Frank Herbert - A Dűne

— Egy napon, fiam — mondta az öregasszony —, talán neked is meg kell állnod odakint egy ilyen ajtó előtt. Nem akármilyen feladat!

Paul lenézett a kézre, mely megismerte a fájdalmat, aztán föltekintett a Tisztelendő Anyára. Az öregasszony hangja most különbözött minden más hangtól, amellyel valaha is találkozott. Fényes kontúr vette körül a szavait. Élük volt. Paul úgy érezte, kérdezzen bármit, olyan választ kap, ami ki tudja emelni ebből a hús-vér világból, valami magasabb rendűbe.

— Miért keresik az igazi embereket? — kérdezte.

— Hogy felszabadítsunk benneteket.

— Felszabadítsanak?

— Egyszer az emberek rábízták a gépekre, hogy gondolkodjanak helyettük, abban a reményben, hogy ez majd fölszabadítja őket. De csak oda vezetett, hogy más gépekkel szövetkezett emberek a rabszolgáikká tehették őket.

— „Ne készíts gépezetet az emberi elme hasonlatosságára” — idézte Paul.

— Egyenesen a Butleri Dzsihadból és az Orániai Katolikus Bibliából — mondta az öregasszony. — De az O. K. Bibliának igazában azt kellett volna mondania: „Ne készíts gépezetet, amely az igazi emberi elme utánzata.” Tanulmányoztad a szolgálatodban álló Mentátot?

— Együtt végeztem tanulmányokat Thufir Hawattal.

— A Nagy Lázadás elvett az emberektől egy mankót. Kikényszerítette az igazi emberi elmék fejlődését. Iskolák jöttek létre az igazi emberi tehetségek képzésére.

— A Bene Gesserit-iskolák?

Az öregasszony bólintott.

— Mostanra csak kettő maradt fönn azokból az ősi iskolákból: a Bene Gesserit és az Űrliga. A Liga, sejtésünk szerint, a szinte tiszta matematikát helyezi előtérbe. A Bene Gesserit más funkciót tölt be.

— Politizál — mondta Paul.

— Kull wahad! — fakadt ki az öregasszony. Szúrós pillantást vetet; Jessicára.

— Nem én mondtam neki, Tisztelendő Anyám — mondta Jessica.

A Tisztelendő Anya figyelme ismét a fiúra irányult.

— Ehhez feltűnően kevés adatra volt szükséged jegyezte meg. — Bizony, politizál! Az eredeti Bene Gesserit-iskolát olyanok irányították, akik jól látták, hogy szükség van a folyamatosság összekötő fonalára az emberiség kusza ügyeiben. És látták, hogy ilyen folyamatosság csak akkor lehetséges, ha elkülönítik az emberi örökséget az állati örökségtől — tenyésztési céllal!

Paul hirtelen úgy érezte, hogy az öregasszony szavai elveszítették különös élességüket. Úgy érezte, sértik azt az érzékét, amelyet az anyja ösztönös helyességérzetnek hívott. Nem mintha a Tisztelendő Anya hazudott volna; szemlátomást hitt abban, amit mondott. Ez valami mélyebb disszonancia volt, valami, ami összefüggött Paul félelmetes céljával…

— De az anyám azt mondta, hogy az iskolákban sok Bene Gesserit nem tudja, honnan származik.

— A leszármazás mindig benne van a feljegyzéseinkben — mondta az öregasszony. — Az anyád tudja, hogy vagy Bene Gesserit-ivadék, vagy a genetikai anyaga önmagában is elfogadható volt.

— Akkor miért nem tudhatta meg, kik voltak a szülei?

— Sokan tudják… sokan nem tudják. Előfordulhatott volna például, hogy keresztezni akarjuk egy közeli rokonával, hogy dominánssá tegyünk valamilyen öröklődő jegyet. Sokféle indíték vezérel bennünket.

Pault megint elfogta a helytelenség érzete. Azt mondta:

— Sokat vállaltok magatokra!

A Tisztelendő Anya fürkészően ránézett. Jól hallottam, bírálat volt a hangjában?

— Súlyos teher nehezedik ránk — válaszolta.

Paul érezte, hogy egyre jobban magához tér a próba okozta megrázkódtatásból. Átható tekintettel végigmérte az öregasszonyt.

