Frank Herbert - A Dűne

Jessica látta, hogy az a Csani nevű leány segít Paulnak levetkőzni, aztán a kezébe nyomja a kriszkés markolatát, látta, hogy Paul néhány pillanatig méregeti a kést, a súlyát, a súlyeloszlását. Arra gondolt, hogy Paul ismeri a prana és a bindu rejtelmeit, az idegek és az izmok titkait, hogy olyan tanítóktól tanulta meg a küzdést, mint Duncan Idaho és Gurney Halleck, akik már az életükben eleven legendák voltak. A fiú ismerte a Bene Gesserit fortélyait, rugalmasnak és magabiztosnak látszott.

De még csak tizenöt éves, gondolta Jessica. És nincs pajzsa. Valahogy meg kell akadályoznom ezt! Kell lennie valami kiútnak… — Fölpillantott, látta, hogy Stilgar figyeli.

— Nem akadályozhatod meg — mondta a férfi. — Nem szabad beszélned.

Jessica a szájára szorította a tenyerét.

Beleplántáltam a félelmet Jamis gondolataiba, mondta magában. Valamennyire lelassítja majd… talán. Bárcsak tudnék imádkozni — igazán imádkozni!

Paul most már egyedül állt a kör szélén, csak a nadrág volt rajta, amelyet a cirkoruha alatt viselt. A jobb kezében kriszkést tartott, a lába meztelenül simult a homoktól érdes sziklára. Idaho annak idején minduntalan figyelmeztette: „Ha nem bízol a felületben, a legjobb a csupasz talp.” A gondolatai előterében pedig még ott volt Csani útmutatása: „Jamis védés után jobbra lendíti a kését: Mindenki ismeri ezt a szokását. És a szemed felé fog döfni, hogy pislogj és akkor vághasson. És kétkezes, vigyázz, amikor kezet vált!”

Mindenekfölött azonban ott volt benne, de olyan erővel, hogy az egész testében érezte, a gyakorlat, az ösztönös reakciókészség, amelyet nap nap után, óráról órára belevertek a gyakorlótermekben.

Gurney Halleck szavaira is emlékezett: „A jó késvívó hegyben, élben, keresztvasban egyszerre gondolkodik. A heggyel vágni is lehet, az éllel döfni is lehet, a keresztvassal el lehet kapni az ellenfél pengéjét.”

Paul lenézett a kriszkésre. Nem volt rajta keresztvas, csak egy kis, homorú gyűrű a markolat alján. Ráadásul most jött rá, hogy sejtelme sincs róla, mekkora erőtől törik el ez a penge, még azt sem tudja, egyáltalán el lehet-e törni.

Jamis lassan, oldalazva elindult jobbra a kör széle mentén Paul felé.

Paul behajlította a lábát, előrehajolt, ráébredt, hogy nincsen pajzsa, pedig úgy tanult meg küzdeni, hogy körülötte legyen az a finom erőtér, úgy tanult meg védekezni, hogy villámgyors legyen a mozdulata, a támadását viszont visszafogja éppen annyira, hogy átcsúszhasson az ellenfél pajzsán. Hiába intették minduntalanul a mesterei, hogy ne számítson arra, hogy a pajzs úgyis lefékezi a gyors támadást, Paul tudta, hogy mélyen beleivódott a pajzsreflex.

Jamis odakiáltott, érezhetően szertartásos kihívással:

— Törjön hát ízzé-porrá a pengéd!

Eszerint el tud törni, gondolta Paul.

Óvatosságra intette magát: Jamis testét sem védte ugyan pajzs, de a másik nem is szokott hozzá, nem éltek benne a pajzsvívó gátlásai.

Paul szemügyre vette az ellenfélét. A férfi teste úgy festett, mintha csak csont és szíjas; csomós izom lett volna. Kriszkése tejfehéren világított a parázsgömbök fényében.

Félelem nyilallt Paulba. Hirtelen magányosnak és védtelennek érezte magát, ahogy ott állt a tompa, sárgás fényben ezektől az emberektől körülvéve. A jövőlátása számtalan tapasztalattal ellátta már, felvillantotta a jövő legerősebb sodrású áramlatait is, az útjukat megszabó döntésláncolatokat is, ám ez a valóságos most volt, ahol aprócska véletlenek végtelen sokaságán múlt az élete vagy a halála.

Itt akármi másik irányba billentheti a jövőt, ébredt rá Paul. Valami, ami egy pillanatra eltereli a figyelmét, egy köhentés a nézők közül, egy parázsgömb pislantása, egy csalóka árnyék rebbenése.

