Frank Herbert - A Dűne

— Duy yakha hin mange — suttogta Csani. — Duy punra hin mange. Két szemem van. Két lábam van.

És ámulattal nézett Paula.

Paul mély lélegzetet vett, igyekezett lecsillapítani a benne tomboló vihart. Az anyja szavai összefonódtak a fűszereszencia hatásával, úgy érezte, emelkednek-süllyednek benne a szavak, mint árnyékok a lobogó tűz körül. Az egész mögött ott érezte a cinizmust is — oly jól ismerte az anyját! —, de semmi sem fékezhette meg ezt a valamit benne, ami egy falatnyi étellel kezdődött el…

Félelmetes cél!

Hirtelen megérezte, úrrá lett rajta a faj öntudata, amely elől nem menekülhetett. Minden részlet éles kontúrt kapott, a látótere kitágult, özönlöttek be az adatok, hideg pontossággal működött a tudata. Leült a földre, nekitámasztotta a hátát a sziklának, átadta magát a belső erőnek. A tudata kiáramlott abba az időtlen zónába, ahonnan áttekinthette az időt, érzékelhette a lehetséges utakat, megcsaphatta a jövő szele… és a múlt szele: mintha egy szemmel a múltat, egy szemmel a jelent és egy szemmel a jövőt látta volna, s mindez összeolvadt egyetlen négydimenziós képpé, ahol láthatta, miként fonódik egybe a tér és az idő.

Fennállt az a veszély, hogy elragadja a saját lendülete, bele kellett kapaszkodnia a jelen tudatába, érzékelni a tapasztalás tompa döccenéseit, az eláramló pillanatot, a van folyamatos belekövülését a változhatatlan volt ba.

Ahogy felfogta a jelent, most érezte meg először, hogy az idő hatalmas, egyenletes hömpölygését hogyan zavarják meg mindenütt a kósza áramlatok, hullámok, hatások és ellenhatások, ahogy a hullámverés nekicsapódik a sziklás partoknak. Új fényben, tisztábban láthatta tulajdon jövőlátását is. Most megértette, mi okozza benne azokat a vakfoltokat, és hirtelen félelem fogta el.

A jövőlátása, most már tudta, olyan megvilágosodás volt, amelyben szerepet kapott az is, amit még meg tudott világítani — egyszerre eredményezett pontosságot és alapvető hibákat, mert beleszólt valami Heisenberg-féle határozatlansági effektus: az energia, amely feltárta, amit látott, meg is változtatta a látottakat.

És amit most látott, az egy időfókusz volt, itt, ebben a barlangban, a lehetőségek forrongó tömege összpontosult, ahol a legapróbb cselekedet — egy pillantás, egy óvatlan szó, egy arrébb lökött homokszem — gigászi emelőkart mozdíthatott el az egész ismert világmindenségen át. Paul erőszakos összeütközést látott maga előtt, amelynek a kimenetele olyan sok tényezőtől függött, hogy az ő legapróbb mozdulata hatalmas változásokat idézett elő a szövevényben.

A látomás hatására legszívesebben mozdulatlanságba merevedett volna, de ez is cselekedet lett volna, a megfelelő következményekkel.

Számtalan következmény volt — legyezőszerűen ágaztak szét a vonalaik ebből a barlangból, és a következményvonalak legtöbbje mentén Paul ott látta saját holttestét, vér patakzott a rajta tátongó, kés ütötte sebből.

Jessica fölébredt a barlang sötétségében, hallotta, hogy mozgolódnak körülötte a fremenek, megcsapta az orrát a csípős cirkoruhaszag. Belső időérzéke szerint odakint már leszállóban lehetett az alkony, a barlangban azonban egyenletes volt a sötétség, elszigetelték a sivatagtól a műanyag leplek, amelyek felfogták a testükből kipárolgó vízgőzt, és nem engedték kiszökni a barlangból.

Jessica rájött, hogy az eltelt órákban megengedte magának a teljesen ellazult alvást, hogy kipihenje kimerültségét, és ez sokat elárult arról, hogy öntudatlanul mennyire biztonságban érezte magát Stilgar csapatában. Megfordult a köpenyéből kialakított függőágyban, letette a lábát a kőre.

Nehogy elfelejtsem csúszósra beállítani a csizma szárát, hogy segítse a keringést a cirkoruhában! gondolta. Olyan sok mindent kell észben tartani.

Még mindig érezte a reggelije ízét a szájában, a levélbe göngyölt, fűszermézzel összedolgozott madárhús- és gabonafalatkát, és az eszébe ötlött, hogy itt fordított az időbeosztás: az éjszaka a tevékenység ideje, a nappal a pihenésé.

Az éjszaka elrejt; az éjszaka biztonságos.

Leakasztotta a köpenyét a kis sziklafülke falaiból kiálló kampókról, kitapogatta a sötétben, hol a teteje a ruhadarabnak, belebújt.

Hogyan lehetne üzenetet küldeni a Bene Gesseritnek? tűnődött. Értesíteni kellene őket arról, hogy a két szökevény menedéket talált az Arrakison.

Távolabb parázsgömbök gyúltak ki a barlangban. Jessica látta, hogy emberalakok mozognak a fényükben, köztük Paul is. A fia már felöltözött, a csuklyáját azonban hátravetette, jól látszott az éles Atreides-profil.

Olyan furcsán viselkedett, mielőtt nyugovóra tértek, gondolta Jessica. Visszahúzódón. Olyan volt, mint aki a halálból tért vissza, és még nem vette egészen tudomásul. A szemét félig lehunyta, a tekintete üvegesen meredt befelé. Jessicának a látványtól eszébe jutott, amit Paul mondott a fűszerrel telített táplálékról: a rabja lesz az ember.

Mellékhatásai vannak? tűnődött. Paul azt mondta, valami köze van a jövőlátó képességéhez, de azóta is furcsamód hallgat róla, hogy mit lát.

Jobbra, az árnyékok mélyéből Stilgar bukkant elő, a parázsgömbök fényében átment a barlangon a kis csoport felé. Jessica nézte; hogy babrálja a szakállát, milyen fürkésző tekintettel, ugrásra készen halad, mint a vadászó macska…

Hirtelen félelem nyilallt Jessicába, ahogy az érzékei végre fölfogták a feszültséget, amely szemlátomást sugárzott a Paul köre gyűlt csoportból — a merev mozdulatokat, a szertartásos elhelyezkedést.

— A védelmem alatt állnak! — dörögte Stilgar.

Jessica ráismert a fremenre, aki ott állt Stilgarral szemben — Jamis volt az! Aztán meglátta azt is, hogy tombol benne az indulat — görcsösen megfeszült a válla.

Jamis, akit Paul leterített! gondolta.

— Tudod, mi a törvény, Stilgar — mondta Jamis.

— Ki tudná jobban? — kérdezte Stilgar, és Jessica jól hallotta a hangjában a csitítást, a szándékot, hogy elsimítson valamit.

— A párharcot választom — dörmögte Jamis.

Jessica átviharzott a barlangon, megragadta Stilgar karját.