Isaac Asimov - Acélbarlangok (Gyilkosság az Űrvárosban)

— R. Daneel — mondta közömbös hangon, fogait a pipaszárra szorítva — elintézte, hogy ellátogathassak az Űrvárosba.

— Az Űrvárosba?! — Enderby meghökkenve kapta fel a fejét.

— Igen. Logikusan ez a következő lépés, főnök. Szeretném látni a merénylet színhelyét, és föl is tennék ott néhány kérdést.

Enderby határozottan megrázta a fejét.

— Nem hinném, hogy jó gondolat, Lije. Mi már megvizsgáltuk a terepet. Kétlem, hogy bármilyen új nyomra bukkanhatnál. És az űrlakók furcsa emberek. Kesztyűs kézzel, igen, kesztyűs kézzel kell bánni velük. Neked meg nincs ehhez kellő tapasztalatod. — Tömzsi kezét a homlokára szorította. — Gyűlölöm őket! — tört ki váratlan hévvel.

Baley ellenséges hangon jegyezte meg:

— Az ördög vigye el, ha ez a robot idejöhetett, én is elmehetek oda. Már az is elég kellemetlen, hogy egyenlő hatásköröm legyen egy robottal. De hogy mögötte kullogjak, azt már semmiképp se. Persze, ha úgy gondolod, főnök, hogy nem vagyok alkalmas a nyomozás levezetésére...

— Nem erről van szó, Lije. Nem rólad beszélek, hanem az űrlakókról. Te nem ismered őket. Baley homlokán elmélyültek a ráncok.

— Hát akkor, főnök, mi volna, ha te is velünk jönnél? — Jobb keze a térdén pihent, és most ahogy kimondta, izgalmában ösztönösen megszorította a hüvelykujját.

A rendőrfőnök szeme tágra nyílt.

— Nem, Lije. Dehogy megyek én oda. Ilyet ne kérj tőlem. — Szemmel láthatólag csak nagy nehezen tudta visszafojtani magába a feltörni készülő szavakat. Aztán valamivel nyugodtabban, mesterkélt mosollyal így folytatta: — Tömérdek dolgom van. Hosszú napokkal le vagyok maradva.

Baley tűnődve nézett rá.

— Akkor mást mondok. Talán bekapcsolódhatnál trimenzióval. Persze csak egy időre. Ha segítségre lenne szükségem.

— Jó. Ezt, azt hiszem, megtehetem. — De nem hangzott túlságosan lelkesen.

— Helyes. — Baley egy pillantást vetett a faliórára, bólintott, aztán felállt. — Majd jelentkezem.

Amikor kiment a szobából, még egy pillanatig nyitva tartotta az ajtót és visszanézett. Látta, hogy a rendőrfőnök lassan az íróasztalon fekvő karjára kókasztja fejét. A detektív meg mert volna esküdni, hogy főnöke torkából zokogó hang tör elő.

Az áldóját! — mondta magában megdöbbenve.

A közös teremben megállt, leült az egyik közeli íróasztal sarkára. Figyelemre se méltatta az íróasztal tulajdonosát, aki felpillantott, közömbösen motyogva köszöntötte őt, aztán újból munkájába temetkezett. Baley lecsavarta pipájáról a kupakot és belefújt. Majd magát a pipát az asztalon levő kis hamuszívó fölé fordította, és megvárta, amíg a fehér dohányhamu pora eltűnik. Sajnálkozva nézett az üres pipára, rácsavarta a kupakot és zsebre vágta. Megint oda egy pipa dohány!

Végiggondolta az imént történteket. Enderby viselkedése tulajdonképpen nem lepte meg. Föl volt rá készülve, hogy az űrvárosi kirándulás terve ellenállásba fog ütközni. Éppen elégszer hallotta tőle, milyen nehéz az űrlakókkal bánni, milyen veszélyes kellő tapasztalatokkal nem rendelkező személyekre bízni, hogy tárgyaljanak velük, még apró-cseprő ügyekben is.

Azt azonban nem várta, hogy a rendőrfőnök ilyen könnyen beadja a derekát. Feltételezte, Enderby legalább ahhoz ragaszkodni fog, hogy elkísérje őt. A tömérdek munkára való hivatkozása, tekintetbe véve a szóban forgó probléma súlyosságát, nem egyéb merő kifogásnál.

