Lije meg együtt van vele, és akkor azt mondtam, hogy megfájdult a fejem, és elrohantam.

— Állj meg, Jessie. Szedd össze magad. Mitől félsz? Magától Daneeltől nem félhetsz. Hiszen amikor hazajöttél, igen bátran beszélgettél vele. Bátran és nyugodtan. Így hát...

Elakadt a szava. Felült az ágyban, de csak hasztalanul meresztette szemét a sötétbe.

Érezte, hogy a felesége közelebb húzódik hozzá. Hirtelen kinyújtotta a kezét, megkereste az asszony ajkát és rátapasztotta a tenyerét. Jessie megpróbált szabadulni, elkapta férje csuklóját, megcsavarta, de Baley annál erősebben fogta.

Aztán hirtelen eleresztette. Jessie felnyöszörgött.

— Bocsáss meg — mondta Baley érdes hangon. — Hallgatóztam.

Fölkelt, meleg plasztofixet húzott a talpára.

— Hová mész, Lije? Ne hagyj itt.

— Ne félj. Csak az ajtóhoz megyek.

A plasztofix halk, csusszanó hangot adott. Baley megkerülte az ágyat, vékony rést nyitott a nappaliba vezető ajtón, és hosszan hallgatózott. Semmi nesz. Olyan csend volt, hogy az ágyból idehallotta Jessie halk, sípoló lélegzetét. És hallotta a vér tompa dobolását a saját fülében.

Baley a résen át kidugta a kezét. A sötétben is könnyűszerrel megtalálta, amit keresett. Ujjával körültapogatta a mennyezetvilágítás gombját, aztán a lehető legóvatosabban megnyomta, úgyhogy a mennyezet halványan megvilágosodott, olyan halványan, hogy a nappali alsó része félhomályban maradt.

De Baley eleget látott. A lakásajtó zárva volt, a nappali szoba pedig üres és csendes.

Csak ezt akarta tudni. A mozaikkövecskék szépen összeilleszkedtek. Az ábra most már teljessé vált.

Eloltotta a világítást, és visszabotorkált az ágyhoz.

— Lije, mi baj? — könyörgött Jessie.

— Semmi, Jessie. Minden rendben van. Nincs a szobában.

— A robot? Azt akarod mondani, hogy elment? Végleg?

— Nem, nem. Majd visszajön. De mielőtt visszajönne, felelj a kérdésemre.

— Milyen kérdésedre?

— Arra, hogy mitől félsz.

Jessie néma maradt. Baley azonban nem tágított:

— Azt mondtad, hogy rettenetesen félsz.

— Tőle félek.

— Nem. Ezen már túl vagyunk. Este nem féltél tőle, amellett nagyon jól tudod, hogy egy robot nem bánthat emberi lényt. Jessie-ből lassan buggyantak ki a szavak:

— Azt gondoltam, ha rájönnek, hogy robot, lázongani kezdenek. És akkor megölnek minket.

— Miért ölnének meg minket?

— Tudod, milyen az, ha lázonganak.

— De hisz még azt se tudják, hol a robot.

— Kideríthetik.

— És te ettől félsz? A lázongástól?

— Hát...

— Pszt! — Lenyomta Jessie-t a vánkosra. Aztán ajkát az asszony füléhez tette. — Visszajött. Most figyelj rám, de ne szólj egy szót se. Minden a legnagyobb rendben van. Holnap reggel elmegy, és nem jön többé vissza. Nem lesz lázongás, semmi se lesz.

Szinte elégedett volt, ahogy kimondta. Úgy érezte, most már tud majd aludni.

Nem lesz lázongás, semmi se lesz, gondolta. Lefokozás se.

Mielőtt elaludt volna, gondolatban még hozzátette: nyomozás se lesz. Az egész ügy máris megoldódott.

Ezzel elaludt.

Julius Enderby rendőrfőnök aprólékos gonddal megtörölgette szemüvegét, aztán az orrára biggyesztette.

Ügyes trükk, mondta magában Baley. Elfoglaltságot ad az embernek, amíg összeszedi gondolatait, és még pénzbe se kerül, nem úgy, mintha pipára gyújtana.

De ha már egyszer eszébe jutott, elővette a pipáját és megmerítette szűkös, durvára vágott dohánykészletében. A dohány azon kevés luxusnövény közé tartozott, amelyet még termesztettek a Földön, de nyilvánvaló volt, hogy ezt is hamarosan beszüntetik. Az ára, mióta Baley az eszét tudta, állandóan emelkedett, sose csökkent, a fejadagok pedig mind kisebbek lettek, sose növekedtek.

Enderby megigazította szemüvegét, aztán az íróasztala végében levő kapcsolóra tette a kezét. Az ajtó egy pillanatra egy irányban átlátszó lett.

— És most tulajdonképpen hol van? — kérdezte.

— Azt mondta, szeretné megnézni a hivatalt, és én Jack Tobinnak engedtem át ezt a megtisztelő feladatot. — Baley meggyújtotta a pipát, majd gondosan leszorította rajta a kupakot. A rendőrfőnök, mint a nemdohányzók általában, nehezen bírta a dohányfüstöt.

— Remélem, nem mondtad meg neki, hogy Daneel robot?

— Persze, hogy nem.

A rendőrfőnök feszültsége még most sem engedett fel. Egyik kezével céltalanul forgatta az íróasztalán álló automatanaptárt.

— Hogy tudsz vele együtt dolgozni? — kérdezte anélkül, hogy Baleyre nézett volna.

— Kicsit hepehupásan.

— Sajnálom, Lije.

— Figyelmeztethettél volna — jegyezte meg szilárd hangon Baley —, hogy még csak meg se lehet különböztetni az embertől.

A rendőrfőnök csodálkozva nézett rá.

— Nem mondtam neked? — Aztán hirtelen támadt ingerültséggel tette hozzá: — A fene egye meg, tudhattad volna! Nem kértelek volna, hogy a lakásodban szállásold el, ha R. Sammyhoz hasonlítana. Igaz?

— Igaz, főnök, csakhogy én még sose láttam ilyen robotot, te pedig már igen. El se tudtam képzelni, hogy ez is lehetséges. Ezért jobb lett volna, ha mégis figyelmeztetsz rá. Ennyi az egész.

— Sajnálom, Lije. Valóban megmondhattam volna. Igazad van. De ez a dolog, ez az egész ügy úgy kikészít, hogy minden ok nélkül szinte állandóan morgók az emberekre. Ez a Daneel-pofa egy új típusú robot. Egyelőre még csak kísérleti stádiumban van.

— Ezt ő maga is említette.

— Igen? Hát akkor ennyi az egész. Baley idegei kissé megfeszültek. Itt a kellő pillanat.