Félek, mondta magában.

Óvatosan körözni kezdett ő is Jamisszal szemben, és közben némán ismételgette magában a Bene Gesserit félelem elleni litániáját. A félelem az elme gyilkosa… Mintha hűvös hullám mosta volna át a testét. Érezte, hogy görcsbe rándult izmai kisimulnak, higgadtan, de ugrásra készen várakozott.

— Megmártom a késem a véredben! — horkant fel Jamis. És az utolsó szó közepén rávetette magát.

Jessica látta a mozdulatot, visszafojtotta a kiáltást.

Ahová Jamis lecsapott, most csak az üres levegő volt, és Paul ott állt mögötte, kése előtt Jamis védtelen háta.

Most, Paul, most! sikoltotta gondolatban Jessica.

Paul döfése pontos volt, gyönyörű ívű, sima, de olyan lassú, hogy Jamisnak még volt ideje elfordulni és elugrani jobbra.

Jessica fölismerte a pajzsvívó ritmust, és átvillant rajta, hogy milyen kétélű dolog ez a tudás. A fiú reakciói fiatalosan fürgék voltak, és a gyakorlás olyan tökélyre fejlesztette őket, amilyennel ezek az emberek még nem találkoztak. A támadás is begyakorolt támadás volt azonban, amely a képzeletbeli pajzs ellenállásához igazodott. A gyors döfést a pajzs elhárítja, csak a ravasz, lassú ellentámadást engedi át. Önuralom és ravaszság kellett hozzá, hogy valaki áthatoljon az ellenfél pajzsán.

Paul nem érzi?! kérdezte magában Jessica. Éreznie kell!

Jamis újra támadott, sötét szeme összeszűkült, teste sárga villanás volt csak a parázsgömbök alatt.

És Paul újra kisiklott előle, de túl lassú volt az ellentámadás.

Aztán újra.

És újra.

Mindannyiszor Paul visszavágása egy pillanatot késett.

És Jessica észrevett valamit, amiről remélte, hogy Jamis nem veszi észre. Paul hárításai kápráztatóan gyorsak voltak, de mindig pontosan olyan szögben mozdult el, mintha pajzs segítene lefékezni Jamis pengéjét.

— Szórakozik a fiad azzal a szerencsétlen bolonddal? — kérdezte Stilgar, aztán mielőtt Jessica válaszolhatott volna, csendre intette. — Ne haragudj; te nem szólalhatsz meg.

Most egymás körül keringett a két alak a barlang sziklás padlóján: Jamis előrenyújtotta a kést tartó kezét, a kés hegye enyhén fölfelé állt, Paul előregörnyedt, alacsonyan tartotta a kést.

Jamis ismét rárontott, de ezúttal elfordult jobbra, amerre az előbb Paul elugrott.

Ahelyett hogy hátraugrott és kifordult volná, Paul most a kése hegyével fogta föl a férfi késes kezét. Aztán a fiú már ott sem volt, kipördült balra, és magában hálát adott Csaninak a figyelmeztetésért.

Jamis visszahátrált a kör közepére, megdörgölte a kést tartó kezét. Egy pillanatig vér csorgott a sebből, aztán elállt. Jamis tágra nyílt szeme mint két kékesfekete üreg meredt Paulra parázsgömbök tompa fényében, és mintha valami új, óvatos kifejezés jelent volna meg benne.

— Ó, ez fájt neki — mormogta Stilgar.

Paul ugrásra készen előregörnyedt, és ahogy tanulta, az első vér után odakiáltott:

— Megadod magad?

— Hah! — hördült fel Jamis.

Haragos morgás hallatszott mindenünnen.

— Állj! — kiáltotta Stilgar. — A kölyök nem ismeri a törvényeinket. — Aztán Paulhoz intézte a szót: — A tahaddi-kihívás nem ismer megadást. Csak a halál dönti el.

Jessica látta, hogy Paul nagyot nyel. Még sohasem ölt meg embert így, párviadalban… gondolta. Vajon képes lesz rá?

Paul lassan körözni kezdett jobb felé, kényszerű válaszként Jamis mozgására. Az agyában megint felbukkant mindaz, amit a látomásában megtudott a barlangban körülötte kavargó időrengető változók sokaságáról. Most már megértette, hogy ebben a küzdelemben túl sok az összezsúfolt, pillanatokba tömörödött döntés ahhoz, hogy tisztán ki lehetne venni bármelyik jövőbe vezető utat.