Baley korántse akarta, hogy főnöke elkísérje! Pontosan azt akarta, amit elért. Hogy a rendőrfőnök trimenzionálisan legyen jelen és biztonságos helyről figyelhesse az eseményeket.

Biztonság — ez most a kulcskérdés. Baleynek olyan tanúra lesz szüksége, akit nem lehet azonnal félreállítani az útból. Erre, mint minimális biztosítékra, az életbiztonsága végett feltétlenül szüksége van.

És a rendőrfőnök azonnal beleegyezett ebbe. Baleynek eszébe jutott Enderby búcsúzokogása, jobban mondva az a hang, amely kísértetiesen hasonlított a zokogásra. Az áldóját, gondolta, nagyon kétségbe lehet esve.

Közvetlenül az oldalánál egy kissé akadozó, vidám hang szólalt meg.

Baley összerezzent.

— Mi a fenét akarsz? — kérdezte gorombán. R. Sammy arcáról azonban erre se tűnt el a bamba, dermedt mosoly.

— Jack üzeni, hogy Daneel vár rád, Lije.

— Rendben van. No, mars innét!

Homlokát ráncolva nézett a távozó robot után. Szörnyen bosszantotta, hogy ez az ostoba fémkasztni minden gátlás nélkül állandóan a keresztnevén szólítja. R. Sammy hivatalba lépésekor szót is emelt emiatt, de a rendőrfőnök csak a vállát vonogatta. — Egyszerre csak egyféleképpen lehet. A közvélemény ragaszkodik ahhoz, hogy az itteni robotokat erős barátsági áramkörrel ruházzák fel. Helyes is. R. Sammy tehát vonzódik hozzád, és azon a neveden szólít, amelyet a legkedvesebbnek tart.

Barátsági áramkör! Semmiféle típusú robot nem árthat emberi lénynek. A robotika első törvénye kimondja:

„A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.”

Ezt a parancsot kivétel nélkül minden pozitronagy alapáramkörébe olyan mélyen beépítették, hogy Semmiféle elképzelhető rendellenesség nem hatálytalaníthatja. Mi szükség van hát ilyen különleges barátsági áramkörökre?

A rendőrfőnöknek azonban mégis igaza van. A földlakók teljesen ésszerűtlen bizalmatlansággal viseltetnek a robotok iránt, ezért barátsági áramkört kell beléjük építeni, továbbá, minden robotot mosolygósra kell készíteni. Legalábbis itt, a Földön.

Mert R. Daneel például sosem mosolyog.

Baley sóhajtva lekászolódott az asztalról. Az Űrváros a következő állomás, gondolta. Vagy talán a végállomás!

A City rendőrsége és egyes magasrangú hivatalnokok még használhatták magánriadóautójukat a City folyosóin, sőt a gyalogosforgalom elől elzárt, ősrégi földalatti autóutakon is. A liberálisok szünet nélkül ágáltak, hogy ezeket az autóutakat alakítsák át gyermekjátszóterekké, új üzleti negyedekké, expreszjáratokká vagy a helyi járatok elágazó vonalaivá.

Ámde a „polgári biztonság” követelményei erősebbnek bizonyultak. Nagyobb tüzeknél, amelyeken helyi eszközökkel nem lehetett úrrá lenni, az áram- vagy a szellőzővezetékek jelentősebb üzemzavarainál és főleg komolyabb forrongások esetén szükség volt valamilyen úthálózatra, amelynek igénybevételével a City biztonsági osztagait pillanatok alatt a helyszínre lehetett szállítani. Az autóutak ilyenkor nélkülözhetetlenek voltak.

Baley már nemegyszer végighajtott ilyen autóúton, de szinte szemérmetlen néptelensége mindannyiszor nyomasztó érzéssel töltötte el. Mintha millió mérföldre volna a City meleg, lüktető életétől. A riadóautó kormánya mögül úgy rémlett, mintha valami vak és üreges féreg nyújtóznék előtte: az útnak állandóan új szakaszai bukkantak fel, ahogy az autó egymásután veszi az enyhe kanyarokat. És anélkül, hogy megfordult volna, tudta, hogy a háta mögött egy másik vak és üreges féreg szüntelenül összeszűkül és bezárul. Az autóút fényben úszott, de a világítás a nagy csendben és néptelenségben értelmét vesztette. R. Daneel nem törte meg a csendet, és nem is tette elviselhetőbbé a néptelenséget. Mereven nézett maga elé; az üres autóút éppoly kevéssé tett rá hatást, mint a zsúfolt expresszjárat.