Frank Herbert - A Dűne

Az Arrakisra való elindulás előtti héten, amikor már szinte elviselhetetlen őrjöngéssé fokozódott az utolsó napok sürgése-forgása, egy vénasszony jött látogatóba a fiú, Paul anyjához.

Meleg éjszaka volt a Caladan-kastélyban. Az ősi kőtömeg, mely huszonhat nemzedéken át szolgált az Atreides-család otthonául, most hideg verejtékes érzetet keltett, mint mindig, ha időváltozás közeledett.

Az öregasszonyt az oldalajtón engedték be, elhaladt a boltozatos folyosón Paul szobája mellett, és megengedték, hogy egy pillanatra megnézze az ágyban fekvő fiút. A majdnem a padlóig leeresztett függőlámpa halvány fényénél az álmából felriadt fiú csak egy vaskos női alakot látott az ajtóban állni, egy lépéssel anyja előtt. Az öregasszony árnyalakja boszorkányszerű volt — haja összegubancolódott pókhálóként fogta körül sötétbe borult arcát, melyből csak az ékkőként ragyogó szem világított.

— Nem kicsi a korához képest, Jessica? — kérdezte az öregasszony. Sípolt, dongott a hangja, mint egy felhangolatlan baliset.

Paul anyja lágy alt hangján válaszolt:

— Az Atreides-ivadékok közismerten későn szoktak növésnek indulni, Tisztelendő Anyám.

— Mondják, mondják — dünnyögte az öregasszony. — De hát már tizenöt éves…

— Igen, Tisztelendő Anyám.

— Ébren van és hallgatózik — mondta az öregasszony. — Ravaszdi kis gazfickó! — Kuncogott. — De a fejedelmi személyeknek szükségük is van a ravaszságra. És ha csakugyan ő a Kwisatz Haderach… hát…

Az ágy sötétjében Paul éppen csak résnyire nyitotta ki a szemét. A két, madár módra csillogó ovális — az öregasszony szeme — mintha kitágult, fölizzott volna, ahogy az övébe nézett.

— Aludj jól, ravasz kis gazfickó! — mondta az öregasszony. — Holnap szükséged lesz minden erődre, hogy elviseld a gom-dzsabbaromat!

Ezzel elment, maga előtt tolta Paul anyját. Határozott döndüléssel csukódott be mögöttük az ajtó.

A fiú szeméből elszállt az álom. Mi lehet az a gom-dzsabbar?

Minden izgalom közül, ami a nagy változást kísérte, ennek az öregasszonynak a megjelenése volt a legdöbbenetesebb.

Tisztelendő Anyám…

És Jessicának szólította az anyját, mintha holmi közönséges szolgálólány lett volna, nem pedig a Bene Gesserit tagja, hercegi ágyas, a hercegi trónörökös szülőanyja!

A gom-dzsabbar valami arrakisi dolog lehet, amit meg kell ismernem, mielőtt odamegyünk? tűnődött.

Hangtalanul forgatta a szájában a különös, idegen szavakat: Gom-dzsabbar… Kwisatz Haderach…

Olyan sok mindent kellett megtanulni! Az Arrakis annyira másmilyennek ígérkezett, mint a Caladan, hogy a fiú feje már kavargott az új ismeretektől. Arrakis… Dűne… Sivatagbolygó…

Thufir Hawat, Paul apjának főorgyilkosa már elmagyarázta a fiúnak, hogy halálos ellenségeik, a Harkonnenek nyolcvan évig voltak az Arrakison, részleges hűbérbirtokként, uralva a bolygót a szerződés alapján, amelyet a KHAFT-társasággal kötöttek a fiatalító fűszer, a melanzs bányászatára. A Harkonnenek most távoznak, és az Atreides-ház lép a helyükbe teljes hűbérúri joggal — látszólag Leto herceg győzelme jeleként. Ám ez a látszat, mondta Hawat, nagy veszéllyel terhes, mert Leto herceg igen népszerű a Landsraad Nagy Házai között.