— Azt mondod, lehet, hogy én vagyok a… Kwisatz Haderach. És az micsoda? Valami eleven gom-dzsabbar?

— Paul! — szólt rá az anyja. — Nem szabad ilyen hangon beszélni a…

— Ezt bízd rám, Jessica — szólt közbe az öregasszony. — Mondd csak, fiatalember, mit tudsz az igazmondató szerről?

— Az a célja, hogy fokozza az igazság és a hamisság megkülönböztetésének képességét. Anyám elmondta.

— Láttál már igazságrévületet?

A fiú megrázta a fejét.

— Nem.

— A szer veszélyes — mondta a Tisztelendő Anya —, de felnyitja az ember lelki szemét. Amikor az Igazmondó a szer hatása alatt áll, sok helyet szemügyre vehet az emlékezetében — a teste emlékezetében. Végigtekintünk a múlt rengeteg ösvényén… de csak a női ösvényeken.

Szomorúság csendült a hangjában. — Van azonban egy hely, ahová egyetlen Igazmondó sem tud betekinteni. Taszít bennünket, rettegéssel tölt el. Úgy tartják, hogy egy napon eljön majd egy férfi, ki a szer hatására megtalálja belső látását. Ő majd betekint oda, ahová mi nem tudunk — a női és férfi múltakba is.

— Ő lesz az a Kwisatz Haderach?

— Igen, az, aki sok helyen lehet egyszerre: a Kwisatz Haderach. Sok férfi megpróbálkozott a szerrel… nagyon, nagyon sok, de egyiküknek sem sikerült.

— Megpróbálkoztak vele, és kudarcot vallottak? Mind?

— Ó, nem. — Az öregasszony megrázta a fejét. — Megpróbálkoztak vele, és belehaltak.

Domborművű glóbusz volt, félig árnyékba borult, sebesen pörgette egy kövér, gyűrűktől csillogó kéz. A glóbusz egy bizarr formájú állványon állt a fal mellett, az ablak nélküli szobában, melynek többi falait tarka összevisszaságban borították a tekercsek, filmkönyvek, hangszalagok, képkazetták. Meleg fénybe borították a szobát a mozgatható szuszpenzormezőkben függő aranyló gömbök.

A szoba közepén tojásdad, nefritzöldben, rózsaszínben játszó, megkövült elakkafából készült asztal állt. Szuszpenzorszékek sorakoztak körülötte, kettő közülük fogalt volt. Az egyikben egy tizenhat év körüli, kerek képű, mogorva tekintetű, sötét hajú ifjú ült, a másikban egy karcsú, alacsony, nőies arcú férfi.

Az ifjú és a férfi egyaránt a glóbuszt nézte, és a félig árnyékban levő embert, aki pörgette.

Kuncogás hallatszott a glóbusz mellől. A kuncogás dörgő basszus hangba ment át:

— Íme, Piter — a történelem legnagyobb embercsapdája! És a herceg egyenesen belesétál! Hát nem csodálatos dolgot mívelek én, Vladimir Harkonnen báró?

— Csodálatosat bizony, báró — mondta a férfi. Lágy, dallamos tenor hangja volt.

A kövér kéz leereszkedett a glóbuszra, megállította a forgását. Most minden szem megállapodhatott a mozdulatlan felszínen, és láthatta, hogy ilyen glóbuszt csak dúsgazdag műgyűjtőknek vagy a Birodalom bolygókormányzóinak készítettek. A császári iparművészek keze nyomát viselte magán. A szélességi és hosszúsági fokhálózat hajszálvékony platinaberakásból készült. A sarki jégsapkák tejgyémánt betétek voltak.

A kövér kéz megmozdult, a vastag ujj kirajzolt egy-egy részletet a felszínen.

— Figyeljétek hát meg! — dörgött a basszus hang. Figyeld meg alaposan, Piter, és te is, Feyd-Rautha drágám, ezeket az elragadó barázdákat a hatvanadik északi és a hetvenedik déli szélességi fok között. Nézzétek a színüket — benneteket nem édes karamellre emlékeztet? És sehol sem látni tavak, folyók vagy tengerek kékjét! Aztán itt vannak ezek a bájos sarki jégsapkák — ugye, milyen picikék? Hát össze lehet téveszteni mással ezt a helyet? Az Arrakis! Csakugyan páratlan! Tökéletes helyszín egy páratlan diadalhoz!