„A népszerű ember kihívja maga ellen a, hatalmasok féltékenységét” — mondta Hawat.

Arrakis… Dűne… Sivatagbolygó…

Ahogy Paul lassan álomba merült, egy arrakisi barlang jelent meg előtte. Körülötte néma emberalakok mozogtak a parázsgömbök halovány fényében. Ünnepélyes érzés fogta el, mintha templomban lett volna, ahogy hallgatott egy halk hangot: kopp, kopp, kopp — a víz csepegését. Paul így, álmában is tudta, hogy ébredés után emlékezni fog rá. Mindig emlékezett azokra az álmokra, amelyekben előre látta a jövőt.

Aztán az álom szertefoszlott.

Paul fölébredt. Érezte maga körül az ágy melegét, s tovább csapongtak a gondolatai. Ez a világ, a Caladan-kastény, ahol sem játszani, sem hasonló korú fiúkkal barátkozni nem tudott, talán nem is érdemli meg, hogy szomorúsággal búcsúzzék tőle. A tanítója, dr. Yueh már célzott rá, hogy a faufreluch -osztályrendszer nem érvényesül olyan szigorúan az Arrakison. A bolygó olyan népnek volt a hazája, akik a sivatag peremén éltek, s nem parancsolt nekik sem kaid, sem bashar: ők voltak a fremenek, a sivatagi nomádok, akiket nem tudott lajstromba venni a Császári Regátus egyetlen népszámlálása sem.

Arrakis… Dűne… Sivatagbolygó…

Paul megérezte magában a feszültséget, és úgy döntött, végrehajtja az egyik lélek-test gyakorlatot, amelyet az anyja tanított meg neki. Három gyors lélegzetvétel elindította a reakciókat: lebegő tudati állapot… tudat-összpontosítás… aortatágulás… kerülni az összpontosítás nélküli tudatosság mechanizmusát… vállalt és akart tudatosság… feldúsított vér tódul a túlterhelt területekre … az ember nem juthat táplálékhoz-biztonsághoz-szabadsághoz pusztán ösztönös úton… az állati tudat nem terjed tovább az adott pillanatnál… nem fogja föl, hogy a préda kipusztulhat… az állat rombol, de nem épít… az állati örömök az érzékelési szint közelében maradnak, nincs tudatos észlelés… az embernek koordináta-rendszer kell, hogy azon át lássa a világegyetemet… vállalt és akart tudatosság, ez kifeszíti a koordinátahálót… a testi integritás követi az idegvéráramot a sejtszükségletek legmélyebb tudatával összhangban… minden tárgy/sejt/lény mulandó… törekedj a dinamikus állandóságra a körülvevő…

Paul lebegő tudatállapotában egyenletesen hömpölygött körbe-körbe-körbe a „lecke”.

Amikor a hajnal sárgás fénye megérintette az ablakpárkányt, a fiú lehunyt szemhéján át érzékelte a fényt. Kinyitotta a szemét, meglátta a hálószoba mennyezetének ismerős gerendarajzolatát, meghallotta a kastélybeli sürgés-forgás ismerős neszeit.

Kinyílt az ajtó, az anyja nézett be. Bronzszínű árnyalatokban játszó haját fekete szalag fogta össze a feje tetején, ovális arca kifejezéstelen volt, zöld szeme komolyan nézett a fiúra.

— Ébren vagy — állapította meg. — Jól aludtál?

— Igen.

Paul szemügyre vette a nyúlánk alakot, érzékelte a feszültséget a válla tartásában, ahogy ruhát keresett a faliszekrényekben. Másvalaki talán nem vette volna észre a feszültséget, de Paulnak az anyja jól megtanította a Bene Gesserit-módszert: az aprólékos részletmegfigyelést. Jessica most megfordult, odanyújtott egy mérsékelten elegáns kabátkát. A zsebe fölött ott ékeskedett a vörös sólymos Atreides-címer.

— Siess, öltözz fel — mondta. — A Tisztelendő Anya már vár!